Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 13.

„Plocnak nem esett le a sapka a fejéről…”

Az 1952-es esztendő rémálomszerűen kezdő­dött a Bp. Kinizsi szá­mára. Gondolom a Fra­di történelmét csak úgy nagy vonalakban, felületesen is­merőknek sem kell többet monda­nom: a tavaszi rajton 5:0-ra kapott ki – Dorogon!

Természetesen volt már ennél súlyosabb és drámaibb vereség is a klub történetében, de a dorogi katasztrófával összejött minden: a lel­kekbe tipró, ám a pályán kí­vülről (a politikai hadszí­ntérről) jövő megaláztatások most összegződtek a zöld gyepen elszenvedett kudarccal, márpedig ez a kettő együtt vészhely­zettel fenyegetett.

A csapat akkoriban úgy mozgott, mintha csupa civil lett volna futball-mezbe öltöztetve a pályán, holott a „Civil a pályán” cí­mű filmet nem Do­rogon, hanem a mozikban játszot­ták.

(A rendezőzseni, Keleti Márton filmje az akkoriban a politika által a gyárak, üzemek, hivatalok népére erőltetett MHK-mozgalmat – Mun­kára, Harcra, Kész – volt hivatott népszerűsí­teni. A filmbeli gyár csa­patában, a Vörös Traktorban szemé­lyesen Szusza Ferenc volt a közép­csatár, de mintegy statisztériaként játszott benne a Bp. Dózsa teljes kez­dőcsapata, amelynek kapujában ép­pen a Ferencvárosból a lila-fehérek­hez igazolt Henni Géza állt.)

A dorogi drámát a Szabó II – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Kéri, Dékány – Koczó, Horváth Ö., Bircsák, Mészáros, Csoknyai összeállí­tású, piros-fehérben feszengő gárda szenvedi el. Ekkor már lehet a mérkőzéseken cserélni, ám jelzés­értékű, hogy az akkori „Fradi” a leg­nagyobb bajban is csak Andával és Szatlerrel tud „erősí­teni”…

(Szatler Viktor ferencvárosi törté­nelme novelláért kiált, hiszen, mint azt a Tempó Fradi bámulatos lexiká­lis tudású sporttörténészétől, Hor­váth Károlytól megtudtam: a Szik­ra Gázművektől igazolt kapus 1952 februárjában került az Üllői útra, azonnal az első bajnokin már kapu­ba is kellett állnia, hiszen 0:5-s állás­nál Szabó II megsérült. Az újonc ka­pott gól nélkül debütált, ennek elle­nére ez volt az első és egyben az utol­só mérkőzése a Ferencvárosban… )

A találkozót február 24-én ját­szották, a VI. György halála miatt ki­rálynővé koronázott II. Erzsébet ek­kor már két hete Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség uralkodója.

A csapat ezt követően háromszor egymás után győz ugyan, de a soron következő, az Üllői úton lejátszásra kerülő összecsapáson mégis változik a védelem összetétele.

Mindez persze túl hétköznapi, amolyan szóra sem érdemes válto­zás lenne, ha nem Rudas Ferenc len­ne az érintettje.

1952. március 23-án, a Szombat­helyi Lokomotí­v ellen (ne felejtsük, hogy Feri 1950. március 19-én tör­tént lábtörése óta összesen kétszer egy félidőt töltött a pályán) a Sza­bó L. – Rudas, Kispéter, Ombódi – Kéri, Dékány – Guba, Horváth Ö., Hári, Mészáros, Koczó összetéte­lű tizenegy tagjaként részese a 3:0-s győzelemnek.

„Rudas visszatért és remekül ját­szott” – adja a mérkőzésről szóló tu­dósí­tásának cí­méül a másnapi Nép­szava, s valóban minden jel arra mu­tat, hogy egy több mint két eszten­dős, kí­nokkal, gyötrelmekkel, fájdal­makkal, lemondásokkal, elkesere­dettséggel, már-már végezetes gon­dolatokkal teli időszak lezárult az életében.

Mérkőzésjelenet 1952 tavaszáról a Postás elleni találkozóról (fotó: A Postás Sport 75 éve)

Nemhogy cserét nem kell kérnie, de láss csodát, öt meccset játszik so­rozatban, mí­gnem a Bp. Bástya („leánykori nevén”: MTK) elleni 0:4 után kikerül a csapatból, s ekkor már nem lehet pontosan tudni, hogy sérülés okán, vagy azért, mert a játéka nyomaiban sem hasonlí­t arra, amit tőle a Fradiban megszoktak.

Feri ma úgy emlékszik, hogy „fél lábbal” is mindig tudott annyit, hogy soha ne kelljen formahanyat­lás, vagy rossz játék miatt kihagyni a kezdőcsapatból, és semmi okunk arra, hogy ne higgyünk neki.

