Muzeális lapszemle
1955.IV.9. Húsvéti torna, Bp. Kinizsi – Austria 4:2
1954.XII.29. Bp. Kinizsi – Sztálinvárosi Vasas 4:0
„Szép szavak zengő szárnyán vittelek, olvasó. Utunk egy színes út volt, s társunk egy szürke szurkoló.” – Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a foci helyett most egy irodalomórára tévedt ahol Margó tanár néni próbálja megszeretettni velünk Babits vagy Kosztolányi költészetét, megnyugtatok mindenkit – bár kedvelem az előbb említett költőket – a fenti idézet nem tőlük származik hanem a Képes Sport újságírójától, aki ezekkel a költői mondatokkal kezdte a bajnoki évzárás értékelését, 1954. december 29-én. Ha a labdarúgás szerelmesei meglátják vagy meghallják 1954-et, akkor minden bizonnyal az „örök fájdalmat” jelentő július 4-i, elvesztett VB döntő ugrik be annak ellenére, hogy bár csitult a Rákosi-rendszer brutalitása – ehhez kellett a nagy vezér, Sztálin halála -, de még két év kellett ahhoz, hogy az elégedetlenség forradalommá fejlődjön Magyarországon. Tovább olvasom
1950.III.25. ÉDOSZ – Debreceni Lokomotiv 7:1
Igazából fel sem fogható az a fajta érzés, amit 1950-ben a Ferencváros játékosaira kényszerítettek. Az egyik nap még zöld-fehérben, Fradi címerrel a szívük felett, a lelátóról feléjük áradó „Hajrá, Fradi!” szurkolással kísérve futottak ki a pályára, majd néhány „órával” később, már piros-fehérben, ÉDOSZ feliratú mezben (bár ilyen mezt még nem sikerült fellelnünk) és szinte hallgatag szurkolók között kellett a pályára lépniük. Azt nem tudom, hogy produkált-e már ilyent a világtörténelem, de valószínűleg nem. De az 1950-s évek elején, a hatalmát az 1949-s új „alkotmánnyal” megszilárdító Rákosi diktatúra úgy gondolta, hogy a sikeres múlt minden csiráját el kell törölni. Nem elég csak a politikai ellenfeleket félreállítani, betiltani, börtönbe vetni, de az élet minden területén az elmúlt időszak sikeres embereit félre kell állítani, mert az új hatalomnak új „ideákra” van szüksége, melyek kizárólagosan az ő dicsőségét zengik. 1950-ben, a politikai leszámolások mellé, a rendszer totális támadást indított a kultúra és a sport irányába is. A kultúrát aránylag „könnyű” volt kordában tartani, ott simán be lehetett tiltani írókat, ott simán „máglyára” lehetett vetni könyveket, de a sport és ezen belül is a labdarúgás már nem ígérkezett ilyen könnyű feladatnak. Betiltani még sem lehetett a kor legnépszerűbb szórakozási lehetőségét, ezért inkább más eszközökhöz folyamodtak. Átneveztek, átirányítottak, központosítottak, melynek eredményeként a magyar válogatott néhány év múlva már a világ élvonalába tartozott. De vajon milyen áron? Tovább olvasom
1949.XII.31. Szombathelyi Lokomotiv – Ferencváros 2:7
Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz bevezetőt írnom a mai muzeális bajnoki beharangozóhoz. Adatbázisunkból könnyű lett volna választani, de valahogy a sors úgy akarta, hogy addig keresgéljek, amíg nem találok rá az 1949. december 31-i Szombathely-Ferencváros mérkőzésre. Először még egy 1958-as találkozó bemutatása volt a terv, hiszen akkor a Szombathely hátvédsorában szerepelt egy játékos, aki néhány évvel később a Ferencvárosi labdarúgás egyik legjelentősebb egyénisége lett: Novák Dezső. Kezembe akadt egy 1936-os újság is, és mivel mindig is „vonzódtam” a harmincas évek Ferencvárosához, az akkori 3:2-s győzelemmel végződő összecsapás is esélyes volt a beharangozóra. De a sors nem engedte azt, hogy „könnyebb vizekre” evezzek. Tovább olvasom
1948.XII.26. Újpest – Ferencváros 3:5
A nagyobb akarás és a nagyobb gólratörés döntött
Néhány nap és elérkezünk ahhoz a mérkőzéshez, amit évek óta várnak a Fradista szurkolók. Minden bizonnyal a lila-fehér tábor is izgatott, de mivel belém ivódott a több évtizedes „ellenségkép”, így velük még a sportszerűség keretein belül sem vagyok hajlandó foglalkozni. Ezzel felejtsük is el a lila szót, mert a hétköznapi életben szitok színnek számít a Fradisták számára. Ha gonoszkodni akarnék, akkor megemlíteném az ellenfél nevének „zöld-fehér változatait”, de mivel a mérkőzés előtt illik sportszerűnek lenni, ezt meghagyom a Megyeri útra kilátogató több ezres zöld-fehérbe öltözött fanatikus számára.
