Grosics Gyula
Grosics Gyula (1926. február 4., Dorog – 2014. június 13., Budapest) a Dorogi AC (1939-47) MATEOSZ ill. a Teherfuvar (1947-50: az év játékosa: 1949/50), a Bp. Honvéd (1950-56), majd a Tatabányai Bányász (1956-63) kapusaként 390 NB I-es mérkőzésen lépett pályára. 1947 és 1962 között 86 alkalommal őrizte a válogatott csapat hálóját. Tagja volt az 1952. évi olimpiai tornán arany- és az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett, továbbá az 1958. és 1962. évi világbajnokságon szerepelt magyar együttesnek. A Bp. Honvéd „Halhatatlan tag”-ja.
A dorogi származású „fekete párduc” a magyar labdarúgás legnagyobb kapusainak egyike. Csaknem két évtizedes élvonalbeli pályafutása során Domonkos, Zsák, Platkó és Szabó Antal méltó utódjának bizonyult. Nemcsak világklasszisokat jellemző képességei voltak, hanem „újdonsággal” is szolgált: szinte az egész saját térfelet működési területének tekintette. Nagyszerű érzékkel irányította a védelem munkáját. Együtt élt a játék minden mozzanatával. Szükség esetén kapuját messze elhagyva igyekezett elhárítani a fenyegető veszélyt. Ezért világszerte a magyar válogatott „negyedik hátvédjeként” emlegették. A labda azonnali és pontos továbbításával gyors ellentámadások indítására is lehetőséget adott. A kapusok speciális tulajdonságai közül különösen a ruganyossága és a reflexei voltak egészen kiválóak. Kivételes képességei megbízhatósággal is párosultak. Az „aranycsapat” egyik legbiztosabb pontja volt. Nevét éveken át a világ legjobb kapusai között emlegették. Világbajnoki szerepléseit azonban sorozatos balszerencse kísérte. Ő az első tatabányai labdarúgó, aki a legjobbak között szóhoz jutott. (Klubcsapatának bajnoki sikereiben is nagy érdemeket szerzett.)
Grosics elmondása alapján aktív labdarúgó pályafutásának végefelé (egyes források szerint 1962, más források szerint 1964, mindenesetre túl a 36./38. életévén) nem jöhetett a Ferencvároshoz, így 2008-as leigazolásával tulajdonképpen gesztust gyakorolt a klub a Fekete Párduc felé. Már betöltötte a 82. életévét, amikor pár perc erejéig őrizhette a zöld-fehérek kapuját.
(Antal Zoltán és Hoffer József írásainak valamint a Ki kicsoda a magyar sportéletben? felhasználásával)
És micsoda karriert futhatott volna be, ha nem szól közbe a diktatúra? (Pl. 1954 vége – 1955)
Élete utolsó mintegy másfél évtizedében valahol Sasadon a közelünkben lakott, mert jónéhányszor összefutottam vele hol a buszmegállóban, hol az önkiszolgáló étteremben Gazdagréten. De soha sem engedte, hogy udvariaskodjanak vele. Szigorúan mindig kivárta a sorát. A végén mindenki csak Gyula bácsinak szólította.
Torokszorító élmény volt látni őt 82 évesen fekete felsőben az Üllői úti kapufák között. Kitörölhetetlen név az egyetemes labdarúgás mindenkori aranykönyvéből.
Isten éltesse a Párducot még hosszú éveken át!