Ékes bizonyí­ték minderre, hogy a Fradi még mindig nem nézett körül házon kí­vül jobbhátvédet keresgél­ve, vagy Ombódi, vagy Kéri vissza­vonásával oldották meg a jobb-bekk kérdést.

Apám a barátjának er­ről az időszakáról anno mindig úgy mesélt, hogy Ferinek bekötött szemmel is kikezdhetetlen helye volt a csapatban, játéka annyiban különbözött a régitől, hogy közelebb helyezkedett a lefogan­dó szélsőkhöz, nem engedte el őket szándékosan, hogy aztán majd a 11,2-t tudó száz méterével kacarász­va utolérje és leszerelje őket. Egy ki­csit óvatosabb, némileg visszafogot­tabb lett, odaállt az ellenfele mellé, tudása azonban az égvilágon semmit sem változott.

A Bástya elleni meccs azonban alaposan betett neki, hiszen az áp­rilis 27-én lejátszott kilencven per­cet követően a tavaszi idényben már nem kerül be a csapatba, majd egy roppant furcsa, a pályafutásában egyedülállónak mondható, három meccses szakasz következik: az őszi rajton Győrben csereként (…) száll be, utána a Vasas ellen a Népliget­ben (0:0) kezdő ugyan (a jobbszélső posztján), majd az Üllői úton, a Bp. Honvéd ellen újra a kispadon kezd.

Azt hiszem, ez volt az a meccs, amelyen szí­vesebben maradt volna az öltözőben, hiszen a Bp. Kinizsivel (de ragozhatjuk bárhogy, mégis csak a Ferencvárosról van szó), olyasmi történik, ami jószerivel egyedülálló a klub történetében.

A kispestiek (Grosics – Rákóczi, Lóránt, Tóth III – Bozsik, Bányai – Budai II, Kocsis, Budai I, Puskás, Babolcsay összeállí­tásban) öröm­táncot lejtenek az Üllői úti gyepen. Puskás és Kocsis egyaránt három­szor talál a hálóba, Budai II kétszer, s lő egy gólt Budai I is, amivel már 9:0-ra vezetnek, amikor jön Pataki becsületgólja. Azé a Patakié, aki összesen 11 meccset játszott a Fradi­ban, s ez a találkozó volt a bemutatkozása az NB I-ben.

A Fradi a Szabó II – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Bircsák, Dékány – Pataki, Horváth Ö., Hári, Mészá­ros, Koczó kezdő tizenegyet küldi pályára, s igazán nem az elfogultság beszél belőlem, amikor azt mondom, a „Puskás-ölő” Lakat hiánya látszó­dik a végeredményen.

Változtatni persze ő sem tudott volna az égvilágon semmit ezen a drámai összeomláson (talán csak Puskás nem jut mellette három gó­lig, igaz, ha ezt levonjuk, akkor is 1:6 a vége…), amely vitathatatlanul a Ki­nizsi-korszak egyik mélypontját je­lenti.

Rudas legközelebb november 30-án kerül vissza a kezdőcsapatba, az utol­só előtti fordulóban, a Bp. Dózsa el­len 1:0-ra elveszí­tett mérkőzésen, s hogy az esztendő „stí­lszerűen” ér­jen véget Feri és a Kinizsi számára: a kezdő tizenegy tagja a záró fordulóban is, amikor a Fradi-pályán a Szegedi Honvéd 1:0-ra nyer.

(Ékes igazolásául annak, hogy fő­hősünknek a szegedi csapatokhoz igazán különleges volt a viszonya.)

A Bp. Kinizsi a 9. helyen zárja a bajnokságot, s miután 1950 nya­ra, azaz a „nagy játékoskirajzás” óta már két és fél év telt el, ezt a szerep­lést nem lehet csak és kizárólag Kocsisék távozásával magyarázni.

A Fradi rendí­thetetlen hí­veinek szembe kell nézniük azzal a vitat­hatatlan, és a mérkőzéseken fehéren-feketén megmutatkozó ténnyel: a klubnak most egy nagyon szerény képességű csapata van.

Éppen politikailag deter­minált helyzete miatt a más klubokban feltű­nő tehetségek nem törik be a Fradi-pálya kapuját ama szándéktól vezérelve, hogy pi­ros-fehér szí­nekbe öltözzenek, a sa­ját utánpótlás pedig ezekben az esz­tendőkben nem termel ki magából igazi klasszisokat, de még csak „jó kis NB I-es” játékosokat sem.

Csodálhatja-e bárki, ha egy ilyen esztendő után (dacára annak, hogy maga az év vég­eredményben a visszatérését is jelentette egyben), 1952 kará­csonya a teljes szeretet, ám kö­zel sem a reménykedés, a nagy tervezgetés, a felhőtlen álmo­dozás jegyében telt a Rudas családban.