Azt nem tudom, hogy 1948-ban ebből az ősi ellenségképből mennyi volt érezhető, de gyanítom, az akkori társadalmi viszonyok között, egy történelmi katarzis után, a focit kedvelők nem egymás között keresték az ellenséget. Ezekben az években a béke fuvallata még képes volt arra, hogy elsöpörje a két tábor ősi ellenséges viselkedését. Pedig 1948-ban már elkezdődtek azok a folyamatok, melyek végül is eljuttatta hazánkat a kommunista diktatúra évtizedeibe. Tovább olvasom
1948.XI.1. Ferencváros – V. ETO 13:0
Kitűnő játékkal győzött a Ferencváros
Amikor megláttam az újságban az eredményt, először azt hittem, hogy szerkesztőtársam véletlenül egy vízilabda mérkőzés tudósítását rakta elém, de mikor jobban megnéztem a beszámoló elejét: Üllői út, 20.000 néző, már azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon most szabad-e egy ilyen eredményt kommentálni. Mert az tény, hogy 1948-ban olyan csapatunk volt, mely az első nyolc fordulóban egy híján ötven gólt szerzett és 100 %-os teljesítménnyel vezette a tabellát, de a gólarányt mégis túlzónak tartom egy számunkra fontos mérkőzés előtt. Tovább olvasom
1948.X.9. Ferencváros – Haladás 5:1
Csak a szünet után tudott felülkerekedni a Ferencváros
1948 – A második világháború utáni történelmünk sorsfordító esztendeje. A Kommunista Párt a keleti blokk hathatós támogatása közepette ebben az évben „fejezte” le a Kisgazda Pártot és a Szociáldemokrata Pártot hazánkban. Áprilisban, a kommunisták által támogatott Dobi Istvánt választották a Kisgazda Párt elnökének, júniusban a Szociáldemokrata Párt olvad be a Kommunista Pártba, természetesen nem önszántából. Július végén lemondatják Tildy Zoltán köztársasági elnököt, szeptemberben létrehozzák az ÁVH-t, decemberben megalakul a Dobi-kormány, és letartóztatják Mindszenty érseket. Ezzel teljessé válik az kommunista egypártrendszer Magyarországon. Tovább olvasom
1947.VII.31. Atlas – Ferencváros 2:2
Ha évekkel ezelőtt meglátom együtt ezeket a neveket, hogy: Mike, Szusza, Sárosi, Puskás, Lakat, minden bizonnyal értetlenül csóválom a fejem, legfeljebb teszek egy bizonytalan kísérletet arra, hogy talán egy válogatott mérkőzésen játszottuk így együtt, bár a Sárosi-Puskás kettős valószínűleg elbizonytalanított volna. Arra biztosan nem fogadtam volna, hogy a fenti összeállítású csatársor valaha is zöld-fehérben futott ki a pályára, hiszen ha meghallottam, hogy Szusza, akkor kapásból rávágom, hogy Újpest, ahogy Puskás esetén meg egyből a Honvéd jut az eszembe, ahogy Sárosi esetén a Ferencváros. Ők hárman az előbb említett egyesületekhez úgy kötődnek mint pók a hálójához, és mégis az előbb említett csatársor nem egy válogatott mérkőzésen lépett a pályára, hanem a Ferencváros zöld-fehér mezében, 1947 nyarán a csapat Dél-Amerikai túráján. Szusza és Puskás mellett volt még egy „kakukktojás”, akit az előbbiekben szándékosan nem említettem, hiszen Mészáros József erre a túrára még a Kispest játékosaként tartott a Fradival, de egy év múlva már a Ferencváros igazolt játékosa volt, sőt labdarúgó sikereit játékosként, majd edzőként is nálunk érte el. Tovább olvasom
1946.IX.22. DVSC – Ferencváros 0:2
Mint a ma élő nemzedékből oly sokan én is csak a történelemkönyvek lapjaiból ismerem a második világháború borzalmait. A történéseket – a kegyetlen emberirtást, a nagy csatákat, a hősies városvédőket, a szőnyegbombázásokat a Sztálin-orgonákat és a doni áldozatokat – leírásokból ismerjük, de vajon a hétköznapi ember hogyan élte túl ezeket a borzalmakat? „Amit az ember eltervez, azt véghez is viszi… és közben meg is szenvedi.” – mondta valamikor nagyon régen egy római hadvezér, de igazán arra ő sem tudta a választ, hogy vajon a véres tervekhez milyen út is vezeti az embert. Persze vannak klisék melyeket bármely háborúra „ráhúzható”, de vajon az a fajta kegyetlenség, mely a fasizmust végigkísérte, nevezhető egyáltalán emberinek? Mivel igazán soha nem tudtam megérteni a kegyetlenség ilyen szintjét, sok könyvet olvastam a második világháborúval kapcsolatban, de válaszokat nem nagyon leltem. Miért is hozakodok elő ezzel egy muzeális bajnoki beharangozó kapcsán? A válasz egyik oldalról nagyon is egyszerű: egy olyan mérkőzést választottam a hétvégi Debrecen elleni bajnokink felvezetésére, melyet 1946. szeptember 22-én játszottunk a „kálvinista Róma” vagy ismertebb nevén a „cívisváros” csapatával, a DVSC-vel. Tovább olvasom
1946.III.10. Ferencváros – MTK 3:0
Mindig is szerettem a történelmet. Általános iskolában a történelem szeretete összekapcsolódott Margit tanár néni nejlon harisnyájával, ami olyan tökéletes simult a lábához, mint annak idején Sárosi Gyuri lábához a focilabda. A középiskolában már Beke tanár úr úri kimértsége határozta meg az órákat, és az a tény, hogy szinte megszállottan érdekelte a Római Birodalom története és bukása, amit mindig a rá jellemző fanyar iróniával így befejezett be: nem kell felszisszenni, nem összehasonlítási célzattal említettem meg a jelent. Valószínűleg egyszer már tovább is ment a rendszer bírálatán, hiszen az ötéves érettségi találkozónkra már nem jöhetett el, mert „méltatlan” tanári magatartás miatt eltanácsolták az iskolából. Tovább olvasom