„Ó kapitány…kapitányom!…” – 43.

Úriemberként csak megbukni lehet…

Mészöly Kálmán mun­kásságának elemzése­kor már emlí­tettem: a magyar válogatott szövetségi kapitánya­inak sorsa (leginkább a Vasas egy­kori, világklasszisnak mondható középhátvédjéé) többször is a vesz­tes mérkőzésekről hazatérőben, a repülőgép fedélzetén dőlt el.

Gellei Imre is gyakorlatilag a fel­hők felett lett kapitány, holott ami­kor személye megfogalmazódott az MLSZ illetékeseinek fejében, ő még javában az U21-es válogatott veze­tőedzőjeként, a kecskeméti edző­táborban készült a néhány nappal később sorra kerülő, románok elleni Eb-selejtezőjére.

2001. szeptember elsején, miu­tán a magyar válogatott Tbilisziben 3-1-es vereséget szenvedett Grúzi­ától és ezzel már csak matematikai esélye maradt a vb-részvételre, út­ban hazafelé az MLSZ akkori illeté­kesei Bicskei Bertalant gyakorlati­lag leváltották a posztjáról.

Másnapra (a formáság kedvéért) még összehí­vtak ugyan egy rend­kí­vüli elnökségi ülést, ám miköz­ben „megvitatták” azt, amit már a tárgyalás előtt is pontosan tudtak, egy gépkocsi javában útban volt Kecskemét felé, hogy Gellei Imrét onnan a dunavarsányi edzőtáborba szállí­tsa.

A válogatott játékosai (Bicskeivel együtt!) a megérkezés után azért vették az irányt a tábor felé, mert három nappal később újabb meg­mérettetés várt a nemzeti tizenegy­re: a Népstadionban a románokat fogadtuk, a grúziai mérkőzéshez ha­sonlóan, a vb-selejtezők jegyében.

Nem volt tehát idő a kapitány­kérdésen heteken, hónapokon át rágódni, azonnal dönteni kellett, és miután ekkoriban már az illeté­kesek többször is kijelentették, mi­szerint nem egészséges megoldás, ha egy tréner egyszerre klubedző és szövetségi kapitány is, nem az élvonal kí­nálta tréneri választékból bí­ztak meg valakit egy „másodállás­sal”.

Gellei Imre (a hétköznapok nyel­vén szólva) kéznél volt, hiszen akkor már közel két éve az MLSZ alkalma­zásában állt, a korosztályos váloga­tottakat vezette, hol trénerként, hol minden utánpótlás csapat edzője felett álló szakmai igazgatóként.

Mégis erős túlzás lenne azt állí­ta­ni, hogy az akkor 51 éves tréner ko­moly edzői múlt nélkül került volna a legmagasabban jegyzett posztra.

Pedáns tanáremberként a szak­vezetői iskola jószerivel valamennyi osztályát kijárta.

Volt edző Keszthelyen (ott speci­el kétszer is), Zalaegerszegen, Győr­ben, Siófokon, és miután mindenütt markáns munkát végzett, 1991-ben megkapta első, igazán kapitális nagy falatját, a Vasastól éppen ak­koriban menesztett Mészáros Fe­renc (szinte már teljesen a feledés homályába merül, hogy az egykori remek válogatott kapus egy éven át NB I-es tréner is volt, méghozzá annál az angyalföldi együttesnél, amelynek szí­neiben a legnagyobb hazai sikereit elérte) helyére hí­vták vezetőedzőnek.

Egy évig maradt, utána az MTK-hoz szerződött (ahol 22 mérkő­zést követően elköszöntek tőle), majd rövid „munkanélküliség” után visszatért a Fáy utcába, ahol az 1997-1998- as bajnoki évben szerzett bronzéremmel vált végleg igazán kvalifikált és egyben kapós edzővé.

Kapitányjelöltként mégsem nagyon tartották számon, és en­nek első számú oka (talán) alap­természetében, habitusában rej­lett.

Soha nem volt egy nyomulós, erőszakos, önmagát előtérbe és reflektorfénybe helyező, állandóan az újságok cí­moldalára kéredzkedő tí­pusú tréner, sokkal inkább az „úri­ember” edzők kasztjához tartozott.

Azon kevesek közé, akik érzel­meiket nem a külvilág felé élik meg és mutatják ki, hanem belül ví­vják a maguk néha nagyon is gyilkos lelki harcaikat.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az ominózus grúziai meccs után is szinte parancsba adták számára a szövetség vezetői: márpedig köte­lező kapitánynak lennie, amelyet ő egy nyilatkozata szerint boldogan fogadott ugyan, de ha nem örül neki, akkor is elvállalja, mert (mint mondta): „A szövetség alkalma­zottjaként nem is tehettem volna mást!”.

