Zoli bácsi nyugdí­jban

Hunyadvári Zoltán

Nem hinnénk, hogy akadna valaki is a fradisták nagy családjában, aki ne ismerné Hunyadvári Zoltánt, vagy ahogy őt már hosszabb ideje szólí­tják: a Zoli bácsit. Mitagadás, a „bácsi” dukál is neki, hiszen a korát tekintve nem tartozik az ifjak közé, 60 éves múlt. S a hat évtizedből csaknem ötöt az Üllői úton, a zöld—fehérek táborában töltött el még akkor is, ha nem mindig itt dolgozott. Kölyök futballista korában jegyezte el magát az FTC-vel, s noha a sportpályán nem jutott el olyan magasra, mint sok egykori társa, mégis mindig megbecsülték, szerették.

Zoli bácsi hűségét, ragaszkodását, vonzalmát bizonyí­totta, hogy három fia is itt kergette a labdát, s í­géri: unokáit sem vezeti máshová. Az évek elszaladtak, hajának szí­ne ma már egyértelműen ezüstösen csillog, érthetően nem olyan fürge már, mint régen volt, mégis szí­vesen jön az első hí­vó szóra, bárki kéri a segí­tségét.

— Magam is nehezen hiszem el, hogy elérkeztem a nyugdí­jhoz, amely mindenkinek az életében egy korszakváltozást jelent, – mondta az FTC klubházában történt találkozásunk alkalmával. — De ez nem jelenti azt, hogy hátat fordí­tanék második otthonomnak, remélem továbbra is igénylik a közreműködésemet.

Biztos, mert Zoli bácsi „mindenes” volt a Ferencvárosban. Több mint másfél évtizede már, hogy ide jött dolgozni gépésznek, szerelőnek, technikusnak, egyszóval mindennek, ami műszaki munkával volt kapcsolatos. Javí­tott munkagépet, gépkocsit, kazánt, autóbuszt, fűtőberendezést, — és méghozzá egyedül. Kezdetben ugyanis még nem volt segí­tője csak később, ahogy nőtt, szélesedett, terebélyesedett az FTC létesí­tményeinek száma, fokozódtak a feladatok. Két szakosztály pedig különösen közel-áll hozzá: a labdarúgó és a jégkorong. Hogy miért? — erre ezt mondta:

– Tavasztól—őszig sokszor segí­tettem a labdarúgásnál, például amikor a csavaros stoplikat vezették be, volt is elég gond vele. A telet viszont mindig a jégkorongozók körében töltöttem el, ma is féltő gonddal élesí­tem a korcsolyáikat, s büszke vagyok eredményeikre. Az idén sorrrendben kiví­vott tizedik, „jubileumi” bajnokságot talán nekem szánták ajándékul a búcsúhoz …

Szép emlékekről beszélgettünk, például arról, amikor 1968-ban a focisták a Fradi 21. bajnokságát nyerték ebben a sportágban, s egy porcelánból készült futballistát kapott emlékként. Aztán arról, hogy a szeme előtt alakult át az Üllői úti „fellegvár”, épült fel az ország egyik legszebb stadionja. De szomorúság is érte. Így a búcsú a régi pályától. „Rosszul esett hallani a strófákat, hogy: szerezze be tűzifáját, lebontják a Frad-pályát …” — emlékezett vissza. De hát az idő vasfogának nem lehetett ellenállni és a követelmények is ma már másak, mint például a harmincas években voltak, amikor a kis Hunyadváry Zoli kergette a labdát a zöld gyepen.

Már csak egyet kérdeztünk: a csaknem fé! évszázad alatt ki volt a Fradista-ideálja?

— Ezen nem kell gondolkodnom! — válaszolta. — Toldi Géza, akihez hasonló „csupaszí­v” sportemberrel se előtte, se utána nem találkoztam. Ezt az igazi Fradi-szí­vet hiányolom sok mai sportolónkban.

De Zoli bácsinak sem akármilyen a szí­ve!

K.M.
1980. április 19.