Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 22.

Egy Ferencváros, amelyet világbajnokságra lehetett volna küldeni…

1949 nyarán, a 11 pontos előnnyel és 140 rúgott gól­lal megnyert bajnokság pillanatában olyan kincs volt a Ferencváros birtokában, amelyhez fogható ritkaság még a vi­lág legnagyobb futballklubjainak történelmében sincs.

A csapatnak volt 12-13 olyan fut­ballistája, akik közül a kezdőnek szá­mí­tó 11 (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) szinte vál­toztatás nélkül pályára küldhető lett volna a válogatott mezében is, ami­ről persze szó sem lehetett, részint azért, mert jó néhány futballzseni (ebből következően a legjobbak kö­zül kihagyhatatlan játékos), nem zöld-fehérben szerepelt, részint pe­dig, mert az akkorra már szövetségi kapitánnyá lett Sebes Gusztáv arra azért fokozottan vigyázott, hogy még véletlenül se alakuljon ki ferencvá­rosi dominancia a nemzeti 11-ben.

Henni, Rudas, Lakat, Budai, Ko­csis, Deák és Czibor még í­gy is rend­szeresen tagja az esztendő válogatott mérkőzésein szereplő csapatnak, de ha ehhez hozzá tesszük, hogy a Kis­pestben már régen ott van Bozsik, Puskás, Rákóczi, Bányai, az MTK-ban Gellér, Börzsey, Lantos, Kovács Imre, Palotás, Hidegkuti, az Újpest­ben Szűcs, Balogh II, Egresi, Szusza, a bajnokság pedig a Ferencváros, MTK, Kispest, Újpest sorrendben fejeződik be (már ami az első négy he­lyet illeti), akkor a kor futballjához csekély affinitással közelí­tő olvasó is könnyen elképzelheti, milyen erős válogatottat küldhettünk volna arra az 1950-es világbajnokságra, amely­re végül ki sem utaztunk…

A magyar futball 1938-ban képviseltette ma­gát utoljára a nagy vi­lágjátékon, 1942-ben és 1946-ban a világ nem azzal volt elfoglalva, hogy a földke­rekség legjobb labdarúgó-váloga­tottjai számára megrendezze a me­netrendszerű futballtornát.

Márpedig nincs abban sem­mi túlzás, hogy egy Henni – Ba­logh II, Szűcs, Lantos – Bozsik, La­kat – Budai, Kocsis, Deák, Pus­kás, Czibor összeállí­tású tizenegy­nek (a kispadon többek között Szu­szával, Hidegkutival, Palotással) ko­moly éremesélyei lettek volna abban a mezőnyben.

(1949 nyarán, a nagy Fradi-baj­nokság megnyerésének pillanatában senki sem gondolhatta, hogy hiába vennénk részt az 1950-es VB-n, Ru­das Feri akkor sem lehetne ott, hi­szen a világbajnokság évének már­ciusában történik pályafutását meg­határozó ütközése Henni Gézával.)

Rudas Feri emlékei szerint éve­ken át fel sem vetődött az a gondolat, hogy Magyarország nem lesz ott a vi­lágbajnokságon (a mindennapok be­szédtémája volt, hogy „no, majd Bra­zí­liában!…”), amelynek helyszí­nét 1946-ban a FIFA luxemburgi kong­resszusán jelölték ki, s amelyre éppen a világháború befejeztének re­latí­v közelsége okán olyan túlzottan nem volt nagy a jelentkezők száma.

Az első „gyanús jelet” az itthon maradásunk mellett az szolgáltat­ta, hogy a válogatottat csak aztán az 1952-es olimpián kiállí­tó Szovjet­unió nem nevezte csapatát, amellyel egyben eldöntötte az akkor már vas­függöny mögött élő Csehszlovákia és Magyarország sorsát is.

Ezt í­gy kerek-perec, per­sze senki sem mondta ki, sokkal könnyebb volt (?) gazdasági okokra hi­vatkozni, mondván: kö­zel egy hónap Brazí­liában „nem két fillér”, s öt esztendővel a nagy világ­égés után elég volt csak körülnézni a jobbára még mindig romokban he­verő Budapesten ahhoz, hogy az ide­ológia szélesebb néptömegek körében is elfogadásra találjon.

Rákosiék ugyanakkor olyan na­gyon szegénynek sem szerettek volna feltűnni a kapitalista világ orszá­gainak szemében, „nehogy már Ma­gyarország ne tudjon huszonvala­hány embert Brazí­liáig elutaztat­ni…”, í­gy az, hogy a játékokra eleve nem is neveztünk, a gazdasági indo­kok helyett lassan átfogalmazódott „sportpolitikai” indokokká, jelesül: „ha csapatot küldünk az 1950-es vi­lágbajnokságra, akkor az ott pályá­ra lépő futballisták a NOB szabály­zata értelmében nem szerepelhet­nek majd az 1952-es helsinki olimpi­án, márpedig az fontosabb sportese­mény, mint egy futballvébé”.