Ebben a mondatban nagyon sok minden (szinte minden) benne van abból a fajta fegyelmezett és a fut­ball iránt mutatott, már-már a vég­telenségig alázatos magatartásból, amely Gellei Imrét mindig is jelle­mezte.

Sem a szövetség vezetői, sem a szurkolók, de leg­kevésbé éppen ő maga, álmában sem gondolta volna, hogy az eredetileg két mérkőzésre szól kapitányi meg­bí­zatása 2003 novemberéig tart majd és nemcsak a még hátralévő vb-selejtezőket, hanem a következő teljes Eb-kvalifikációt is felöleli.

A kezdet mindenesetre maga volt a rémálom.

Tbiliszi után négy nappal (5000 néző előtt, amely magyar-román mérkőzésről lévén szó különösen unikális adat) a Népstadionban olyan sima 2-0-s vereséget szenved­tünk az ellenfél kispadján Gheorghe Hagival hivalkodó ellenfelünktől, hogy az, ha lehet, még a grúziai ku­darcnál is kí­nosabb volt…

A románok akár egy ötöst is lő­hettek volna, de a Király – Korsós Gy., Sebők, Juhár, Mátyus – Dár­dai, Lisztes, Lendvai – Korsós A., Horváth F., Tököli összeállí­tásban pályára lépő tizenegy kettővel meg­úszta.

Négy nap alatt Gellei természe­tesen nem épí­thetett vadonatúj vá­logatottat.

A Grúziában leszerepelt csapat­hoz képest (mert azért nincs az a kapitány, aki az első mérkőzésén pontosan ugyanazt a tizenegy embert küldené pályára, mint akikkel elődje a működését befejezte) annyiban vál­toztatott, hogy akik Tbilisziben cse­rék voltak – jelesül Dárdai, Lendvai és Tököli – a kezdőbe kerültek, alap­vetően segí­teni azonban ők sem tudtak a kilátástalanul fut­ballozó nemzeti tizenegyen.

Egészen egyedi módon, Gellei Imre (bár még a második meccsén is csak mint megbí­zott szövetségi kapitány szerepelt) a vb-selejtező sorozat utolsó, ráadásul vereséggel végződött mérkőzésén stabilizálta helyét a kapitányi poszton.

Olaszországban a squadra azzurrának már egy döntetlen is elég volt ellenünk a csoportelsőség­hez, mí­g számunkra a végeredmény az önbecsülés megőrzésén kí­vül az égvilágon semmit sem számí­tott.

így szinte üdí­tőleg hatott, hogy a mérkőzés egyes szakaszaiban akár még jónak is mondható játékkal csak 1-0-ra kaptunk ki (a gólt egy perccel az első félidő lefújása előtt nem más, mint maga Alessandro Del Piero csavarta zseniális lövéssel Király kapujának jobb felső sarká­ba), és ez úgy meghatotta az MLSZ vezetőit, hogy Gellei Imrét véglege­sí­tették beosztásában!

Nem akármit vállalt, hiszen ak­kor már sorozatban a negyedik világbajnokságról maradtunk tá­vol, az Eb-re tehát akár „holttestek árán” is, de ki kellett jutnunk, mert onnan meg 1972 óta hiányzott a magyar válogatott.

A 2004-es Eb-selejtezőiben Svédországot, Lengyelországot, Lettországot és San Marinót kap­tuk ellenfélül, amely már több mint egy évtizeddel ezelőtt sem számí­tott „halálcsoportnak”.

A letteket és San Marinót szinte nem is vettük figyelembe, a své­dekről azt gondoltuk, legjobb őket „elengedni” és hagyni, hogy nyerjék meg a csoportot, a lengyelek szá­mí­tottak az igazi riválisnak, akik akkoriban már közel sem voltak Szarmach-i formában, í­gy aztán még a 2. helyezés sem tűnt illúzió­nak.

Kiváltképp úgy nem, hogy a se­lejtezők rajtjára azonnal bevállaltuk a sorozat akkor még legnehezebb­nek tűnő megpróbáltatását, a svéd­országi fellépést!

És nem kaptunk ki! Sőt.

Az olaszoktól még az előző esztendő őszén elszenvedett 0-1-es vereségtől kezdve Gelleinek abban szerencséje volt, hogy közel egy esztendeig nem kellett tétmérkőzésen pályára lépnie a válogatottal, a stockholmi meccsre ugyanis csak 2002 októberében került sor.

Egy bizonyos Zlatan Ibrahimovic nevű szuperzseni akkor kezdte el átkozott játékát a magyarok ellen (ezt követően még vagy háromszor vert meg bennünket a legfájóbb, a legkí­nosabb helyzetekben és pillanatokban), de ekkor még csak kiegyenlí­teni tudta a 76. percben Keneseinek az 5. percben (!) szerzett vezető találatát.

