„Ó kapitány…kapitányom!…” – 45.
A királynak szép volt a palástja, de kiderült, hogy alatta meztelen…
Lothar Matthäus 2005. december 18-án, Miamiban, Antigua és Barbuda válogatottja ellen ült utoljára a magyar válogatott kispadján.
Egyszerűen nem mulaszthatom el, hogy le ne írjam annak az együttesnek az összeállítását, amely a végül 3-0-s győzelmünkkel végződött mérkőzésen a piros-fehér-zöld színeket reprezentálta, mert talán mindennél jobban jellemzi azt a korszakot, amelyet a világ egyik valaha volt leghíresebb futballistája szövetségi kapitányként a kispadunkon eltöltött.
A sok meccsen még nem elhasználódott ellenféllel szemben a Rabóczki (Vlaszák) – Vermes (Regedei), Böjte, Koller (Balog Z.), Vanczák (Takács Z.) – Vadócz, Feczesin (Kapcsos), Tőzsér, Priskin (Majoros) – Rajczi (Bori), Sitku (Ferenczi) összeállítású nemzeti tizenegy diadalmaskodott, és ha a lexikonaggyal bíró szurkolók is hosszasan elgondolkoznak egyik-másik név olvastán, miszerint ki is volt és hol játszott egyikük, másikuk, akkor állítom: nem bennük van a hiba.
Ez a meccs tökéletesen leképezte a magyar válogatott Matthäus-korszakát.
Már a helyszín és az ellenfél önmagáért beszélt, az összeállítást illetően pedig azért nem érdemes részletekbe bocsátkozni, mert teljesen felesleges dolgokra az ember ne vesztegesse az idejét, meg a laptop használódásáért is kár.
Mindez azonban a derék Lothar kapitánykodásának már a hattyúdala volt (az összeállítást nem menti az sem, hogy néhány külföldön játszó nagyobb névre nem számíthatott), no, nem mintha a nyitány olyan nagyon sokkal fényesebb lett volna.
A fogadtatásra mindenestre nem lehetett panasza, amikor akkori menedzserének, Pellády Péternek hathatós közreműködésével a Bozóky Imre-Puhl Sándor páros a Partizantól Budapestre csábította, a magyar nép a száját tátotta csodálkozásában és földig hajlott a megtiszteltetéstől.
Ez azért nem volt teljesen a véletlen műve (ne feledjük: 1990-ben Lothar Matthäust nemcsak aranylabdával díjazták, hanem a világ legjobb sportolójának is megválasztották, ami futballista esetében igazán egyedi), egy ilyen kvalitás ellen ágálni első közelítésre maga a virtigli szakszerűtlenség, hogy azt ne mondjam, a merő rosszindulat.
Ezért történt, hogy ha valakinek minden elnéztek és mindent megengedtek a magyar futballban, akkor azt a valakit feltétlenül Lothar Matthäusnak hívták!
Még azon sem csodálkozott senki, amikor első nyilatkozatainak egyikében mély megdöbbenését fejezte ki azért, mert a Balaton FC-ből (akkoriban rövid ideig így nevezték a Siófokot) senki sem tagja a válogatottnak, holott a csapat az élen áll a bajnokságban.
Valamivel később aztán ő maga is rájött, hogy a Balaton FC-re bajos lenne egy olyan válogatottat építeni, amellyel az a célja, hogy kijusson a 2006-os németországi világbajnokságra, ám miután a magyar futball akkorra már vérbeli klasszisok nélkül tengette mindennapjait (Nyilasi, Détári, Törőcsik formátumokra gondolok, tehát szó sincs a Puskás- vagy Albert-szint visszasírásáról) ha a BFC-től el is tekintett, de őszintén szólva Gerán, Husztin és Torghellén kívül mást nem köszönhetünk a kapitánykodásának.
A többiek, akik a keze alatt címeres mezbe bújtak, már vagy ismertek voltak mindenki számára, vagy soha sem lett volna szabad odáig jutniuk, hogy a legjobbakat képviseljék.
Már annak jelzésértékűnek kellett volna lenni, hogy a szövetséggel való megállapodása után nem rohant azonnal Budapestre, nem látott mindjárt egy mindent átfogó szorgos munkához, hanem elment egy jó nagyot vakációzni Dubaiba, és a bemutatását követően csak február közepe táján tűnt fel Budapesten.