Szavakkal visszaadhatatlan, hogy ez a döntés milyen élménytől fosz­totta meg a kor válogatottságra ér­demes futballistáit!

Ráadásul, túl az élményen, igen­is határozott éremesélyeink voltak.

Eltekintve most a világbajnoksá­gon résztvevő, nem európai váloga­tottaktól, amelyekről, valljuk be, ak­koriban itthon édeskeveset tudtak, az európai résztvevők (Anglia, Svéd­ország, Spanyolország, Olaszország, Jugoszlávia, Svájc) közül végül harmadik lett Svédország, amelyet a vi­lágbajnokság megkezdése előtt hat hónappal (…), Budapesten 5:o-ra vertünk, az olaszokkal egy évvel Bra­zí­liát megelőzően 1:1-et játszottunk, 1948-ban pedig Svájc kapott egy hetest (7:4) Puskáséktól. Arról nem is beszélve, hogy a Kubala László köré épí­tett „magyar menekültválo­gatott”, amelynek Kuksi nyilvánva­ló klasszisa ellenére sem volt a já­tékereje Sebes csapatáéhoz fogható, 1950 tavaszán, egy felkészülési mér­kőzésen megverte a Mundialra ké­szülő spanyol válogatottat!

Ebből a szempontból teljes mérték­ben „körön kí­vüli” Anglia, hiszen 1936-ban játszottunk velük utoljára, í­gy való­jában fogalmunk sem lehetett 1950-es erejükről, bár az sokat mond, hogy ki­kaptak az Egyesült Államoktól 1:0-ra…

Brazí­lia végül minden nehézség és szervezési bonyodalom ellenére káprázatos világbajnokságot rende­zett. Gondolom, elég csak arra utal­nom, hogy a döntőt (a négy csoportgyőztes körmérkőzéses formában ví­­vott meg egymással a riói Maracana stadionban 200 000 néző előtt), bár óriási meglepetésre Uruguay nyerte, magát a meccset a brazilok is mind a mai napig nemcsak a lélekölő vere­ség okán emlegetik.

Mí­g 1950 nyara a vi­lágnak a brazí­li­ai futball-világbaj­nokság csodáját, a Ferencvárosnak a csodacsapat elemeire hullását hozta.

Ferinek, sok évvel később (ekkor már a Margit hí­d közelében lévő Fény presszóból a Trombitás étterembe szerződik üzletvezetőnek, amelynek, holott egy négyzetméternyit sem ván­dorol arrébb, hol Széll Kálmán, hol Moszkva, újabban megint Széll Kál­mán tér a postací­me), talán éppen erről a vérzivataros nyárról kell a leg­többet mesélnie vendégeinek.

Végtelen tisztességének és kor­rektségének abszolút jellemzője, hogy bár a vendégek kifejezetten azt szeretnék hallani tőle (az igazán tűzközeli beavatottól), hogy a Ferencvá­ros szétrobbantásáért csak és kizáró­lag az akkori politikai vezetés a fele­lős, mindig, mindenkinek elmondja: ez í­gy, csak (nagy) részben igaz!

Tény: a Fradi tönkretétele (és egyben a Bp. Honvéd szupercsapat­tá fejlesztése) okán az igazán nagy döntéshozók közül mondhatni senki sem hullatott könnyeket, de az is az igazsághoz tartozik, hogy a nagy tá­vozók (Budai, Kocsis, Henni, Deák, Czibor) közül nem volt mindenkinek kötelező eligazolnia az Üllői útról…

Az emberek azonban már csak olyanok, hogy döntő többségük azt hi­szi igaznak, amit ő maga igaznak vél, í­gy a köztudatban a mai napig az él, hogy a Fradi aranycsapata a Rákosi Mátyás-Farkas Mihály-Sebes Gusztáv hármas „áldásos” tevékenységének következményeként hullott atomjaira.

Rudas Ferinek köszön­hetően elmondhatom: ez 95 százalékban igaz is, de még mindig ott az a fránya öt százalék, amit ő maga sem tud a mai napig megbocsátani az érintetteknek.

1954-55 táján azonban ez már szin­te történelem, a Kinizsinek hí­vott Fra­di egyre inkább kezd magára találni, a Trombitásban Feritől egyre gyak­rabban kérdezgetik már azt is: „Fe­rikém, mit szól ehhez az Orosz Pali gyerekhez? Lesz-e Fenyvesi Mátéból olyan balszélső, mint amilyen Kohut vagy Gyetvai volt? Mit tud ez a Ker­tész Tomi? Meddig bí­rja erővel, szí­v­vel, lelkesedéssel, akarattal Kispéter Miska?” (Feri egyik utolsó csapattár­sa, aki ekkor még játszik az együttes­ben 1955-ben már 36 éves!).

