Samuel Beckett egyik legismertebb darabjában a szereplők a kezdetektől Godotra várnak, de hiába beszélnek róla, hiába reménykednek az érkezésében, Godot nem akar megérkezni. Pedig mindent megtesznek, többször is elpróbálják az érkezését, miközben áhítattal beszélnek a jöttéről és arról az állapotról, amikor betoppan és beköltözik az életükbe. A tegnapi csúfos és szégyenteljes produkció óta fészkelte be a koponyámba, megpróbáltam Estragon bőrébe bújni, de a valójában nem is létező Godotra vártam, hanem válaszokra. Melyeket már közel fél éve – még ha elbújtatva is -, de itt is feltettem már néhányszor, de válasz nem érkezett. Ezek a kérdések tegnap este elérték a Csomolungma csúcsát, tudom, ott már nagyon szűkre van mérve a levegő, bár a fotelban ülve nem kellett légzőkészülék után epekednem, de nem tagadom, voltak gondjaim. Kábultan, értetlenül néztem ki a fejemből, az első reakcióm az volt, mily szerencse, hogy inkább az otthoni fotelt választottam és nem a „bérelt” helyemet a lelátón. Ezt aránylag elég hamar elhessegettem, hiszen éreztem én már ennél sokkal rosszabbul is magam, bár ezek a „rosszullétek” az elmúlt években teljesen elmúltak. Gyógyszer sem kellett hozzá, elég volt látni az újra éledő Fradit, a Rebrov-i eredményességet, az egymás után bajnoki címeket, benne a harmadik csillaggal, és a remek nemzetközi szereplést. Ezek kezdtek darabjai hullani az ukrán mester távozása után. Azt már nem firtatom, miért volt szükség a váltásra, megtörtént, történelem, tovább kell lépni. De nem úgy, ahogy tettük. 8-9 hónap távlatából – bár kétségtelenül voltak örömteli eredmények -, olyan kérdés cunami halmozódott fel, mely könnyen elsöpörheti a 2022-s évet. Ezt meg nem elsősorban a Paks elleni 0-3 mondatja velem. Tovább olvasom →

Vajon jó játékkal is ki lehet kapni? Ez egy örök kérdés, amelyre a realisták mindig rászokták vágni, hogy egyedül a győzelmet nem kell megmagyarázni, a vereséget meg el kell fogadni. Azzal nincs is gond, de mi van akkor ha egy csapat tényleg mindent megtesz a győzelemért, helyenként még jól is játszik, de a végén mégis beüt a krach, jönnek a hibák, melynek a vége vereség. Ez természetesen nem a Paks elleni bajnoki után jutott egyből eszembe, bár paksi oldalról, helyesebben Bognár Gyurika szájából is elhangozhatott volna, onnan azonban más „anyag” jött elő, de erről majd később. Mindez a csütörtöki Betis elleni vereség utáni beszélgetések következménye, amit egyrészt a sorrendben az ötödik kupavereség miatt, másrészt az előbb feltett költői kérdés, miszerint lehet-e jó játékkal kikapni miatt „robbant” ki éjfél magasságában a hazafele vezető úton. Ez meg több szálon is kapcsolódik a tegnap mérkőzésünkhöz. Abban még a kezdő sípszó előtt is biztos voltam, hogy az egyik legnehezebb mérkőzés vár ránk Pakson, mely nem csak a hazaiak bátor és eredményes játéka miatt volt várható, hanem amiatt, hogy nem tudhattuk, a csütörtöki mérkőzés mennyit is vett ki a játékosokból. És itt újból csatlakozik a gondolat az első mondatomhoz, hiszen a játékosok is érezték, több volt a meccsben, ha egy kicsit jobban összepontosítunk, a döntetlen meglehetett volna. Másrészt olyan 90 percet láthattunk, amit magyar pályán (még Pakson sem – ezt Gyurika figyelmébe ajánlom) még akkor sem látnánk, ha a meccs közben éhes tigrisek tévednének a pályára. Itt szoktak közbeszólni az örök kötekedők, bírni kell a sorozatterhelést. Nekik a hétvégi külföldi bajnoki eredmények tanulmányozását ajánlom, kiemelve a Betist, aki az idény leggyengébb játékát nyújtotta a Villarreal ellen, Pellegrini hiába cserélgetett, hiányzott a megszokott frissesség a játékukból. Ezt sem magyarázatként szántam, hiszen a győzelmet ugye nem kell megfejteni, inkább a saját magam aggódására próbálok elfogadható gyógyszert találni. Ehhez jött még Stöger mester hiánya (betegség miatt maradt távol) és a paksi legények és „mesterük” szokásos magabiztos és helyenként öntelt nyilatkozata, melytől természetesen nem estem hasra, de éreztem, hogy az őszi szezon legnehezebb mérkőzése vár ránk. Tovább olvasom →

„A szabadság oly kimeríthetetlen kincs, hogy azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik.” – Kossuth Lajos örök érvényű gondolata március 15-én a jelenben is elgondolkoztat minket. Vajon milyen érzéseket, gondolatokat ébreszt bennünk 1848 idusa? A tavaszt, a téli kábulatból való ébredést? Az erőt, a tenni akarást? A hétköznapokban igen, de március 15-én többet is jelent. Felidézi az önfeláldozást, az áldozatkészséget, a piros-fehér-zöld színeknek az összetartó erejét. 1848 márciusa felidézi bennünk a szabadság érzését, mely Kossuth szavaival soha nem múlik el, mégis vannak időszakok, amikor belerokkanunk a keresésébe. A jelenünk ilyen. Ahelyett, hogy kitűznénk a kokárdát, elmennénk a településeket tartandó megemlékezésekre, a szabadságharc hőseinket emlékére elhelyeznénk a megemlékezés virágait és egy főhajtással tisztelegnénk azon emberek előtt, akik megtanították nekünk a szabadság érzését, a haza szeretetét, otthon vagyunk korlátozva, bezárva. Ez természetesen nem hasonlít a 173 évvel ezelőtti függetlenségi törekvésekhez, a jelenünket továbbra is pandémia börtönében éljük, nekünk a szabadság iránti igény most mást jelent mint a márciusi ifjaknak. Mégis, mikor reggel felébredtem óhatatlanul kapcsoltam össze Petőfi, Jókai, Vasvári és a többi pesti „srác” szabadság utáni vágyát a jelenünkkel. Akkor Táncsics Mihály kiszabadítására gyülekeztek a Múzeum téren, a jelenben magunkat szeretnénk szabaddá tenni, minket kéne kiszabadítani a börtönünkből. Abból a börtönből amit tegnap délután is éreztem a Paks elleni győztes mérkőzés közben. Hiányzott a lelátó, az agora hangulata, a közös ünneplés, amikor a Fradi himnusz olyan erővel tölti be az Üllői út környékét, mint anno Petőfi 12 pontja a Nemzeti Múzeumnál. Sajnos ez továbbra is csak álom, amit egyre nehezebb elviselni, úgy végigélni a jelenlegi bajnokságot, hogy egyetlen mérkőzésen sem lehetsz ott a lelátón, egyre frusztráltabbá tesz. És bár a bezártság közepette kellemes élmény volt végignézni a Paks elleni 90 percet, benne egy újabb ötössel, még sem tudta feledtetni a közös öröm élményét. Tovább olvasom →