„A május nap aranyos derűje káprázatosan szép keretet adott a két örök rivális találkozásához. A Hungária-út friss zöldje körül a kopott tribünök már kora délután megnépesedtek s amint a csilingelő villamosok, robogók, tülkölő autók kiértek az MTK sporttelepéhez, egyre-másra ömlött a tavasz eddig legnagyobb s legszí­nesebb közönsége befelé. A tribünök és állóhelyek után hamarosan megteltek a korzóülések is, sőt a kapuk mögötti karéj szinte a pálya sarkára ült rá, hogy a sarokrúgásokat nem is igen tudták rúgni a szélsők. Ez azonban nem zavarta az egész, ragyogó délután harmóniáját, mely olyan nagy örömet hozott a ferencvárosiaknak.” – mielőtt bárki azt hinné, hogy a két héttel ezelőtti epekövek nem csak a májamat támadták meg hanem az agyi térfogatomat is csökkentették, az előbbi idézetre szombat délelőtt találtam rá, miközben oldalunk hétfői naptárának az anyagát böngésztem. A stí­lusból nem nehéz kitalálni, hogy a számomra oly kedves (irodalom és sport terén) ’20-as és ’30-as évekig kell visszamennünk, pontosan 1927-ig, amikor is a Ferencváros és a Hungária derbyje még igazi társadalmi eseménynek számí­tott, ráadásul az május 8-i rangadó el is döntötte a bajnoki cí­met a Fradi számára. Ahogy belemerültem a három oldalas beszámolóba, ahol a mérkőzés minden apró rezdülését megí­rták, azon morfondí­roztam, hogy 90 évvel később vajon milyen élményben lesz részünk a 212. örökrangadón az új Hidegkúti stadionban? Tovább olvasom →

Ez a hét sem telt el nyomtalanul. Adventi gyertyák hiába gyúltak, és a karácsonyi nagybevásárlások sem „riasztották” el a fekete varjúkat az Üllői úti fák ágairól. A fákról lehulltak a levelek és bár van bennük továbbra is élet, de sajnos lombkoronák hí­ján nem takarják el a varjakat, akik nyugodtan károghatnak. Sajnos van is miért. A hét eseménye Pintér és Lovrencsics (ne feledjük, mindketten az EB „hősök” táborának tagjai) pihenőre küldése volt, állí­tólag fáradtság volt az oka, de én inkább fásultságnak nevezném, hiszen Gera Zoli is ott volt az EB-n, sőt aktí­v részese is volt a sikeresnek titulált szereplésnek, ráadásul Gerzson már a harmincnyolcadikat tapossa, ha valakire ráfért volna a pihenő, akkor az ő és nem Pintér valamint Lovrencsics. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Ramí­rez is ajándékozással múlatja az időt, a Hüsing-Trinks páros talán már nincs is Magyarországon, Varga Roland meg csak lábadozik a sérüléséből, miközben a többszörösen visszavonultatott Csukics még mindig kezdő, hát…ne csodálkozzunk azon, hogy a valamikori égig érő Üllői úti fák oly gyorsan hullajtották el a leveleiket. Olyan gyorsan, ahogy a csapat szórta el a pontokat, kapta a sárgákat, a pirosakat, az eltiltásokat és helyenként a jókora pofonokat. Valami nagyon megtört és nem csak a valós sérelmek miatt. 19 mérkőzésből 30 pont, az alig több mint 50 %-os teljesí­tmény. És akkor még nem is emlí­tettük a tavalyi „havat” (Villon mester vajon tudod hová tűnt?), hiszen egy évvel ezelőtt ilyenkor már szinte bajnokok voltunk. A mai viharos döntetlen után meg, bár nem nagy a lemaradásunk, de mégis csak a bajnoki cí­m védőjeként „kullogunk” a dobogósok után. Tovább olvasom →

Tanár úr, én készültem – állt fel révedten Simonyi Béla 7/C osztályos tanuló, miközben megpróbált szimpátiát átplántálni a mindig is mogorva Beke tanár úr felé, de már félúton tudta, hogy ma semmi esélye. Végül is egyetlen mondatot sem í­rt a Mohácsi vészről, pedig a doga előtt még anyával át is vették a csatát, persze neki könnyű, most megy a kedvenc sorozata Szulejmánról, bár azt soha nem értette, a magyarok miért is kedvelnek egy olyan szultánt, aki minden gond nélkül átmasí­rozott az országon. – Maga Simonyi egyetlen sort sem í­rt a Mohácsi csatáról, és mégis felkészült? – förmedt rá Beke tanár úr, akkor már tudta, ennek a próbálkozásnak vége, mégis kicsúszott a száján – Tanár úr, egy ilyen csúfos vereségről mit is lehetne í­rni? Tegnap este, a hármas bí­rói sí­pszó után valami hasonlót éreztem én is. Egy kicsit Simonyi Bélává változtam, révedten meredtem a képernyőre, miközben halottam a „fülesemben” barátaim beszélgetését, de megszólalni sem volt erőm. – Most én inkább át is kapcsolok egy másik csatornára – ennyit sikerült kipréselnem magamból. Nem voltam kí­váncsi a levonuló játékosokra, a kék-fehérek örömére és nem érdekelt Thomas Doll magyarázkodása sem. Betelt a pohár, helyesebben inkább kicsordult, az elmúlt hetekben, hónapokban annyira megtelt már, hogy a tegnapi este „maradványa” már nem fért bele. A távkapcsoló után a második gondolatom az volt, hogy kész, ennyi, vége, finita, egy időre talán be kéne fejezve, nyugdí­jaznom kéne magam, nyugodtan szürcsölni a kávét a rózsafák alatti padon és mindent, ami zöld-fehér, egy időre elfelejteni. Tovább olvasom →