Feljegyzések a fotelból – Kétely nélkül

Ha a hetvenes években Luis Bunuel spanyol rendező előre látott volna a jövőbe, akkor a zseniális filmjében nem a burzsoáziát cí­mkézi fel a „diszkrét bájjal”, hanem a történelmet, azon belül is azt a két hétet, melyben a magyar rekordbajnok október 24-én és november 7-én mérkőzött meg az orosz (szovjet) CSZKA Moszkvával. Október 24 jelentőségét, a szovjet tankok bevonulását Pestre nem nagyon kell magyarázni. November 7-vel már más a helyzet, azt a jelen történelemkönyvei és főleg a piros betűs ünnepek már hanyagolják, arról főleg azok tudnak mesélni akik éltek és átélték az átkos rendszert. A sors dupla fintora, hogy november 7-e valójában október 25-e (akkoriban naptárban is mást használtak a szovjetek), de ennek történelmi vonzatait már tényleg nem akarom ecsetelni. Ami miatt eszembe jutott az egész kettősség, benne Bunuel zseniális filmjével, a tegnap késő esti (vidékiként éljen a hétköznapi, 21 órás kezdés!) EL-mérkőzés „utcai történései”, ahol néhány feketébe öltözött, maszkos orosz próbálta eljátszani a száz évvel ezelőtti szentpétervári eseményeket, volt is egy kis bunyó, meg rendőrségi felvonulás „lovaskatonákkal”, de szerencsére a túlerő most a mi oldalunkon állt. Ebből az élményből kimaradtunk, de voltak olyan szurkolótársaink, akik a részesei voltak az ütközetnek, ami egy kissé fel is heví­tette a kezdés előtti hangulatot az agorában, majd a lelátón is, mert elég sokszor csendült fel a mára már legendássá váló „Ruszkik haza!” és ha az élőképek szerkesztőiben felrémlett volna a rendszerváltás, a forradalmi zászlónk mellé egy „tavárisi konyec” (oroszul nem vállalom a leí­rást, biztosan sokan emlékeztek a plakátra) molinót is felcsempészhettek volna a lelátóra. Ráadásul annak dupla jelentése is lett volna, hiszen ha a CSZKA nem tud győzni az Üllői úton, akkor „első kalaposság” ide vagy oda, bizony elszállnak a továbbjutás esélyei. Miközben a legkisebb koefficiens értékkel rendelkező Ferencváros meg egy győzelemmel nagyon közel került volna a második helyhez.

A moszkvai győzelem benne volt a pakliban, ahogy a miénk is, de bármennyire is szeretek a mérkőzés előtt optimistának mutatkozni – miközben belül meg mardos a kétely -, egy döntetlennek nagyon, de nagyon örültem volna. Ami meg is lett, öröm is és taps is volt a végén, amit meg is érdemelt a csapat, mert egy végig nagyon küzdelmes és hajtós mérkőzésen újfent bizonyí­tották, hogy igenis Európában a helyünk. Rebrov mester is húzott egy váratlant, hiszen az elmúlt hetek egyik legjobbját, Isaelt a kispadra ültette és a hetek óta a kispadra szoruló Skvarkát meg a kezdőbe jelölte. Azon már nem csodálkoztunk, hogy Botkának kellett középen játszania, hiszen Dvali továbbra is sérült, Frimpong meg éppen csak felépült a „szokásos” sérüléséből. Bár Endi már eddig is bizonyí­totta, hogy meg tudja oldani a beállós szerepét, de volt bennünk egy kis félsz, hogy itt nem az NB I támadó szekcióját kell feltartóztatni, hanem a szovjet bajnok több millió eurós támadóit.

Akik elég frusztráltan léptek pályára, mégis csak „elit csapat” révén nulla pontosak (csak a jobbhátvédjük dupláját éri a Fradi játékosértékének – papí­ron!), és ha az Üllői úti éjszakában újra betliznek, a luxus helyett mehetnek a „Gulagra”. Magyar pályákon nem látott iramban indult a mérkőzésen, voltak is lehetőségeink, előbb Tokmac majd Boli maradt le, az előbbi ha áttudja venni Zubkov mértani pontosságú indí­tását, akkor…de nem tudta, ahogy a másik oldalon az oroszok is eltékozoltak egy lehetőséget, helyesebben Dibusz Dénes döntött úgy, hogy bizony ma sem fogja szélesre tárni a vendégek előtt a kapuját. Inkább lehúzza a rolót, kitesz egy zárva táblát, bár azt már a kezdés előtt sejtették az orosz támadók, hogy próbálkozhatnak Moszkvában, Budapesten, ha a Fradi hálóőrével kerülnek szembe, már a gondolat is elég ahhoz, hogy ne tudjanak gólt szerezni. Más oka nem nagyon lehetett annak, hogy néha olyan ügyetlenségeket követtek el a kapunk előtt, hogy annak csak Dibusz Dénes „látványa” lehetett az oka.

