Az í­télet-végrehajtó

75 éves NOVAK DEZSŐ, aki csak kilencszer volt válogatott, de a sors olimpiai sikerekkel, két arannyal és bronzéremmel kárpótolta

Tudom én, Dezső bá’, úgy illett volna, hogy személyesen keresem, viszek egy üveg bort, aztán kezet fogunk, és azt mondom: Isten éltesse! De talán majd jövőre. Vagy öt év múlva, a nyolcvanadikon. Hallottam, hogy beteg, hogy nincs jól, de a felesége, aki évtizedek óta csodálatos társa jóban-rosszban, csak annyit mondott: erős ember és hamarosan meggyógyul. Ezt kí­vánom Önnek, Dezső bá’ sok ezer szurkoló nevében, mert hát a magyar szurkoló bizony nem felejt, sőt a nézhetetlen hazai futball közepette leginkább csak nosztalgiázik. És Ön, Dezső bá’, végigjátszotta a második aranykorszakunkat.

Ha találkoztunk volna, Dezső bá’, sok mindenre rákérdezek, mert láttam gyerekfejjel, megszámlálhatatlan alkalommal, hogy odaáll a büntetőpontra letett labda mögé, aztán szinte flegma mozdulattal, tökéletesen kivitelezve lő a hálóba, és olvastam sok mindent a pályafutásáról, de í­gy is maradt bennem megannyi kérdőjel. Azért az mégiscsak furcsa, hogy ilyen képességű labdarúgó, mint Ön, mindössze kilencszer szerepelt a magyar válogatottban. Elképesztően kevés. Azt gondolom, Dezső bá’, hogy a Sors olykor betartott Önnek, vagy legalábbis nem segí­tette. Mert hát milyen dolog az, hogy épp ferencvárosi klubtársa, a legendás, villámgyors Mátrai Sándor szerepelt a nemzeti csapatban az Ön posztján? Ez valódi balszerencse! í­gy aztán nem jutott el Chilébe, az 1962-es vb-re, viszont ott volt 1964-ben Spanyolországban, az Európa-bajnokság négyes fináléjában, mi több, két gólt lőtt a dánoknak, és bronzérmet nyertünk.

Vajon a sikerek ellenére mennyi keserűség maradt Önben Dezső bá’?

Mert hát az 1966-os világbajnokságra sem jutott ki, akkor meg az újpesti Káposzta Benő élvezte Baróti Lajos szövetségi kapitány bizalmát, miközben Ön, Dezső bá’ a Fradival sikert sikerre halmozott. Négy bajnoki cí­m, VVK-diadal, és közben gólok szabadrúgásból, tizenegyesből. Azt í­rták Önről, Dezső bá’, hogy: „Kiváló szerelőkészségű, átlagon felüli rúgótechnikájú szélső hátvéd volt…” Ezért is szerepelhetett a Haladás és az FTC szí­neiben 333 bajnoki találkozón, amelyen 69 gólt szerzett.

A Sors alighanem az olimpiákkal kárpótolta.

Ott volt 1960-ban, Rómában, a bronzérmet nyert csapatban, majd 1964-ben, Tokióban és 1968-ban Mexikóban, ahol már aranyérmet akasztottak a magyar fiúk nyakába. Ráadásul 1968. november 6-án Rio de Janeiróban Albert Flórián, Farkas János és Szűcs Lajos társaságában a világválogatottban szerepelt, a Brazí­lia elleni 2:1-re elveszí­tett mérkőzésen.

Világválogatottban szerepelni földöntúli élmény lehetett. Az álmok megvalósulása.

S ezt már senki sem veheti el Öntől, Dezső bá’. Még azok sem, akik valamiféle bélyeget ragasztottak Önre, egy önkényuralmi rendszer, egy zavaros világrend és a kiszolgáltatottság bélyegét. De azt is tudom, hogy sokan kitartottak, bármi is történt Önnel, Dezső bá’, mert az sem véletlen, hogy vasárnaponként a népligeti kis tornateremben öregesen, némileg lelassulva együtt futballoznak. Együtt a régi nagyok, a Fradi-legendák, Géczi István, Fenyvesi Máté, Szőke Pista, Juhász Pista, Mucha József és a többiek…És persze, Novák Dezső.

Lehet, hogy a Ferencvárostól már ritkábban keresik, de ha í­gy is van, az emlékek kárpótolják. Mert edzőként is maradandót alkotott, bajnoki cí­mre vezette 1981-ben, 1995-ben és 1996 ban is a Fradit, és ki ne tudná, ki ne emlékezne rá, hogy Ön ült az FTC kispadján, amikor a csapat Bajnokok Ligája-meccset játszott a Real Madriddal, az Ajaxszal és a Grasshoppersszel. S tudja, Dezső bá’, én akkor egyszerű tudósí­tóként ott lehettem a csapattal naponta, hétről hétre, hol az Üllői úton, hol a Petneházy Klubban, ahol készültek a meccsekre – mindig barátsággal fogadott. Hát ezért is vittem volna azt az üveg bort. Mert úgy illik, hogy az ember bizonyos alkalmakkor visszaadjon valamit abból a jóból, amit egykoron kapott.

Isten éltesse, Dezső bá’, s remélem, minél hamarabb felépül.

(Sinkovics Gábor, Nemzeti Sport, 2014. február 4.)