Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – A felejtés bére
Nem volt egyszerű feladat kikecmeregni a csütörtöki apátiából. Olvasgatva a különböző Fradi fórumokat szinte magamon éreztem azt a feszültséget és kínt amit a szurkolók kiadtak magukból a kiesés után. Forrtak az indulatok, repedeztek a szívek, voltak olyanok akik nyilvános kivégzéssel búcsúztak a megvásárolt bérletüktől, miközben minden játékos, edző és klubvezető hátára egy tarisznyát kötöttek, de már hamuba sült pogácsát sem csomagoltak, mert annyit sem érdemelnek. Ráadásul a fájdalmas és a kínos kiesés felerősítette a kint maradók hangját is, újra elérkezettnek látták a végső leszámolást és ha igazak a hírek, akkor még tüntetésre is készültek Kubatov Gábor háza elé. Tegnap délután tüntettem én is, de nem a szkenner és nem is az elnök ellen és főleg nem a Ferencváros ellen. Nem maradtam távol mint oly sokan (bár én sokkal kevesebb nézőre számítottam), de most kivételesen nem félórával a kezdés előtt foglaltam el a helyemet a lelátón, hanem közvetlenül a startpisztoly eldörrenése előtt. Nem akartam megnézni a bemelegítés, nem akartam a kissé hangos szpíker”utasítására” megtapsolni a játékosokat. Csak megjegyzem, hogy egyik barátom, aki közvetlenül mellettem ül, mindezek ellenére tartotta magát a hagyományaihoz és egy órával a kezdés előtt otthagyott minket az aulában és elfoglalta a helyét az arénában, mert számára ez már több évtizede hagyomány és szertartás is egyben. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 31.
17 TDK-kazetta őrzi a mexikói katasztrófa szinte minden titkát…
Az 1953-as angol-magyarról (3:6), az 1954-es német-magyarról (3:2) és az 1966-os magyar-brazilról (3:1) talán összesen nem született annyi írás, könyv, interjú, tanulmány (sőt, volt, amelyikről még színdarab is), mint amennyi az első Mezey-éra traumatikus eredménnyel végződött, Szovjetunió elleni mérkőzésének okait próbálta megmagyarázni, vagy akár csak (legalább egy halvány kísérlet erejéig) a szurkolókkal megértetni az Irapuatóban történteket.
Jelentem, az eredmény: totális kudarc! Tovább olvasom
Feljegyzések a fotelból – Borúra egy kis derű
A csütörtöki vereség után úgy éreztem magam, mint az egyik kedves ismerősöm „gazdagon” elkészített kakaspörköltje után. Falun született és nevelkedett, ahol a kakast csak akkor illik levágni amikor az már bevégezte a dolgát és a fiatalabb kakasok finoman szólva távol tartották a tyúkoktól. Ezzel még a sajnálaton kívül (mégis csak férfiemberek vagyunk) nem lett volna gond, de mifelénk a „gazdagon” elkészítést egyet jelent a bőséges zsiradékkal, tehát a finom szafthoz szükséges vizet is zsírral helyettesítik. Ettől meg a gyomrom érezte egy kissé túlterheltnek magát, amit a pálinka és a vörösbor sem tudott szétcsapatni, legfeljebb néhány No-spa. A „zselnyezniszár” (nagypapám hívta őket így, amit megtoldott még egy-két jelzővel az akkori jugó marsallra utalva) elleni vereség után is kellett egy-két nap amíg az idegtől liftező gyomrom alapállásba állt. Ma reggel már nyugodtabban ébredtem, leszámítva attól a kellemetlenségtől, hogy úgy éreztem magam mint 3-4 évesen amikor egy kissé nedves volt körülöttem minden, de hát a ránk szakadt júliusi hőséget még lépkondi mellett sem könnyű elviselni. Visszatérve a csütörtök esti fiaskóra, utólag persze könnyű okosnak lenni, és talán egy kissé túl is reagáltuk a vereséget, hiszen 2015 tavasza egy kissé elkényeztetett minket és nem vettük észre azokat az intő jeleket, melyek a nyáron ott tornyosultak a fejünk felett. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 30.
Öt kapott góllal kezdte, hattal végezte, de közben mégis futball-történelmet írt…
Nem hiszem, hogy akár a magyar futball legmegátalkodottabb ellenzői (vagy éppen ellenségei) vitatnák: utoljára 1984 ősze és 1986 nyarának legeleje között érezte magát a fellegek fölött mindenki, akit nálunk érdekel a futball, márpedig azoknak a számát akkoriban még több millióban rögzítették az erre szakosodott sportstatisztikusok!
A magyar labdarúgásban (talán egy kézen megszámlálható módon) ez a kapitányváltás csendben, békében, hogy azt ne mondjam a teljes barátság jegyében zajlott. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 29.
Farmerban, vállig érő hajjal meccselt, és sütött róla a tehetség…
A magyar labdarúgás 1901 óta tartó történelmének legjelentősebb eredményeit elérő szövetségi kapitányait bemutatni hivatott sorozatunk (talán) legnehezebb, de mindenképpen a legérzékenyebb fejezeteihez érkeztünk.
