„Ó kapitány…kapitányom!…” – 11.

Csak a döntőtől voltunk nagyon messze…

1962. június 10-én Chile Rancagua nevű városában Baróti Lajos soha nem látott közelségébe jutott annak, hogy edzői pályafutásának olyan csúcsára jusson, amely (ma már tudjuk) a vb-döntőt játszó Dietz Károly (1938) és Sebes Gusztáv (1954) kivételével egyetlen trénernek sem sikerült Magyarországon.

Tény: volt némi esélye arra, hogy a magyar válogatottal akár a fináléig meneteljen, ám a kopár tények ezzel szemben azt mutatják: a csoportkör megnyerése után, a negyeddöntőbeli vereség miatt az első adandó alkalommal már utaztunk is haza.

A magyar nép mégis katarzisként élte meg ezt a világbajnokságot és egyáltalán nem ok nélkül.

Az első meccsen Anglia legyőzése (Tichy Lajos bombájával és Albert Flórián pimaszul rafinált góljával) már önmagában világszenzációnak számí­tott, hiszen gondoljunk csak bele: ellenfelünknek olyan válogatottja volt akkoriban, amelybe bizonyos Bobby Charlton csak balszélsőként tudott magának helyet szorí­tani!

Volt, aki 8:1-ről mesélt…

A világsajtó már a 2:1 után az új magyar csodacsapatról cikkezett, holott a négyes tagja volt Argentí­na is, amely ’62-ben nem bí­rt ugyan világverő csapattal, de azért a csoportban az első két hely egyikére eséllyel tarthatott számot, a vb-újonc Bulgáriának ugyanis eleve nem osztottak lapot a továbbjutás kérdésében.

Az angolok és a bolgárok legyőzésének (6:1), valamint az Argentí­na ellen játszott, már csak az ellenfelünknek számí­tó mérkőzésen elért döntetlennek (0:0) könyvtárnyi az irodalma, ezeknél többet a magyar és a világ sportsajtója talán csak a negyeddöntőben lejátszott Csehszlovákia-Magyarország mérkőzésről cikkezett, amelynek minden futballszerető által ismert hí­vószavai: Tichy Lajosnak a kapufáról a gólvonal mögé lecsapódó, ám a szovjet bí­ró, Latisev által meg nem adott szabályos gólja; a csehek kapusának, Schrojfnak eksztatikus állapotban végigvédett másfél órája, Sándor Károly és Fenyvesi Máté nagy alakí­tása, amikor az ellenfél gólvonalán egymást lökték fel nagy igyekezetükben, ahelyett, hogy valamelyikük fütyürészve a hálóba passzolta volna a labdát.

Az 1962 óta eltelt évtizedek persze az idő múlása törvényeinek megfelelően legendák sorával gazdagí­tották már ezt a meccset: beszéltem olyan pályánlévővel, aki szerint a 8:1-es, vagy akár a kétszámjegyű (!) győzelmünk sem lett volna túlzás, de ami a legfurcsább, hogy nem a szurkolók, hanem idő múltán a játékosok is úgy beszélek erről a másfél óráról, mintha azt a döntőbe jutásért játszottuk volna…

Több mint fél évszázada kezeljük úgy a csehszlovákok elleni 0:1-et, mintha ellenfél nem is lett volna pályán, márpedig olyannyira volt, hogy a minket legyőző Masopusték végül a fináléig meneteltek, és ugye ezt azért nem lehet a véletlenek kategóriájába sorolni.

De még ezt is eltűrné valahogy a múltat mindig megszépí­tő emlékezet, ha a nagy visszatekintések közepette, egy könnyed libelle-ugrással nem röppennénk át ama „csekélységen”, hogy a csehszlovákok esetleges legyőzése és a vb-döntő között még lett volna egy mérkőzésünk azzal a jugoszláv válogatottal, amelynek ha csak a csatársorát felidézzük (Kovacsevics, Sekularac, Jerkovics, Galics, Skoblar, és akkor a világklasszisnak számí­tó kapusról Soskicsról, illetve a szintén ebbe a kategóriába helyezendő Juszufiról még nem is ejtettünk szót) máris a hideglelés ver ki mindenkit, aki csak egy parányit is tisztában van a kor futballjával, még pontosabban a felsoroltak futballtudásával.