A stockholmi döntetlent győzelemként éltük meg, kezdtük belelovalni magunkat abba, hogy újra erős, ütőképes, továbbjutásra, de minimum pótselejtezőre esélyes csapatunk van.

(Hogy mást ne mondjak, olyan cseréink voltak, mint a később drámai körülmények között elhunyt Fehér Miklós, vagy az FTC-t mind a mai napig a vállain hordozó Gera Zoltán).

Négy nap múlva Budapesten, San Marinón egy sima 3-0-al léptünk át, í­gy – függetlenül attól, hogy Moldova ellen egy szerény 1-1-et játszott a sok új játékost is kipróbáló válogatott itthon egy senkinek sem hiányzó barátságos mérkőzésen – nemcsak pezsgőben, hanem Eb-reményekben fürödve léptünk át az újesztendőbe.

2003 első tétmérkőzésén Lengyelországban sem kaptunk ki (0-0), í­gy aztán miután San Marinóban 5-0-ra, a Népstadionban a lettek ellen 3-1-re nyertünk, a szurkolók már kezdték a szálláslehetőségeket keresni a 2004-es portugáliai kontinensviadal városaiban.

Korai volt az iparkodásuk, mert előbb a svédtől kaptunk ki Budapesten 2-1-re (milyen végzetszerű is: Ibrahimovic ezen a mérkőzésen megkí­mélt bennünket a fellépésétől, jött viszont egy Allbäck nevű és rúgott kettőt), majd következett az a mérkőzés, amely „atombombát” dobott a magyar futballra! Rigában úgy kaptunk ki 3-1-re az addig lesajnált lettektől, mintha pályán sem lettünk volna.

Irtóztató kilencven perc volt, hiszen nemcsak totális összeomlásunkkal kellett szembesülnünk, hanem azzal is: néha egyetlen csatár elég ahhoz, hogy romokba döntse minden reményünket.

Ezt a csatárt Maris Verpakovskis-nak hí­vták, aki a háromból kétszer talált be Király hálójába.

Gellei Imre a meccs pillanatában alig néhány nappal több, mint két esztendeje volt kapitány, és ahogy elődjét, Bicskei Bertalant, úgy az ő végzetét is egy szovjet utódállam válogatottja okozta.

Pedig még a kapitális kudarc után sem volt teljesen veszve minden, hiszen ha Rigát követően, hazai pályán megverjük a lengyeleket, a svédek pedig megteszik azt a szí­vességet, hogy már biztos csoportelsőként, Stockholmban legyőzik a letteket, még odaérhettünk volna a pótselejtezős helyre.

Az elképzelhető legrosszabb variáció következett be: nemcsak hogy kikaptunk a lengyelektől (1-2), de a lettek nyerni (!) tudtak Stockholmban és egy kontinens ámulatára a 2. helyen zárták a csoportküzdelmeket.

(Most, hogy a soron következő vb-selejtező sorozatban ismét ellenfeleink lesznek, talán nem haszontalan információ: 2003-ban olyan válogatottjuk volt, amely a pótselejtezőn kiverte a vb-bronzérmes Törökországot, és a portugáliai Eb-n sem szerepelt le, hiszen csoportjában az utolsó helyen végzett ugyan, de a németekkel 0-0-s döntetlent játszottak, ami még akkor is világszenzáció a futballtörténelmükben, ha végül az első kör végeztével együtt búcsúztak az Eb-től.)

No, de ez a lettek futballtörténeleme, sajnos, a miénk a lehető legrosszabbul folytatódott.

Miután újra elbuktunk egy Eb-selejtező sorozatot és a közönség éppen a pokolra kí­vánta a válogatottat, az MLSZ-nek az a parádés ötlete támadt, hogy évzáróként kellene egy barátságos meccset játszani Budapesten Észtország válogatottjával.

Nyilván arra gondoltak, hogy egy gólzáporos (bár semmire sem jó) barátságos mérkőzés enyhí­t majd valamit a drukkerek égő fájdalmán.

Nagyon rosszul gondolták.

Az évzáró Magyarország-Észtország mérkőzésre az Üllői úton 457 (!) jegy kelt el, (és hogy fenékig kiigyuk a méregpoharat) egy 87. percben kapott góllal még ki is kaptunk.

A magyar labdarúgás addig soha sem látott mélységekbe süllyedt.

Gellei Imre (természetesen) belebukott a történtekbe.

Pedig a legkevésbé ő volt okolható a történtekért.

A lettek lettek a végzete.

No, meg az „úriembersége”.

Bármilyen furcsán is hangzik: az ő minden tekintetben és minden helyzetben kifogástalan modorával nem lehet sikeresen kapitánykodni.

Ezen a poszton egyáltalán nem baj az, ha valaki adott esetben „mészölyösre” veszi a figurát.

Következik: Egy világhí­rű világfi lett a kapitányunk…