Emlékezetes Fradimeccseim 16., avagy vizsgáztam az ellenfél játékosánál
CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK, DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK
Változatlanul igaznak tartom a mottónak feltett megállapításom, ám mégis van egy kivétel, ami erősíti a szabályt. Ugyanis…
Az indexemben 1961. január 7-i dátummal a következő olvasható:
Filozófiatörténet: közepes (3), és egy aláírás.
Ugyanakkor az Elek Gyula – Nagy Béla kettős által összeállított, „Az FTC kézilabda szakosztályának mérkőzései 1950-1974” című füzet 16. oldalán vagy egy szerény sor:
„1960. szeptember 4. Mező u., FTC-BEAC 18:9. B/193.”
Erre nyugodtan rákérdezhet az olvasó, hogy ez a két adat hogyan kerül össze? Nyugalom, a végére kiderül.
*
Ős XI. kerületi vagyok. Ide születtem 1940 egy nagyon fagyos januári napján; itt, a Tétényi úti (ma Szent Imre nevét viselő) kórházban ugyanazon szülőszobában látták meg a napvilágot a fiam, a (ma már sajnos csak néhai) menyem és az unokáim. És láttam a kerület lassan háromnegyed évszázadának (nem mindig pozitív) változásait; ahogy az egykor családias, szinte vidékies kinézete és hangulata hogyan változott a modern nagyváros elidegenedett, rohanó részévé. Ezek a változások egyetemista éveim (1958-1963) alatt kezdődtek el.
Akkoriban a Körtéren laktunk, és még állt a régi BEAC pálya a ma Kőrösi Józsefről elnevezett Mező utcában. Barátságos, családias, mondhatni kedves, a maga idejében színvonalas pálya volt, melyen a kerület rövid életű NB I-es csapatai is játszottak. A Fradi háromszor látogatott el oda két NB I-es és egy hazai díjmérkőzés erejéig. (1941. IX. 14. Gamma 5:3, 1948. XII. 19. Goldberger 7:1, 1952. VII. 2. XI: kerületi válogatott 5:2.) Ám mire én szurkolóvá váltam, már legföljebb másodosztályú mérkőzésekre volt alkalmas. Az egyetemisták számára testnevelési órákat és sportfoglalkozásokat tartottak ott, én is vettem részt ott néhány testnevelő órán. No meg a környező óvodák ifjoncait is oda vitték némi mozgásra. A fiam, aki a szomszédos Siroki utcában lévő oviba járt a hetvenes évek elején, nagyon szerette ezt, és amikor Demján Sándor „jóvoltából” az egészet lebontották a Skála kedvéért (hol van már az is??), elkeseredésében »megátkozta« az egészet.
De amikor most említendőket átéltem, még bő tíz éve volt a BEAC »sportkomplexumának« hátra az életéből. A Mező utcában, szemben a foci-pályával – ott, ahol most a szökőkutak ékeskednek (vagy éktelenkednek?) – volt egy salakos kézilabda pálya is. Történetem ehhez kapcsolódik.
Még nem kezdődtek el az egyetemi előadások, ezért bőven volt szabadidőm. A Népsportból megtudtam, hogy a Fradi férfi kézilabdacsapata a BEAC-cal játszik a Mező utcában, így elhatároztam, hogy megnézem.
Szeptember eleje ellenére emlékezetem szerint kellemetlen, hűvös, esőre hajló idő volt. Éppen a kezdésre érkeztem ki, és alig tudtam beférni a nézők közé. A salakos kis pályát már a tesiórákról ismertem. Egyszerű vaskorlát vette körül – úgy, mint annak idején a hátsó (»Gyáli úti«) edzőpályát. Ettől olyan két méterre volt a kerítés. Ide kellett beférniük a szurkolóknak. (A tervező nem számolt Fradi-meccsel a jelek szerint.) Az öltöző a központi épületben volt, tehát a játékosoknak a meccsre kijövet és meccsről bemenet át kellett kelniük az utcán a túloldalra. (Egy mai biztonsági ember gutaütést kapna ettől, ám akkoriban a sportpályai erőszakot nem a szurkolók jelentették.) Én már csak közvetlenül az egyetlen kijárat mellett tudtam besoványkodni magam egy szűk helyre.