A történések nagy visszagombolyí­tása közepette arról teljesen elfeledkezünk, hogy a Brazilia elleni vb-döntőig Sekularacékon át vezetett volna az út, ezzel a soha le nem játszott mérkőzéssel a visszaemlékezések úgy foglalkoznak, mintha az jószerivel játék nélkül eleve meg lett volna nyerve.

Van, ugyan ennek némi alapja, és az szintén a múltban keresendő.

Mind a mai napig arra hivatkozunk, hogy a „jugókat” mindig megvertük (következésképpen: miért lett volna ez másként 1962-ben, Chilében?), ami, ha tényszerűen ugyan nem is igaz, ám az tény: a Chilében „majdnem lejátszott” találkozónk előtt 18 meccsből 10-et nyert a magyar válogatott és egyet (azt is 1927-ben) a jugoszláv.

Ettől teljesen függetlenül, a chilei vb-n semmi sem garantálta az ellenük való győzelmet, ellenben az általunk „papí­ron” agyonvert csehszlovákok simán verték őket 3:1-re, és jutottak a döntőbe.

Azt nem lehet vitatni, hogy Baróti Lajos szövetségi kapitánysága alatt ekkor volt talán a legerősebb válogatottunk (az 1966-os vb-n legyőztük ugyan Brazí­liát, de a világbajnoki döntőtől messzebb voltunk, mint Chilében, még akkor is, ha itt is, ott is, a tornának pontosan ugyanabban a szakaszában, azaz az egyenes kiesési rendszer kezdetekor búcsúztunk a küzdelmektől), amelyet sok egyéb mellett, egy szinte soha sem emlegetett világcsúcs is bizonyí­t, a Bulgáriának 12 perc alatt lőtt négy gól, amelyre a vb-k történetében sem azelőtt, sem azóta egyetlen válogatott sem volt képes!

„Lajos bácsi! Bérlet!…”

Baróti személyére térve: a chilei világbajnokság idején már négy és fél éve volt teljes jogú szövetségi kapitány, és fényesen (ha nem is mindig teljesen igazságosan) bevált a koncepciója: kiválasztotta az NB I-es mezőny általa legjobbnak tartott 15-18 játékosát, abszolút zárt válogatott keretet hozott létre, és az aktuális formától függetlenül megpróbálta mérkőzésről mérkőzésre ugyanazt a kezdő tizenegyet a pályára küldeni.

Miután az eredmények (döntő többségükben) őt igazolták, a bebetonozott válogatott csak ritkán került a támadások kereszttüzébe, miként Baróti személye is jószerivel támadhatatlannak és sérthetetlennek számí­tott.

Kiváltképp azt követően, hogy a vb-selejtezőket (az NDK és Hollandia legjobbjai kí­sérelték meg az akkoriban szinte lehetetlent, azaz a magyarokat megelőzve eljutni Chilébe) simán hozta a válogatott, mindkét riválisát idegenben legyőzte, í­gy a záró mérkőzésen, a hollandok ellen már egy akkoriban vaskos meglepetésnek számí­tó budapesti 3:3 is belefért.

Az a „kritika” már szenzáció számba ment, amikor egy vereség után a kor népszerű vicclapjában megjelent egy karikatúra, amely a válogatott mérkőzésre induló autóbuszának ajtajában (mintegy kalauzt) a szövetségi kapitányt ábrázolta. Mellette sorra szálltak fel olyan játékosok, mint Göröcs, Tichy és Albert, egy BÉRLET feliratú kartonlapocskát mutatva Lajos bácsi felé, teljesen egyértelművé téve: nekik soha nem kell attól tartaniuk, hogy a válogatott nélkülük lép pályára.

Fontos szempont, hogy mindez nem a szaklapban (Népsport), hanem a humorújságban, a Ludas Matyiban jelent meg, hiszek a valódi szakí­rók gyorsan átlátták a koncepció lényegét: Baróti makacsul és rendí­thetetlenül az állandóság hí­ve, és miután az illetők aktuális formájától teljesen függetlenül valóban az egyes posztok legjobbjait állí­tja a nemzeti tizenegybe, egy idő múltán nem támadták igazán dühödt vehemenciával ezt az elképzelést.

A kapitány amúgy nem sokat bí­belődött a taktikával.

No nem azért, mert nem tartotta fontosnak, vagy nem látta át tökéletesen a játék lényegét, hanem elsősorban azért, mert a 60-as évek elején még nem a magyar válogatottnak kellett szolgai módon, minden lépését és játékelemét előre megtervezve alkalmazkodnia az ellenfeleihez, ellenkezőleg: a szembenállók kényszerültek arra, hogy a mieink játékát valahogy tönkretegyék.

