Feljegyzések a fotelból – Nem szökött el a győzelem

Annak ellenére, hogy szeretek kutakodni a történelem viharaiban és mindig is foglalkoztatott a történések naptári meghatározása (vajon honnan tudjuk, hogy Julius Caesar több mint kétezer éve éppen január 10-én lépte át a Rubicont?), mégis amikor szombat délelőtt a naptárra nézve szembesültem az idő „szökésével”, egy kissé elbizonytalanodtam. Azt persze tudtam, hogy mint oly sok minden a szőkőév/nap kiagyalása is a rómaiakhoz köthető, de azzal már csak egy kis kutakodás után szembesültem, hogy valójában tévesen nevezzük február 29-t szökőnapnak, mert valójában 23-a „duplázódik”, í­gy 24-e szökik el, vagyis ad egy plusz napot négyévente februárhoz. A meccsnap annyit egyből hozzátett a naptári „értekezésemhez”, hogy elővettem a legalapvetőbb számolási eszközt, és az ujjaimmal gyorsan visszaszámoltam, hátra 24-e múlt szombatra esett, mert akkor legalább találtam volna egy plusz indokot a vereségre, mert azt egy hét után sem volt könnyű megemészteni. Nem történt tragédia, bárki beleszaladhat egy zakóba, tegnap a verhetetlennek vélt Pool is kapott egy hármast Watfordtól, mégsem tudtunk egykönnyen túl lenni a kövesdi fiaskón. Már a stadion agorájában készülődtünk a kezdésre, mégis téma volt a múlt heti vereség. Abban gyorsan megállapodtunk, hogy felejtsük el az egészet, bár bennem azért ott motoszkált a kisördög, hogy vajon a csapat képes lesz-e visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, vagy a kelleténél tovább fog-e  húzódni az a bizonytalanság, mely úgy csapott le Kövesden, mint Freddy Krüger vaskarma a fiatal lányokra. Ezen túl az is kérdés volt, hogy vajon a többi csapat, mely eddig elég kilátástalan esélyekkel lépett a pályára ellenünk, mennyit is tanult abból a taktikából amellyel Kuttor Attiláék alaposan megleptek bennünket. Az persze már más kérdés, hogy a múltheti „álomfoci” után hogy a fenébe tudtak kikapni a Zetétől, de ezt hagyjuk, irány a kuka, nekünk ennél sokkal fontosabb dolgunk volt, be kellett gyűjteni a három pontot a manapság nem éppen acélos Debrecentől.

Nagyon simának indult, aztán nagyon szenvelgős lett. A győzelmünk nem nagyon forgott veszélyben, Boli remek gólja le is zárta meccset, de győzelem ide vagy oda (közelí­tünk az ötvenes számhoz a hazai veretlenség terén), még sem szórakoztunk felhőtlenül. A kezdő három helyen változott, visszakerült az eltiltott Boli és Civic, és meglepetésre Otigba helyét Frimpong foglalta el. Mivel Kenneth a kispadra sem került, í­gy vele kapcsolatban egyből felrémlett a sérülés lehetősége. (Állí­tólag a mérkőzés előtt Rebrov mester meg is erősí­tette a tévé kamerái előtt, amit nem láttuk, mivel akkor már a kissé hűvösre váltó télbúcsúztató napon már a lelátón vártunk a kezdésre.)

A kezdeti vacogás elég hamar eltűnt, alig helyezkedtem el az aréna nem éppen fotelkinézetű ülőkéjén, mikor is Civic cél tévesztett beadása annyira meglepte a vendégek kapusát és védőjét, hogy egymás „szórakoztatására” összehoztak egy kissé nevetséges öngólt, amit ha az Üvegtigris alkotói láttak, biztos elgondolkoznak az esetleg újabb film forgatásán. Minket persze nem nagyon érdekelt a gól mikéntje, vezettünk a negyedik percben, kell ennél több? Innen már fáklyásmenet – gondoltuk, de ahogy teltek a percek úgy köszönt vissza a múltheti tanácstalanság. A Loki tanulva a kövesdiek taktikájából, állandó letámadással (a presszing szót nagyon nem kedvelem, a priszinggel még keverem is) próbálták zavarba hozni a védőinket.

Mi is tanulékonyok voltunk, nem nagyon akartunk cicázni hátul, ezért Dibusz annyiszor próbálta a felezővonal körét megcélozni a labdával, mint az eddig mérkőzéseinket összesen. Ott meg esélytelenek voltunk a magas vendég védőkkel szemben, í­gy a félidő java része „adj király katonával” telt el. Ettől függetlenül többet volt nálunk a labda, de az látható volt, hogy nem í­zlik a letámadás, könnyen kizökkenünk a megszokott ritmusból. Ehhez persze az is kellett, hogy Isael halványabb volt a szokottnál, hogy Zubkov és Tokmac sincs őszi formában, í­gy ha el is jutottunk a vendégek kapujáig, valódi helyzetet, sőt még kaput is csak egyszer találtuk el, igaz az már a második gólunkat jelentette.

Ami a mérkőzés egyetlen igazán szép jelenete volt. Blazic í­velte előre, ami egy vendég védőről Zubkovhoz került, aki remek ütemben Boli elé tálalt, Franck meg ballal kilőtte bal sarkot. Egyszerű játék a foci – szokták mondani az ilyen találatok után, de vajon miért is nem láttuk ebből többet? Rebrov mester újfent előhúzta a „pálya megnehezí­tette a dolgunkat”, de mi is volt a gond a pályával? Azon persze csodálkoztunk, hogy miért kellett annyit locsolni (a nyár pedig még messze van), de szerintünk a fő gond nem a gyepben keresendő. Az egyik szurkolótársam mondta nagyon találóan, hogy a fiúk a Fehérvár elleni győzelem óta már kezükben a bajnoki trófeával lépnek a pályára.

Persze ebben is van költői túlzás (mint általában a szurkolói reakciókban), de az óvatosságra int, hogy tegnap két gólos vezetés után sem tudtuk a második félidőt uralni. Sok veszélyt nem jelentettek a Loki támadásai sem, gyűrték becsülettel az ipart, de Dibusznak túl sok védeni valója nem akadt. Ez még rendben is lenne, de az, hogy a harmincegyedikre törő csapat, hazai pályán kétszer találja el az ellenfél kapuját, már figyelmeztető jel is lehet. Természetesen abba a hibába sem szeretnék esni, hogy egy győzelem után csak fanyalgás hagyja el a tollamat, ezért megpróbálok jó dolgokat találni, bár ezt csak néhány statisztikai mutató tudja biztosí­tani. Hazai pályán az idén még nem kaptunk gólt, tovább tart a hazai veretlenségi sorozatunk (már nem is emlékszünk mikor kaptunk ki utoljára, de valamikor 2016 őszén) és továbbra is az élen állunk úgy, hogy van két elmaradt meccsünk, az egyik épp a Loki elleni.

A játék meg remélhetőleg javulni fog, addig meg örüljünk az olyan győzelmeknek is, mint a szombat esti Loki elleni. Ráadásul ma van a tavasz első napja.

A tavaszt meg nagyon szeretjük.