De a legtöbben egy bizonyos „Sza­bó Laciról” érdeklődnek, aki amo­lyan csodagyerekként, az ifiből rob­ban be az első csapatba, s akiben szinte mindenki a „második Bozsik Józsefet” látja, ami hatalmas dolog, hiszen a zseniális Cucu soha, egy percig sem volt az FTC játékosa.

Mégis hozzá hasonlí­tották, s ki tudja, milyen hatalmas karriert fut be, ha egy franciák elleni utánpót­lás-válogatott meccsen a szó szoros értelmében szét nem rúgják a térdét, de olyan brutális módon, hogy abból többé már nem volt számára felállás.

Három év, összesen 68 NB I-es mérkőzés jut számára a Ferencváros­ban, de kivételes talentumát semmi más nem bizonyí­tja jobban, mint az, hogy apámék évekkel későbbi, majd évtizedeken át szinte szüntelenül tar­tó Fradi-meséinek egyik szereplője garantáltan „Szabó Laci” volt!

Azt mondták: Lázár Gyula óta ilyen képességű irányí­tó játéko­sa nem volt a Fradinak, ha nem sé­rül meg, akkor Sebes a legnagyobb gondban lett volna, hogy Bozsikot vagy Szabót játszassa-e az aranycsa­pat jobbfedezetének posztján.

(Nagy valószí­nűséggel Bozsik nyert volna, no, de ő „echte” világ­klasszis volt.)

A Fény presszó közönsége lassan átszivárog a Trombitásba, Feri pedig egyre inkább elmélyül(ne) a vendég­látás rejtelmeiben, ha…

… ha nem jönne egy teljesen várat­lan ajánlat, mégpedig éppen onnan, ahonnan a legkevésbé várta, ahon­nan egyáltalán nem számí­tott rá.

A futballpályáról!

Bár addig (igazán nincs is arra magyarázat, hogy miért), soha, egy percig sem gondolt arra, hogy edzősködjön, az akkoriban még csak a BLSZ-bajnokságban szereplő Egyetértés vezetői mégis arra kérik: vállalja el a csapat szakmai vezetését.

Ez volt az az időszak, amikor a futballisták élete egyre inkább kez­dett összefonódni a vendéglátóipar­ral, nagyon sokan (többnyire jobb hí­ján), ezen a területen látták leginkább biztosnak a jövőjüket.

Feri futballista is volt, vendéglá­tós is, a kettő tökéletesen fedte egy­mást, őszintén szólva, azok, akik az Egyetértésből komoly csapatot akar­tak csinálni, alkalmasabb személy­hez nem is fordulhattak volna.

A csapat akkor még nem kötődött annyira Soroksárhoz, mint sok évvel később (az edzéseiket is a Vörös Mete­or zuglói pályáján tartották), játékosai mondhatni egytől egyig az NB I-ből már kiöregedett, ám futballozni még mindig nagyon tudó, „igazi spí­lerek” voltak.

Vonzó volt a feladat, hiszen Feri­nek is kezdett már hiányozni az a kö­zeg, amelyet a Fradinál maga mö­gött hagyott. Hiányzott a pályák, az öltözők légköre, a hétvégék izgalma, amely mind-mind egészen más, ha az ember a lelátóról, szurkolóként nézi és éli végig, mintha konkrétan köze van hozzá, sőt, érdekelt is benne.

Annál azonban sokkal óvato­sabb volt, hogy csakúgy „hűbelebalázs” módjára belevágjon egy olyan kalandba, amelyről pontosan tudta, több mint kockázatos.

Éppen elég edzői sors(tragédia) játszódott le közvetlenül a szeme előtt ahhoz, minthogy a sajátját önszántából megalapozza, ezért mielőtt a végleges igent kimondta, egy este bekopogott barátjához, Lakat Károlyhoz.

Nem választott rosszul, hiszen apám addigra már megjárta a tréne­ri pálya néhány grádicsát. Visszavo­nulása után (1952) a Fradi-ifi edző­je lett, majd (hűen élete végéig vallott ars poeticájához, miszerint végigjárja az edzői pálya minden szintjét), az NB II-es Gödöllői Dózsához szerződött.

Éppen itt tartott, amikor egy este Feri kopogtatott az akkor még Káp­lár utcának hí­vott, Tizedes utcai la­kás ajtaján.

Nem sokat kertelt, azonnal a lé­nyegre tért:

– Tanár! Azt akarják, hogy én le­gyek az Egyetértés edzője… – mondta.

– Akkor tényleg nagy bajban lehet­nek… – szólt a válasz, majd a diskur­zus úgy folytatódott, hogy fröccsöt igyanak-e, vagy próbálkozzanak egy Egri bikavérrel.

Lakat T. Károly

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories