Lakat T. Károly
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 47.
A Bozsik családnak a kapitánysággal nem volt szerencséje…
A magyar szurkolók által futballistaként gigásznak kezelt Lothar Matthäus távozása a szövetségi kapitányi posztról inkább megkönnyebbülést, mint hiányérzetet váltott ki az emberekből.
Lothar nem feltétlenül akart rosszat a magyar futballnak (sőt…), ő azonban egy, a miénknél már évtizedek óta fejlettebb, szabadabb gondolkozású, az egyéni, akár az extrém megoldásokat inkább támogató, mint elgáncsoló világból jött, és miután nem tudott (erős a gyanúm: nem akart) alkalmazkodni a magyar viszonyokhoz, az itteni futballközeghez, szinte prognosztizálható volt a bukása. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 46.
A „kis Cucuból” majdnem óriás lett…
Sok van, ami bizonytalan a magyar futballban, a majdhogynem garantáltnak mondható igazodási pontot (már túl azon, hogy 1972 óta Európa-bajnokságra, 1986-ot követően világbajnokságra egy idő múltán szinte borítékolhatóan nem jutott ki a magyar válogatott) az jelentette, hogy a mindenkori új MLSZ-elnök előre borítékolhatóan új szövetségi kapitányt választott (választatott) a nemzeti tizenegy élére. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 45.
A királynak szép volt a palástja, de kiderült, hogy alatta meztelen…
Lothar Matthäus 2005. december 18-án, Miamiban, Antigua és Barbuda válogatottja ellen ült utoljára a magyar válogatott kispadján.
Egyszerűen nem mulaszthatom el, hogy le ne írjam annak az együttesnek az összeállítását, amely a végül 3-0-s győzelmünkkel végződött mérkőzésen a piros-fehér-zöld színeket reprezentálta, mert talán mindennél jobban jellemzi azt a korszakot, amelyet a világ egyik valaha volt leghíresebb futballistája szövetségi kapitányként a kispadunkon eltöltött. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 44.
Világsztárt igazolunk egy „amatőr” válogatott kispadjára…
1901 óta íródó történelme során sokszor sodródott totálisan letargikus állapotba a magyar labdarúgás, ám a mélységnek azon fokára, ahová 2003. november 19-ének estéjén eljutott, soha korábban nem volt példa.
457 néző előtt, az Üllői úton Észtországtól kikapni a legvéresebb shakespeare-i királydrámával felér, azt a futballnemzetet, amelyet két vb-döntőt is játszó válogatottja fémjelzett, ennél jobban nem nagyon lehet megalázni. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 43.
Úriemberként csak megbukni lehet…
Mészöly Kálmán munkásságának elemzésekor már említettem: a magyar válogatott szövetségi kapitányainak sorsa (leginkább a Vasas egykori, világklasszisnak mondható középhátvédjéé) többször is a vesztes mérkőzésekről hazatérőben, a repülőgép fedélzetén dőlt el.
Gellei Imre is gyakorlatilag a felhők felett lett kapitány, holott amikor személye megfogalmazódott az MLSZ illetékeseinek fejében, ő még javában az U21-es válogatott vezetőedzőjeként, a kecskeméti edzőtáborban készült a néhány nappal később sorra kerülő, románok elleni Eb-selejtezőjére. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 42.
Az ózdi vadász saját sikerébe bukott bele…
Ha 1997. október 11-én Helsinkiben egy Heynemann nevű német játékvezető csak egy perccel előbb fújja le a Finnország-Magyarország vb-selejtezőt (nem szólhatott volna ezért senki egy árva szót sem, hiszen már bőven a hosszabbításban jártunk), akkor minden valószínűség szerint sok minden egészen másként alakul a magyar futballban, mint ahogy történt, csak és kizárólag azért, mert ez a derék német úr intett: a magyar válogatott a szögletet még elvégezheti… Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 41.
Csank Jánoson az „egri kölykök” sem segítettek…
Csank János, az Ózdi Kohász, a Debreceni Universitas SE, és az Eger egykori kapusa, a későbbi egri, békéscsabai és váci edző úgy lett szövetségi kapitány, hogy kinevezése pillanatában éppen nem volt csapata Magyarországon. Tovább olvasom
Feljegyzések „A FOTELSZURKOLÓNAK” III. – Lakat T. Károly tollából
lalolib: 200/200
Írni nehéz.
És csak a kiváltságosok nagy adománya.
Ennél már csak jól írni nehezebb, hiszen gondoljuk csak végig: az írástudás értékes adományaival meg nem áldott sors – és kortársaink hányszor fordultak hozzánk kétségbeesve, hogy ugyan, írjuk már meg helyettük a tábori üdvözlőlapot Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 40.
Verebest először a kempingnadrágja, másodszor az 2-10 buktatta meg…
Verebes József, akit a köznyelv egy időben és trénerségének egy meghatározott szakasza után nemes egyszerűséggel már csak úgy emlegetett: „a Mágus”, kétszer is volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya.
Esetében több mint érdekes amúgy, miszerint ezt a bizonyos (azt hiszem, most már egy életre) ráragadt jelzőt, hogy „Mágus”, nagyon sokféleképpen lehet gondolni, kimondani, és kiejteni.
A kimondás szándéka lehet a legmélyebb elismeréstől vezérelt, ám lehet maróan gúnyos, már-már megalázó is, minden attól függ, hogy aki mondja, hogyan viszonyul Verebes egyéniségéhez, személyiségéhez, habitusához, teljes klubedzői és szövetségi kapitányi ténykedéséhez.
Verebes Józsefnek bőven kijutott mindkét „hangsúlyból”. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 39.
Puskás gigászi nimbuszán még a szövetségi kapitányság sem volt képes rontani…
Minden idők legnagyobb magyar futballistájának, Puskás Ferencnek élete során biztosan sokszor kellett volna igen helyett nemet mondania, de egyszer garantáltan: amikor felkérték arra, hogy legyen a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Tovább olvasom