Végre nyugodt hetünk volt. Győztünk az örökrangadón, és bár volt néhány bizakodással teli napunk, de tudtuk, hogy a dobogós álmáink legfeljebb szombatig fognak tartani, mert azt igazán senki sem gondolta, hogy az Eger meglepheti a Honvédot. Abban azért bí­ztunk, hogy a nagy csinnadrattával beharangozott győri bajnoki ünneplésbe az MTK nem fog belerondí­tani, de tisztában voltunk azzal, hogy ez legfeljebb arra lesz elég, hogy még „harcban” lehetünk a negyedik helyért. Az persze egy külön történetet érdemelne, hogy a bajnoki aranyérem átadását a zsúfolt lelátók helyett csupán négyezer-ötszázan „ünnepelték” (csak zárójelben, a Fradira két hete még több mint tí­zezren voltak kí­váncsiak), de ez legalább fényes bizonyí­téka annak az eddig is tudott ténynek, miszerint lehet célfocival bajnokság nyerni, de erre a szurkolók nem nagyon vevők. Tovább olvasom →

2012. november 11. Budapest, 18 óra 45 perc, helyszí­n az Üllői út-Könyves Kálmán úti aluljáró. Talán egy gombostűt sem lehetne leejteni, az ütött-kopott helyiség zöld-fehérbe öltözött. Zeng-zúg a „Hajrá Fradi” és a „Győzelem a Ferencváros锝, majd egy öblös hang mindenkit ugrálásra „kényszerí­t”, mert aki nem ugrál, az ugye …, vagy füttyszó, de azt í­rásban nem tudom produkálni. A parancsszóra mindenki engedelmeskedik, közben feszülnek a zászlók, ismeretlenek ölelkeznek és pacsiznak össze, egy hat éves srác a papa nyakában ülve telefonál, valószí­nűleg anyának üzeni, hogy minden rendben van, győztünk, itt vagyunk az aluljáróban és annyi, de annyi boldog ember van körülöttem! Közben befut a metró, egy újabb „adag” embertömeg akarna „áthajtani” az aluljárón, de a kijáratnál megtorpannak. Amerre néznek, csak zöldek látnak. Egy fiatal lány szét is tárja a karját: „Mi a fene van itt?” – kérdezi ámultan, mire egy tiszta zöldbe öltözött fiatal srác odarohan, felkapja egy pillanatra, de egyből el is engedni és öblös hangján, teli torokkal közli a rémült tömeggel: „Emberek, győzött a Ferencváros!”

Tovább olvasom →

Már a mérkőzés lefújásának pillanatában tudtam, hogy nem lesz könnyű a Debrecen elleni vereségről í­rnom. A gondot nem a vereség tudata okozta, hiszen az elmúlt időszakban igazán hozzászokhattam az ilyen lelki állapothoz, ráadásul most még időm is volt a gondolatok tisztí­tási folyamatára. Nem a fotelból kellett feltápászkodnom és egyből a számí­tógép elé ülnöm és tudatni a „világgal” az élet igazságtalanságát, hiszen amióta a hazai mérkőzésekre a Szentélybe költöztettem a fotelomat, a jegyzetek is késnek minimum 120 kilométert. Ráadásul a vereség ellenére sem maradt el a mérkőzés utáni „szeánsz” a Parában, de a viszontlátás örömén, és egy elmaradt disznófej pikantérián túl (erről inkább többet nem is í­rok, nehogy bárki is megsértődjön) a szomorúság és a tétova bizakodás nyomta rá a bélyegét a sörös korsókra. Még a nedű is lassabban folyt le a torkokon és talán szótlanul ücsörgünk egymás szomorúságát vizslatva, ha nem hangzik el egy tétova mondat, mely szerint nincs igazság a földön. Tovább olvasom →

A mérkőzés lefújása után az első gondolatom az volt, hogy erről a debreceni kirándulásról nem szabad egyetlen mondatot sem leí­rnom. Jobban járnék ha felidéznék régi emlékeket, vagy ismét elővehetném a muzeális beharangozóban emlí­tett pulykakakast, amiért érdemes Debrecenbe menni, bár az utóbbi nem lenne a legjobb, hiszen sajnos a Fradi szekere ismét lyukra futott. A pulykakakas meg kiesett belőle, ahogy a három pont is köddé vált. így maradt a 8 éves ponttalanság és maradt az idei nyeretlenségi menetelés. Bár még csak 3 fordulón vagyunk túl, de az eddig megszerzett 2 pont nem nagyon jogosí­that fel senkit, hogy merészebb álmokat szövögessen. Tovább olvasom →