Az egykori BEAC-pálya
És elkezdődött:
1960. szeptember 4. Mező u., FTC-BEAC 18:9. B/193.
Játszottak: Kele, Iglódi, Vajna, Som, Elek, Lengyel, Vitéz, Várkonyi, Simon, Kende, Bodnár, Kiss, Nád, Sárvári, Baják, Frigyesi. Edző: Eszéki Rezső.
Tulajdonképpen sima mérkőzés volt. Végig vezettünk néhány góllal, a győzelmünk egy percig sem forgott veszélyben. Ám azt már az elején megállapítottam, hogy nagyot tévedett az a jámbor német testnevelő tanár, aki (a „durva” labdarúgással szemben) megálmodta a „tiszta, sportszerű” kézilabdát. Mert számomra rettentő durvának tűnt a mérkőzés. Különösen azután, hogy a BEAC-osok rájöttek, itt ma nem teremhet számukra babér. Akkor nekiláttak „aprítani”. Nem izgatta (vagy ellenkezőleg, nagyon is felizgatta?) őket, hogy a »hazai pályán« a szurkolók legalább 80-85 %-a fradista volt. Különösen egy játékos tűnt ki közülük (ha finoman akarok fogalmazni) keménységével. Kapott is hideget-meleget akkori viszonylatban igen keményen a szurkolóktól. Mellettem is magából kikelve ordítozott egy nálam jóval idősebb valaki, és amikor a meccs végén levonultak a játékosok, az említett »sporttárs« külön megkapta tőle a magáét. A játékos meg visszafordult – már féltem, hogy valami komolyabb dolog történik – de szerencsére csak jól megnézett minket igen kemény arccal, és ment a többi után. Az utcán is két oldalról „őrizték” őket, de senkinek sem jutott eszébe, hogy akár egy ujjal is hozzájuk nyúljon. Azt viszont változatlanul csodálom, hogy a salak és a vaskorlát ellenére sérülés (legalábbis komoly sérülés) nem történt.
A naptári év szerint rendezett bajnokságban mi akkor a 4. helyen végeztünk, a BEAC valahol mögöttünk.
*
Aztán ment minden a maga útján. A vizsgaidőszak is elérkezett. És megkaptuk a vizsgabeosztást. Én filozófiából „Paizs adjunktus elvtárshoz” kerültem, akiről fogalmam sem volt hogy kicsoda. Az ideológiai tárgyakért sohasem lelkesedtem, így nem is érdekelt nagyon a dolog.
Aztán eljött a vizsga napja. Első voltam, még egyedül. Bekopogtam az ajtón, és beléptem. Az „adjunktus elvtárs” az íróasztalánál ült, háttal az ajtónak, és amikor beléptem, visszafordult. Én meg abban a pillanatban lebénultam.
„Te jó ég – szaladt át rajtam a rémült gondolat – ha ez úgy vizsgáztat, ahogyan kézilabdázik, akkor nekem most végem…”
Merthogy a kérdéses BEAC játékos volt az adjunktus elvtárs.
Ám szerencsémre vizsgáztatónak sokkal emberségesebbnek bizonyult, mint kézilabdázónak, így sikerült összekaparnom egy hármast. De mindmáig nem emlékszem a részletekre.
Ő lehet, hogy nem is emlékezett már a meccsre. Ám az is lehet – és ahogy az idő múlt, egyre erősödött bennem ez az érzés, és most, ahogyan több mint fél évszázad után nekiültem az emléket megírni, még erősebbé vált – igenis emlékezett (egy BEAC meccsen, ahogyan meggyőződhettem róla, alig volt szurkoló, azok egy része is a közeli kispiacról téved át bámészkodni) és azért volt velem emberséges, mert hallgattam.