Szólni ezért azonban nem mert neki az égvilágon senki, hiszen akkor még hétrét görnyedve tisztelegtünk a nagysága előtt.
Tény: a magyar labdarúgás történetében ő volt a negyedik, aki világklasszis futballista volt korábban (Puskás Ferenc négy, Bozsik József egy mérkőzést töltött a válogatott kispadján, a legtovább Mészöly Kálmán működött a maga hatvanegy meccsével), így aztán, ha ő azt mondta egy futballistára, hogy az márpedig válogatott szintű labdarúgó, akkor senki sem akadt, aki elmondta volna neki, hogy az illető a sereghajtók között kullogó klubcsapatában is csak elvétve tartalék…
Talán ez volt az a pont, ahol a minden szempontból világfiként viselkedő Lothar (előfordult, hogy helikopterrel utazott egy-egy meghívása színhelyére; olyan szállodákban lakott, amelyekben államfők szoktak, hogy a minden korábbi szövetségi kapitányok fizetésének sokszorosára rúgó bérét már ne is említsem) a szó szoros értelmében kicsúszott a magyar futballt felügyelők, és annak mindenkori történéseiért felelősséget viselők kezei közül, pontosabban azok kontrollja alól!
Félreértés ne essék, senki sem irigyelte tőle a főúri életmódot, a teherautó raklapnyi fizetést, a Magyarországon megszokott viselkedésmódtól minden szempontból tökéletesen elütő, néha gőgös, néha fennhéjázó, néha kifejezetten nagyképű magatartást, mert akkoriban futballügyekben már ott tartottunk, hogy bárkinek kifizetjük a világ minden kincsét, sőt, elnézzük neki fejedelmi szokásait is, csak nyerjünk már meg végre egy komoly meccset, vagy legalább legyen némi esélyünk egy Eb-re vagy egy világbajnokságra való kijutásra.
Lothar Matthäus úgy élt közöttünk, mint egy király országa valamelyik gyarmatán, de miután (és ez tagadhatatlan) volt egy kifejezetten kedves, szimpatikus, szerethető énje is, igazán nagy botrány még a legvadabb húzásaiból sem támadt soha.
Már az kellően irritálta a magyar szurkolókat, hogy ittlétének kevés olyan hónapja volt, amikor a neve ne merült volna fel valamelyik európai klubcsapat lehetséges vezetőedzőjeként (a török Besiktas és a skót Hearts konkrét ajánlatot tett neki), de amikor a Bundesligában valamelyik együttes gyengébben szerepelt, akkor is azonnal az ő nevével lett tele hazája sajtója, holott (és ez talán az egyik legérdekesebb fejezet a Matthäus-regényben) éppen Németország maradt számára a bevehetetlen vár, sem bármelyik klub, sem a Nationalelf soha nem tartott igényt a munkájára!
A legnagyobb baj (mint ahogyan az a futball esetében mondhatni természetes) mégsem Lothar manírjaival, hanem magával a futballunkkal volt.
A német világsztárnak egy olyan csoportból kellett volna a németországi vb-re vezetnie a piros-fehér-zöld nemzeti tizenegyet, amelyben Svédország, Horvátország, Bulgária, Izland és Málta szerepelt még rajtunk kívül, amelyek közül Izlandot például már nem is kezelhettük nímandnak, hiszen korábban többször is kínos vereségeket szenvedtünk ellenük a különböző selejtezőkön.
Bármilyen furcsán is hangzik, de Lothar Matthaus magyarországi szövetségi kapitánykodásának legnagyobb eredménye (a tétmérkőzéseket tekintve) az volt, hogy Izlandot aztán oda-vissza sikerült legyőznünk!
Ezzel szemben a három naggyal szemben a hat mérkőzésen egyetlen győzelmet sem tudtunk aratni, két döntetlenre és négy vereségre futotta – 1-10-es gólkülönbséggel!
A csoportban Matthäusszal végül ugyanúgy a 4. helyen zártunk, mint elődjével Gellei Imrével, a világranglistán a 66. helyről néztünk felfelé az földkerekség futballválogatottjainak a felére, de a legnagyobb baj talán az volt, hogy mérkőzések sorának lejátszása után, nemhogy a közönség, de maga a kapitány sem tudta volna megmondani: melyik is az igazi, a legjobb magyar válogatott.