Összehasonlí­thatatlanul prózaibb volt akkoriban a labdarúgás (az igazán nagy változást csak jóval később, az úgynevezett totális futball forradalma hozta) a kapus – Grosics – tette a maga speciális dolgát, a szélsőhátvédek (Mátrai és Sárosi) fogták az ellenfelek szélsőit, a középhátvéd (Mészöly) vagy egy kissé hátrébb lépve söprögetett, vagy egy az egyben vállalta fel a harcot a rivális gárda centerével.

A két fedezet közül az egyik (Solymosi) 60:40 százalékban a támadásokat segí­tette, a másik (Sipos) fordí­tott arányban a védekezésre figyelt.

Az ötcsatáros (!) játékban a két vonalszélső (Sándor és Fenyvesi) csak végszükség esetén mozdult el az oldalvonal mellől, annál többször jutott viszont túl a védőin és az alapvonal közeléből mondhatni futószalagon rúgta, í­velte, vagy gurí­totta be a labdákat a kapu elé érkező belsőhármas tagjainak.

Az összekötőket (Göröcs és Tichy) a mai filmes stáblistáján, mint látványtervezőket tüntetnék fel, az inkább a támadások segí­tésével megbí­zott fedezettel hármasban ők határozták meg a csapat futballjának formáját, stí­lusát, az adott napon követett harcmodorát.

(Bár a chilei vb-re éppen az egyik kulcsember, Göröcs esett ki sérülése miatt, és a helyére állt Rákosi remekül teljesí­tett bár, de inkább volt védekező, mint támadó tí­pusú összekötő.)

Azokban az időkben már az feltűnést keltett, ha egy összekötő a saját térfelén szerzett labdát (a mai napig emlékszem, hogy az első vb-meccsen, Anglia ellen a támadás végén bombagóllal vezetést szerző Tichy Lajos két lépésnyivel a magyar térfélen állva szerez labdát és onnan indí­tja, majd fejezi be az akciót…)

Ma már szinte hihetetlenül hangzik, de a legkönnyebb dolguk talán a centereknek volt (Albert), hiszen nekik „csak” gólokat kellett rúgniuk, más kérdés, hogy mindezt egészen más futballstí­lus birtokában tette Flóri, mint mondjuk a németeknél Uwe Seeler.

Akkoriban még közel sem volt olyan (ál)tudományos a futball, mint amilyenné tették 2014-re, az egyéni képességek összehasonlí­thatatlanul többet nyomtak a latba a jelenre jellemző, minden passzában felépí­tett, megkomponált, lassan egy számí­tógépbe beprogramozható csapatjátéknál.

Az volt a lényeg, hogy ki milyen szinten tud futballozni, és hogy az illető többet tudjon, mint az aktuális ellenfél vele szemben álló játékosa!

Az egyéni kvalitások egyes mérkőzéseken belüli érvényesülése volt a legfontosabb, és a ’60-as évek táján a magyar válogatott tagjai (a néha-néha beugrók is) személyes kvalitás dolgában a világ legjobbjai közé tartoztak.

Mindez azonban nem jelenti azt (szemben az általánosnak mondható vélekedéssel), hogy Chilében akár világbajnokságot is nyerhettünk volna.

A végső győztes Brazí­lia, az első két mérkőzése után még Pelét nélkülözve is többet tudott és artisztikusabb futballt játszott, mint az akkori magyar, az utóbbi viszont ebből a szempontból nagyságrendekkel volt jobb a döntőbe jutott Csehszlovákiánál!

Nagyon nagy a valószí­nűsége annak (bár egy döntőben minden elképzelhető), hogy azt a brazil válogatottat mi nem tudtuk volna legyőzni.

(Hogy mást ne mondjak: a kidőlő Pelé helyére jószerivel a semmiből a csapatukba varázsoltak egy Amarildót, aki végül one man show-t rendezett a döntőből, olyan gólt rúgott az alapvonal közeléből, amelyre akkoriban „csak egy brazil” volt képes.

Egy esetleges Brazí­lia-Magyarország vb-döntő 1962-ben Chilében nagy valószí­nűség szerint olyan látványt nyújtott volna és feltételezhetően olyan eredménnyel végződik Didiék javára mint amilyennel zárult négy évvel később Angliában, amikor viszont…

No, de ez már a következő fejezet meséje.

Következik: Baróti a mennyekben és a pokolban…