Rudas néni már a csirkét rántotta, amikor szóltak: „Jó lesz a zsí­ros kenyér is…”

Azon a bizonyos (a „140 gólos”, mindent elsöprő évet megelőző) bajnoki döntőn tehát, Csepelen, 1948. június 26-án, a találkozó 5. percében 2:o-ra vezetett a Fradi, s az Üllői úti stadion Rudas kocsmájában Feri édesanyja (mert a papa, naná, hogy kí­nt volt a találko­zón annak ellenére, hogy fia eltiltá­sa miatt nem léphetett pályára ezen a döntő fontosságú meccsen, s egy Csiszár nevű, a tartalékból felhozott játékos helyesí­tette, aki meccs közben biztos, hogy nem sejtette, zöld­-fehérben ez a kilencven perc az utol­só számára…) elkezdte megterí­teni a bajnoki bankett asztalait…

Ha csak a félidőig vár, talán kicsit lassabban hordja a tányérokat, meg az eszcájgot, sőt egy zsí­ros kenyér, kovászos uborka, pohár sör vacsorá­val is készül, hiszen a félidőben már a Csepel vezetett 3:2-re! Tovább olvasom →

„Hat percenként egy gól, avagy a felnőtté válás kora…”

1941 után 1955 volt az első olyan esztendő Rudas Ferenc életében, amelynek már nem a Ferencváros (ÉDOSZ, Kinizsi…) játékosaként vágott neki.

A „boldog  békeidőkhöz” képest egy minden szempontból fakószürke magyar valóság kellős közepébe csöppent, amely egészen más hétköznapokat tartogatott egy volt sokszoros válogatott Fradi játékos számára, mint amilyeneket (megjegyzem: ugyanazok a hétköznapok…) tartogatott volna, ha még mindig NB I-es futballistának mondhatja magát.

Maga az esztendő olyan futballparádéval kezdődik, amelyet Feri sem tud kihagyni: az 1954-es bajnokságból elmaradt (még áprilisban, a 6. fordulóban kellett volna lejátszani) Bp. Honvéd – Vörös Lobogó mérkőzésre, január 9-én, a Fradi pályán (hol másutt?…) kerül sor. Tovább olvasom →

„Elviszünk, ha te leszel a szertáros…”

Azt hinné az ember, hogy egy olyan ősfradistát, mint amilyen Rudas Ferenc, annál nagyobb megaláztatás, mint­hogy a szemébe mondják „nem szá­mí­tunk tovább a játékodra…” nem érhet, ám ez egy csapásra már-már a dicséret és az elismerés rangjára emelkedik, ha a folytatást megis­merjük.

A Fradi 1955 januárjában mexikói túrára készülődött.

Hatalmas dolog volt ez akkori­ban, hiszen túl azon, hogy az egysze­rű, hétköznapi emberek gyakorlati­lag ki sem tehették a lábukat az or­szágból, a kivételek közé is csak az élsportolók (közülük is kiemelten a futballisták) és a nemzetközi rangú művészek tartoztak.

1950-ben (már ÉDOSZ-ként) egy prágai Húsvéti tornán való részvé­telre kapnak engedélyt, aztán 1951 januárja és 1953 júliusa között (Bp. Kinizsi néven) egyáltalán nem utaz­nak külföldre. Tovább olvasom →

„Úgy kullogtam el a Fradi-­pályáról, mint egy kivert kutya…”

Azon a bizonyos, 1954-es év végi, bajnoki ban­ketten a Ferit a vendég­lő folyosójára kis ma­gánbeszélgetése invitá­ló ferencvárosi vezető nem kertelt. Tovább olvasom →

„Ferikém, ha van egy perced… Mondanék neked valamit…”

1954. július 4-én, a magyar válogatott Svájc Bern nevű városában világbajnoki dön­tőt játszott az NSZK ellen. Ezt a finálét (amelyre minden magyar emlékszik, aki ak­kor élt, sőt, arra is, hogy hol, kik­kel, milyen körülmények között élte, szenvedte, szurkolta, őrjöngte vé­gig, hogy aztán a lefújás után maga is osztozzék egy ország gyászában), Rudas Ferenc édesapjával és néhány közeli szomszéddal pasaréti házának teraszán, rádión hallgatta végig.

Az előzmények ismeretében, gon­dolom, nem szükséges mélyebben elemeznem, mit érzett akkor, amikor mondjuk éppen Buzánszky Jenő mel­lett húzott kapura egy német csatár, s még ma, a döntő óta eltelt 59 évvel később sem mondja, akár egy fél szó erejéig, hogy ő bezzeg szerelt volna. Tovább olvasom →

„Nekünk itt harangoztak, Sanyi bácsi…”

A brazil játékosok a szó szoros értelmében ott­hon érezték magu­kat Budapesten! A Flamengo volt az első futballcsapat, amely Magyarorszá­gon mérkőzésre készült, ám a Bp. Kinizsi elleni összecsapásig kisebb „riói karnevált” rendeztek szállás­helyükön, a margitszigeti Nagyszál­lóban (ma Grand Hotel Margitszi­getnek hí­vják…), ahonnan már az első „brazil este” után szétfutott a városban a hí­r: aki fantasztikus rit­musú latin zenére vágyik, továbbá arra is kí­váncsi, milyen tánc az igazi, vérbeli szamba, az próbáljon meg asztalt foglalni a szálló kerthelyiség­ében, vagy ha ott már nem jut hely, a nagytermében, hiszen a zene oda is kihallatszik.

Feri szerint már a második este „aranyárban” adták a jegyeket a bra­zil futballisták esti showjára, akik amint befejezték a vacsorájukat, el­lentmondást nem tűrően leváltották a Nagyszálló szerződtetett cigányze­nekarát, kölcsönkérték hangszerei­ket, s olyan fergeteges műsort imp­rovizáltak, amelyet sem látványá­ban, sem hangzásában nem sok ma­gyar látott és hallott addig. Tovább olvasom →

„Zagallo? Ezt megeszem reggelire…”

Az 1948-49-es bajnokság álomszerű megnyerése óta Rudas Ferenc számá­ra 1953-ban jött el az idő, amikor már újra teljes ér­tékű futballistának érezhette magát.

A sérülés óta eltelt 2 év és 9 hó­nap maga volt számára a gyötrelem, a kétségbeesés, az elbizonytalano­dás, sőt, időnként az egzisztenciális vészhelyzet korszaka.

Utóbbi korántsem túlzás, hiszen ép­pen azokban a hónapokban, amikor ta­lán a legtávolabbnak tűnik az a pilla­nat, hogy újra magára húzza a 2-es szá­mú mezt (még ha a piros-fehéret is), a család abszolút anyagi biztonságát je­lentő Fradi-vendéglőt egyik napról a másikra államosí­tják, az senkit sem ér­dekel, hogy aki odakerül, talán még a futballmeccset sem látott életében…

A Fradi-szurkolók felháborodása persze a falakat döngeti, ám ez „ma­dárfütty” azoknak az esztendőknek a gyakorlatához, pontosabban politi­kai akaratához képest. Tovább olvasom →

„Plocnak nem esett le a sapka a fejéről…”

Az 1952-es esztendő rémálomszerűen kezdő­dött a Bp. Kinizsi szá­mára. Gondolom a Fra­di történelmét csak úgy nagy vonalakban, felületesen is­merőknek sem kell többet monda­nom: a tavaszi rajton 5:0-ra kapott ki – Dorogon!

Természetesen volt már ennél súlyosabb és drámaibb vereség is a klub történetében, de a dorogi katasztrófával összejött minden: a lel­kekbe tipró, ám a pályán kí­vülről (a politikai hadszí­ntérről) jövő megaláztatások most összegződtek a zöld gyepen elszenvedett kudarccal, márpedig ez a kettő együtt vészhely­zettel fenyegetett. Tovább olvasom →

„Felkérem a játékosokat, feltétlen adjanak életjelt magukról!”

Rudas Feri álmában sem gondolta volna, hogy milyen hatalmasat té­vedett, amikor 1951-ben, azon a júniusi éj­szakán (pontosabb már másnap reg­gel), a Mártí­rok úti Ágnes presszó pultjánál a legsötétebb tónusú jövőképet festette fel saját pályafutását illetően, amikor azt mondta: érzése szerint neki a tegnap délutáni meccs volt az utolsó a Fradiban.

Fradit mondott, mert bár a zöld-­fehéreket akkor Bp. Kinizsinek hí­v­ták, Feri talán még az előtte álló, esti (legjobb tudomásom szerint „a vár végső bevételével” kecsegtető), ran­devújáról is gondolkozás nélkül lemond, ha csak egyetlen egyszer a magánbeszélgetések közben Kinizsit mond Fradi helyett.

Ez nem fordulhatott elő, mint ahogy természetesen az is rossz prognózisnak bizonyult, hogy nem játszik többé. Tovább olvasom →

„Tanár, nekem ez volt az utolsó meccsem a Fradiba…”

A nagy visszatérésének szánt Szegedi Pető­fi elleni meccs drámá­ba fordult, a gigászi küzdelemben kiví­vott győzelmet (no és  látszatra Rudas Feri újbóli csatasorba állását is) hajnal­ba torkolló poharazgatással ünne­pelték meg ugyan, de amikor már mindenki hazament, s csak az elvá­laszthatatlan páros, a Rudas – La­kat kettős maradt együtt, Feri szin­te könnyeivel küszködve mondta apámnak: Tovább olvasom →