Mezey György személye olyan elementáris erővel osztja meg mind a mai napig a futball iránt érdeklődő közvélemény tagjait, amelyre még néhány, az országot vezető, vagy az ország vezetésére törő politikus sem képes. Tovább olvasom
Merre visz az utad Ferencváros?
Egy héttel ezelőtt emlékeztünk az 1965-ös VVK győzelmünkre. 50 év még akkor is hosszú idő, ha a görög filozófusok szerint az életet nem évekkel kell mérni, hanem eredményekkel. És bár 1965 óta nem szereztünk újabb európai kupagyőzelmet, de két alkalommal (1968, 1975) eljutottunk a döntőig, 1995-ben BL csoportkörébe, majd 2004-ben a VVK utódjának számító UEFA-kupa (ma Európa Liga) A-csoportjában próbáltunk újra rangot szerezni a Ferencvárosnak. Ennek is már 11 éve. Azóta csak kullogunk Európa végén, próbálunk megkapaszkodni a vékony peremben. 2011-ben és 2014-ben is egy-egy selejtező kört „sikerült” teljesíteni, a másodikban mindkétszer elbuktunk. 2011-ben eléggé tragikus körülmények között, hiszen egy biztos továbbjutást játszadoztunk el úgy, hogy a rendes játékidő 87. percében, majd a hosszabbítás utolsó pillanatában kapott góllal estünk ki. 2014 már egy másik történet, ott a Rijeka minden tekintetben jobbnak bizonyult, azokat a mérkőzéseket inkább a balhék szele lengi át, mely sajnos kihat az idei indulásunkra is, az UEFA-tól kapott egy meccses zárt kapus mérkőzéssel. A 2011-es csapatból már senki nincs a Fradi kötelékében, a tavalyi vesztesek közül néhány távoztak ugyan (Kukuruzovic, Havojic, Bosnjak, Lauth), de a mag maradt és szerencsére edzőváltásra sem került sor, ráadásul 2015 tavasza parádésra sikeredett, remek hajrával bajnoki ezüst, Magyar Kupa-győzelem, Ligakupa elsőség és hosszú ideje tartó veretlenségi sorozat. Mindez bizakodással töltött el, mégis néhány nappal az induló európai kupasorozat előtt motoszkál bennem az a kérdés, melyre ma még nem tudom a választ, bár nagyon szeretném, ha a szívem kerülne ki győztesen a párharcból. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 28.
Kálmán, akit nem lehet elfelejteni…
Mészöly Kálmán harmadik kapitányi korszaka egy olyan időszakban következett be, amikor nagyjából két történés látszott biztosnak a magyar futballban:
a) Mészölyt nem kérik fel többé szövetségi kapitánynak
b) ha pedig mégis felkérik, biztos, hogy nem vállalja el… Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 27.
„Amerre mi járunk, bámul a világ…”³
Minden ember életében vannak megmagyarázhatatlan, szinte fátumszerű történések. Mészöly Kálmán esetében ilyen, hogy élete, de különösen edzői pályafutása, millió szállal kötődik a repülőterekhez, vagy éppen a gépmadarak belsejében megtett több millió kilométernyi légi úthoz.
Olyan irgalmatlanul sok időt a levegőben tölteni, mint amennyit ő repült, szinte törvényszerűen együtt jár néhány, közvetlenül a repüléssel összefüggő (néha drámai, néha vidám) történéssel, amelyekből szintén volt néhány 1961 (ekkor utazott először Dél-Amerikába a válogatottal) és 2007 április 18-a között (A nulla szavazattal abszolvált Eb-pályázatot követően a hazaérkezéskor, előadja a maga nagyjelenetét a Ferihegyen). A Szőke Szikla neve mégsem „az Isten mentett meg attól, hogy lezuhanjunk” kezdetű, felhők felett lejátszódó históriákkal kapcsolható össze. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 26.
Amikor egyszerre két kapitányunk is volt, csak a válogatottat kerestük nagyítóval…
Az egyáltalán nem volt a véletlen műve (igazságtalannak meg végképp nem lehetett mondani), hogy az 1982-es spanyolországi világbajnokság után Mészöly Kálmán megőrizte szövetségi kapitányi pozícióját. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 25.
Kitör a Rába ETO kontra válogatott háború, aztán Czerniatynski érkezik…
Az 1982-es világbajnokság magyar szereplésének reális értékelésével mind a mai napig nem nagyon tud mit kezdeni a futballszerető közvélemény. Adott, ugye, egy nagyszerűen sikerült selejtező-sorozat. Igaz, kezdetben nem volt senki , aki akár egy százast – akkoriban még ilyen összegekben fogadtak az emberek – tett volna arra, hogy csoportelsőként jut majd a nemzeti tizenegy Spanyolországba, hiszen a vetélytársak között volt Anglia, vagyis egy olyan válogatott, amelyet utoljára az 1962-es világbajnokságon sikerült legyőzni, no, de azóta eltelt majdnem két évtized, és a két ország reprezentatív csapata 1981-ben már nem volt azonos kategóriába sorolható. Tovább olvasom