Amikor attól függ a heted hangulata, mit játszott a Fradi…
Vajon van-e, aki nem ismeri ezt az érzést közülünk?
A kérdés persze, költői. Naná, hogy nincs!
Amikor valaki futballozni kezd a Ferencvárosi Torna Clubban, akkor ezért olyan óriási a jelentősége, hogy lehetőleg minél többet tudjon a csapat dicső múltjáról, a szurkolók rajongásáról, arról, mit jelent százezreknek az a szó: Ferencvárosi Torna Club.
Mert hiába foghíjasak a lelátók manapság, attól még százezrek keresik először a hírek közt meccsnapokon ezt a 3 betűt.(F-T-C) és, hogy mit játszott a Fradi?
Mert amikor a zöld gárda nyert, akkor évtizedekig jártunk „a Blahára”, azaz a Blaha Lujza téri aluljáróba, ahol az újságosnál általában már éjfél előtt megérkezett a friss Népsport, és vadul vetettük rá magunkat a Fradi-meccs tudósítására, ízlelgetve a nyomdaszagú sikert!
És mi történt, ha kikapott a csapat? Teljessé vált akkor a letargia. Használhatatlan voltam és legszívesebben elkerültem volna az iskolát, az embereket.
Ha egy nagy siker kapujában buktunk, még meg is könnyeztük néha… Ebből a kategóriából a legemlékezetesebb a ’83 tavaszán Győrben játszott ETO-Fradi 3-3.
Azon az estén vigasztalhatatlan voltam. 3-2-es vezetésnél Koch Robit elgázolták a 16-oson belül (akkorra már egy-egy kamu tizit befújt a bíró itt is-ott is…) de nem jött a büntető. Érkezett helyette Burcsa Győző pazar gólja és az érzés, hogy idén sem sikerül megelőzni Verebes ETO-ját…
Azért a másik lelkiállapotból abban az évadban több jutott! Ott volt mindjárt a lilák 5-0-s oktatása, Szoki három csodás góljával, vagy éppen a Vasas elleni 5-3-as, 5 csillagos(ez volt a maximum értékelés a Népsportnál akkoriban…) rangadó, Pogány Laci triplájával.
A tavaszi derbi a piros-kékek ellen azonban még emlékezetesebb, bár – az őszivel ellentétben – azon a meccsen nem lehettem ott. A rádió népszerű körkapcsolás című műsorát hallgattam sűrű körömrágások közepette… 3-2-re vezetett az angyalföldi gárda, többek közt Kiss Laci elképesztő, oldalvonal mellől bombázott góljával. Majd jött az a bizonyos 11-es: Idézzük fel Vass István Zoltán kommentárját: „Váradi Béla fut neki, lő, góóóól!!! Nem, mellé!!!”³ A rettegett Béluska kihagyta!
Ennél boldogítóbbat akkor nem mondhatott a fradistáknak, majd érkezett Takács „Tanár Úr”(3-3), végül pedig „Nyíl” és ismét szomorúan ballagott haza a Vasas-tábor… (4-3, ide!)
Mi pedig ismét felkerekedtünk és rohantunk a Blahára a Sportért… A hét pedig derűs volt aztán és madárdalos… Mert győzött a Ferencváros!!!
(becefix)
Érdekes Imre bátyám, hogy nálam 2003-ban megszakadt valami. Azóta is fontos számomra a Fradi, de valahogy nem érzem azt a régi, igazi izgalmat, a meccsek hangulata sem a régi… Olyan instant, olyan művinek tűnő lett mára az FTC. Lehet , hogy inkább öregszem..? Más dolgok lettek fontosabbak. A korábbi nagy izgalmak, a beteljesülés, a végső siker öröme már a múlté.
Jó lenne, ha ismét egymásra találna a klub és a szurkolók. Végre felnőhetnek az ultrák és toleránsabb lehetne az MLSZ és a nemzetközi szövetség is… Nem a trágárság, meg az agresszió hiányzik, hanem az a szavakkal le nem írható hangulat, amikor a tábor valahogy mindig „befújta” az ellen kapujába a labdát! Reménykedjünk tovább és ne hagyjuk a szép emlékeket feledésbe merülni..
Kedves becefix, nagyon jól ismered és átéled a szurkoló lélektanát.
Hát igen… Hogy gyerekként mit jelentett a győzelem nekem (1954-55)! De felnőttként is. Volt, hogy nem tudtam napokig folytatni a kéziratot, amin dolgoztam egy-egy vereség után. És még ma is – sajnos vagy szerencsére már nincs határidős munkám – egy-egy rossz eredmény után napokra le tudok bénulni; viszont egy-egy jó eredmény (szerencsére az utóbbi időben inkább ez akadt) változatlanul előrelendít…