A románok elleni siker, Európa legjobb négy csapata közé kerülés egycsapásra megváltoztatta a közvélemény lesújtó véleményét. Az apátiát egyfajta reménykedés próbálta legyűrni, miközben a fülekben folyamatosan zakatolt még a „marseille-i” expressz, mely úgy elgázolta a hatvanas évek dicsőséges korszakát, hogy kő-kövön nem maradt semmi. Pedig az alapokat még nem zúzták szét, kiváló edzők dirigálták a magyar csapatokat, és bár sokan kiöregedtek az „aranylábú gyerekek” közül, de jöttek új titánok, akik fiatalon robbantak be az európai labdarúgás elitjébe. Azt nehéz lenni vitatni, hogy Páncsics, Fazekas, Bálint, Bene, Kű, Zámbó, Dunai nem fért volna be bármelyik európai topcsapatba. Őket olyan tapasztalt, sok-sok nagy csatát megélt játékosok segí­tették, mint Géczi, Juhász és Szűcs. Minden adott volt egy remek szereplésre és a fülekben zakatoló hangok ellenére is sokan reménykedtek abban, hogy az EB-k történetének legjobb eredményét fogjuk elérni 1972 nyarán, Brüsszelben. Ami már csak azért sem volt annyira elképzelhetetlen, hiszen a labdarúgó Európa-bajnokságok története akkor még 12 éves volt és a belgiumi EB a negyedik volt a sorban. Tovább olvasom →

Az EB kvalifikációk lezárása után, sorsolással döntötték el a nyolc csoportgyőztes párharcait. A sorsolás szeszélye Romániát sodorta az utunkba. Annak ellenére, hogy a két ország már akkor sem “szerette” túl magát, a sorsolásnak örültünk. Akkoriban a román labdarúgás még nem volt annyira erős (fénykorát a ’90-s években érte el), de figyelmeztető jel volt az, hogy ők 1970-ben kijutottak a világbajnokságra. Az előbb már utaltam rá, hogy két ország viszonya még a kommunista blokkban sem volt zökkenőmentes, mely befolyásolta a sportkapcsolatokat is. Szomszédországok vagyunk, mégis 1972-ig csak 13 mérkőzést játszottunk, melyből 3 nem is tekinthető hivatalosnak. Igazi tétmérkőzést először 1952-ben, az olimpián játszottunk a Finnországi Turkuban (nyertünk 2:1-re, a végén meg is nyertük az olimpiát).  Tovább olvasom →