Szinte minden mérkőzésünket más összeállításban és más taktikával játszottuk, soha annyi rögtönzés és szinte magyarázhatatlan döntés nem született, mint az ő időszakában.
Miként magatartását, úgy válogatási elveit és gyakorlatát is a totális végletesség jellemezte, tucatszám dobta el, vagy fedezte fel játékosok egy-egy csoportját.
Önkritikát, mondhatni, egyetlen egyszer sem gyakorolt, a selejtezőkön való eredménytelenséget a hazai közeg irigységének, ellenállásának, az ellene való aknamunkájának tekintette (ebben egy cseppnyi igazsága volt is, de nem sokkal több, mint a mindenkori éppen soros kapitánynak) és legtöbbször azt a kártyát húzta elő, amely ellen nem lehetett védekezni: a magyarok képtelenek kilépni a saját kis szűk világukból, még mindig a múltban élnek, és nem tudják követni sem a világ futballtrendjeit, sem az ő „nyugatias” magatartását és módszereit.
Ennyi kritika után merőben igazságtalan lenne elhallgatni: a magyar válogatott az Aranycsapat óta soha olyan kelendő és szívesen látott ellenfél nem volt a világban, mint éppen Matthäus kapitánysága idején.
A Pellády-Matthäus kettős (kiegészülve a menedzserként akkoriban feltűnt és kettőjükkel kezdetben kifejezetten jó viszonyt ápoló játékosügynökkel, Filipoviccsal) olyan válogatottakat hozott Magyarországra, illetve olyan válogatottakkal fogadtatta a mieinket, akikkel akkoriban már senki más nem tudta volna!
így jött Budapestre Argentina, Brazília és Japán válogatottja, így láttak vendégül bennünket Walesben, Skóciában, Franciaországban, Kínában, Mexikóban, sőt, elutazhattunk a németekhez is, ráadásul egy olyan, azóta is szinte naponta emlegetett mérkőzésre, amely kontinentális, sőt világszenzációt kiváltva 2-0-ás győzelmünkkel (gólszerző: Torghelle 2) végződött.
Lotharnak ez a diadal talán még annál is fontosabb volt, mint az, hogy a vb-re vigye a magyar válogatottat, hiszen a hozzá edzőként nem igazán ragaszkodó honfitársainak nemzeti tizenegyét hazai pályán sikerült legyőznie!
Bárki könnyen elképzelheti, hogy ez a minden tekintetben végtelenül hiú ember mit érezhetett, amikor 2004. június 6-án Kaiserslauternben, a Fritz Walter stadion kispadjáról, mint, a portugáliai Eb alig valamivel több, mint egy héttel későbbi nyitányára készülő németeket verő válogatott kapitánya állhatott fel.
Ezért az egy „elégtétel” meccsért már megérte neki a magyarországi kapitánykodás (ha most eltekintünk a busás javadalmazásától), bár a néhánynapos dicsőségen kívül sokat nem profitált belőle, hiszen a németek azóta sem tartanak igényt a szolgálataira.
Márpedig ennek komoly okának kell lennie, hiszen ugyan miért zárkózna el egy ország (akár szövetségi kapitányként is) egy olyan honfitársától, aki 150-szer viselte a német nemzeti tizenegy mezét, és amit a futballban lehet, mindent megnyert.
Lothar Matthäus 28 mérkőzésen ült a magyar válogatott kispadján, 11 győztes, három döntetlennel és 14 vereséggel végződött mérkőzésen vezényelte a csapatunkat, de az általa komponált dal mégis sokkal inkább hamisra, mint fülbemászóra sikeredett.
Amikor véglegessé vált, hogy az MLSZ nem hosszabbít vele szerződést, a szurkolók döntő többsége inkább megkönnyebbüléssel, mint sajnálkozással fogadta a hírt.
Talán egy kicsit azért is, mert Matthaus után Bozsik következett a kapitányi poszton.
Még ha nem is a legendás Cucu…
Következik: A kis Bozsik nagy drámája
Vélemény, hozzászólás?