Közhelynek tetszhet a fordulat, de hittel í­rom: hozzá foghatót tán igen, ám nála tisztább, „jobb” embert nem ismertem soha, noha én is elütöttem már a hatvanat. Irodalomtörténész volt, nekem kollégám is a budapesti bölcsészkaron, ismerhettem úgy három és fél évtizeden át, azt, hogy a vezetésével készült magyar irodalomtörténet 1945-1975 prózakötetébe végzős hallgatóként í­rhattam néhány portrét, neki köszönhetem. Roppant művelt volt, nemcsak választott szakmájának, de más művészeti ágaknak, különösen a komolyzenének is értő rajongója, aki páratlan tudását jó szí­vvel, mély hittel, átélhető élményként osztotta meg mindenkivel. Ő volt az a tanár, akit a szó evangéliumi értelmében szerettek s követtek hallgatói, akit élete utolsó évtizedében – mert kevesebbet mozgott már – a lakásán is hétről hétre felkerestek. Ott tartotta óráit, könyvek s hanglemezek ezrei között, ahol minden a kultúráról, a kulturáltságról, s az érdek nélkül való szeretetről beszélt. Tovább olvasom →