De ezt most már senki sem tudja megválaszolni. Mindenesetre két diplomát szereztem, de utóvizsgám egy sem volt.
– YSE –
Jobb későn, mint soha. Sokáig én sem tudtam, hogy az egykori BEAC-pályát ugyanaz a Mattyók Aladár tervezte, aki az első Üllői-útit.
Tisztelt YSE!
Nekem az „adjunktus elvtárs” a tanárom volt az egyetemen, csak jó húsz évvel később, mint Önnek, úgy a nyolcvanas évek elején. Ötven volt, amikor minket tanított görög filozófiatörténetre, de nála aranyosabb, ugyanakkor kibírhatatlanabb embert nem tudok elképzelni. Minket görög filozófiatörténetre tanított (a marxizmus „álalánosan kötelező” tanegységen belül), igen jó szívvel hallgattuk, mivel nem szakzsargonban beszélt, s sok mindent megtudhattunk tőle Szókratészről, Platonról, másokról). Tudtuk, hogy a „szakfilozófusok” lenézik (nem is tud ógörögül, mondták), s hogy sokan mosolyognak rajta. Mi meg – úgy hazan-nyolcan – szerettük, végighallgattuk a keserveit (egyetemi órák közben mondta el ezeket!), hogy lépett ki a pártból, hogy kaszálták el a nagydoktoriját, s hogy üldözik őt.
Aztán, egyszer csk szólt nekünk, hogy minden héten játszanak a tornateremben, jöjjön, akinek kedve van, egy jót mozgunk, kosárlabdázunk, tanárok, diálok vegyesen, nem az eredmény a fontos. No, itt ismerhettük meg igazán! Én embert nem láttam még ennyire önmagából kivetkőzni játék közben, ütött, vágott, ordítozott a nála harminc évvel fiatalabbakra is, széjjelvitatkozta az összes ártatlan szituációt, mint aki megtébolyodott. Először szájtátva néztünk, mi egyetemisták – hisz csak játszani szerettünk volna egy kicsit -, aztán röhögni kezdtünk, amitől a Tanár úr még inkább megbokrosodott. Egy idő után gyanakodni kezdtünk, hogy a benne rekedt szakmai sérelmek sokasága, s a játékban mutatott magatartás közt összefüggés lehet. Lehet, a szakmai megalázások tették ilyenné őt? De nem, az Ön írásából kiderül, játékosként ilyen volt már harmincévesen is. Amikor mi ismerhettük, nem volt már „elvtárs”, a pártból is durva szavak kíséretében lépett ki, harcban állt tán az egész világgal. Remek ember lett, tartásában kikezdhetetlen (valljuk meg: kissé kibírhatatlan), de hogy játék közben miért veszítette el a józan eszét, túl az ötvenen is, erre választ adni nem tudok. Amúgy szeretném látni azt a meccset, aminek Ön a szemtanúja volt, mert el nem tudom képzelni ezt a keszeg, alig ötvenöt kilós embert élvonalbeli kézilabdázóként.
Szóval, az egykori Pais elvtárs, a kedves földim (mindketten zalaiak vagyunk9, már rég nem elvtárs – nem 1990 után tért meg, hanem jóval előtte! – de hogy miért nem fogja fel, hogy a játék az öröm, s nem az indulat s a düh forrása kell, hogy legyen, azt nem tudom.
A régi görögök, ha jól tudom, nem ezt tanították.
Tanár Úr, Kedves Pista, Drága földim, ne bomolj már, nyolcvanegy évesen!
Tisztelettel: N. Pál József
No ilyenekért lettem alkalmi vendégből ennek az oldalnak a függője!
Kedves Imre bátyám!
Nem kettő, hanem három diplomát szereztél. A harmadik az emlékezetednek szól. Őszintén, irigykedem is miatta. 🙂
Köszönöm ezt a kedves írást. A reggeli kávém mellé üdítően hatott.