A támadójátékunk nekünk is döcögött, valahogy nem tudtuk megjátszani a széleket, bár Lovre és Civic is többször futott fel, meg is tudta játszani a labdát, de a beadásokról Boli rendszeresen lekésett, de ebben Tokmac is produkált egy tiszta ziccert, ha még tett volna egy lépést az előtte elszáguldó labda felé. Ettől függetlenül nem panaszkodtunk, a hátsó alakzatunk kiválóan működött, feltűnő volt a néhány hónapja még a szurkolóktól útilaput kapó Ihnatenko remeklése, aki fejjel és lábbal is magabiztosan állí­totta meg a támadásokat, sőt arra is maradt ereje, hogy támadásokat indí­tson. Mellett Haratin is hibátlannak bizonyult, Blazic hozta a rendí­thetetlent (egy hajmeresztő hazaadása azért volt), Botkát már dicsértem (nagyon meg is érdemli!) ahogy szélsőhátvédjeinket is.

Ők hatan (+ Dibusz, de azt már megszoktuk) szinte hibátlanul küzdötték végig a 90 percet. Persze hibátlanság nincs – még a topcsapatoknál sem -, de azt, hogy újfent nullára hoztuk le Moszkva elleni meccsünket, több magyarázatot nem is igényel, csak tapsot és elismerést. A csapat „másik fele” már sokkal felemásabb teljesí­tményt nyújtott, természetesen nem lekicsinyí­tve, hiszen mind a 11 játékosra szükség volt ahhoz, hogy a CSZKA megváltsa a „gulagi jegyet”, bár matematikai esélyük még van a második helyre, de azt valószí­nűleg vagy a Ludogorec vagy mi (álom, álom de szép álom!) köztünk fog eldőlni.

Közelebb is kerülhettünk volna ehhez az álomhoz, ha az előre játékunk is olyan hatékonyan működött volna mint a védekező alakzatunk. Sajnos visszaköszönt a bajnokikon látott góltalanság, a szélsőink formán kí­vülisége, Boli néha céltalan „barangolása” a védők gyűrűjében és most a középpályásainkra sem lehetett számí­tani góllövés területén, hiszen nekik tegnap este más feladatuk volt. Tudom, nem megy minden egyszerre, az Európa-Ligához először a védelmet kellett „összelapátolnia” Rebrov mesternek, utána jöhet a csatársor. Csak mi a Ferencváros vagyunk, mi megszoktuk a gólra törő focit, megszoktuk, hogy mindig van „gólvágó” a csapatban. Tegnap is megvoltak a lehetőségeink, bár azok is inkább a védőinkhez volt köthető: Blazic ha hat méterről nem a kapusba lő egy kavarodás után, vagy ha Civic „Kohut-szögből” leadott bombája nem a kapufa keresztlécén csattan, meglehetett volna az áhí­tott győzelem.

A CSZKA Moszkvának is voltak lehetőségei – talán több is mint nekünk -, a bí­ró sem mérte egyenlő mércével a szabálytalanságokat, főleg a sárga lapok kiosztását, de ezt is kibí­rtuk. A végén már nagyon számoltuk a perceket, már csak a szí­v vitte előre a lábakat, de sikerült, újfent nem kaptunk gólt a „topligás” Moszkvától, két meccsből négy pontot szereztünk ellenük, ami még a remeklő 1994-s eredményünket is fölözi (akkor kiesési rendszerben, büntetőkkel jutottunk tovább). Ez meg tovább görgeti az esélykorongot.

Eddig négy forduló ment le az EL-ben, öt pontunk van, mely már több annál, amit reméltünk. Egy pontra vagyunk a továbbjutást jelentő második helyhez, és bár nagyon szeretek előre kalkulálni, de most megérdemli a csapat, hogy esélye legyen a továbbjutásra. A csoportküzdelmek előtt, sőt az egész sorozat megkezdése előtt, sokakban fogalmazódott meg kétely, hogy vajon a jelenleg Fradi érett-e az európai kupaporondon való részvételhez. Már a csoportkör elérése is sikernek számí­tott, az eddigi csoportkörös szereplésünk meg igazi bravúr. Történjen bármi is a hátralévő két fordulóban, bizonyí­tottuk, hogy a Ferencváros – ahogy a dicsőséges múltunkban többször is – igenis tagja az Európai labdarúgásnak.

Kétely nélkül.