Feri ekkor 31 éves (ne feled­jük: abban a korban egy fut­ballistáról, ha elérte a 30 éves kort, egyik napról a másikra úgy kezdtek el beszélni, mint­ha gyakorlatilag már abba is hagyta volna a labdarúgást, egészen addig, amí­g Hidegkúti Nándor szinte egy személyben felülí­rta ezt a buta tételt az­zal, hogy igazi fénykorát 30-on felül élte az Aranycsapat­ban.), s komolyan el kell gon­dolkoznia a jövőjét illetően.

Sérülés ide, gyengébb forma oda, a Fradiban különösebb veszély nem fenyegeti a helyét a jobbhátvéd posztján, még akkor sem, ha néha már ki-kihagyják a kezdőcsapatból, a válogatottság azonban egyre távolabb kerül tőle.

Sérülése után Sebes Gusztáv szö­vetségi kapitány az MTK kivételes rúgótechnikájú és remek helyezkedő készséggel megáldott jobbhátvédjé­ben, Kovács II Józsefben látja Ru­das utódját, majd próbálkozik az új­pesti Balogh II-vel és a kispesti Bá­nyai Nándorral is, az 1952-es olim­pián azonban már a Dorog kettese, Buzánszky Jenő a válogatott kezdő­csapatának tagja, s mint később ki­derül, attól kezdve jószerivel kihagyhatatlan onnan.

Buzányszky négy évvel fiatalabb Rudasnál (ez még nem lenne behoz­hatatlan hátrány), ráadásul meg­van az a mindenkivel szemben bir­tokolt előnye, hogy vidéki bányász­csapat tagja! A nép fia, márpedig ha mai ésszel felfoghatatlan és követhe­tetlen is, ez még az Aranycsapat ki­alakí­tásánál is szempont volt. (Leg­alább is a jobbhátvéd posztján.)

1952 karácsonyán az ünne­pi vacsora elfogyasztása közben Rudaséknál í­gy nem marad más, mint az egykor volt, csodálatos, fe­lejthetetlen időkre és mérkőzésekre való emlékezés.

Ezeknek is az élén az a háború utáni első válogatott találkozó, ame­lyet 1945. augusztus 19-én rendez­tek (hol másutt?), az Üllői úti stadi­onban.

(fotó: Labdarúgás)

Miután a teljes 1944-es esztendő, s 1945-nek az első hét hónapja válo­gatott összecsapás nélkül telt el (igazán volt mivel foglalkozniuk az em­bereknek abban a másfél eszten­dőben), nincs semmi csodálkoz­ni való azon, hogy a 35 000 néző va­lóságos népünnepélyként élte meg a Magyarország – Ausztria mérkőzés minden pillanatát.

Gallowich Tibor szövetségi kapi­tány a futballtörténelmi meccsre a Csikós – Rudas, Szűcs, Bí­ró – Sárosi III, Lakat – Illovszky, Szusza, Mike, Zsengellér, Egresi összeállí­tásban küldte pályára a válogatottat az osztrákok többek között Deckerrel, Sestával, Ocwirkkal felálló csapatá­val szemben.

A történelmi mérkőzés történel­mi pillanata a 18. percben követke­zett el.

Illovszky beadása után a remek osztrák hátvéd, Seszta csak kézzel tudta elütni a labdát a fejelni ké­szülő Szusza elől, amelynek követ­keztében egyértelművé vált: a hábo­rú után első magyar válogatott gól (ha bemegy a lövés), tizenegyesből születik majd.

Komáromtól Ceglédig ért a csend, amikor a fehér pontra letett labdá­nak Rudas Feri nekifutott.

– Pontosan tudtam, hogy csinál­jon a kapus bármit, én a tőlem tel­hető legnagyobb erővel a jobb sa­rokra lövöm majd a labdát… – em­lékszik vissza a nagy pillanatra a büntető végrehajtója 67 évvel a történtek után.

– Szinte minden ti­zenegyesemet oda rúgtam. Akko­riban a kapusoknak még nem volt meg a lehetőségük, hogy úgy ki­ismerjék az ellenfél játékosainak szokásait, mint manapság. Tudtam azt is, ha kellő erővel rúgom meg a labdát, akkor Ploc, az osztrák ka­pus, még ha vetődik, akkor sem ér­heti el.

Plocnak azonban esze ágá­ban sincs elvetődni. Ta­lán attól fél, hogy a sap­ka leesik a fejéről, min­denestre állva nézi végig, ahogy Rudas Feri elementáris erejű, jobblábas lövése után a labda kapu­jának a jobb alsó sarkába vágódik.

Az elementáris ebben az esetben egyáltalán nem túlzó jelző!

A lövés után ugyanis a labda ki­pukkad, újjal kellett folytatni a játé­kot.

Ezzel az újjal aztán Zsengellér is betalál, 2:0-s győzelem lett a vége, az első diadal, amely már nem bombák becsapódása és légi veszélyt jelző ké­szülékek vijjogása közepette szüle­tett.

Nagy ünnep volt, csak éppen az ünneplésre nem maradt idő.

Másnap újra az osztrákokkal ját­szottunk.

Lakat T. Károly

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories