1929 – Úton Dél-Amerika felé

ELMEGY A FRADI DÉL-AMERIKÁBA!

A Ferencváros gyors tempóban bo­nyolí­totta le mérkőzéseit és holnap reggel már vonatra ül, hogy elsőként reprezentálja a magyar labdarúgást a világbajnokok hazájában. Erkölcsi és anyagi siker kiví­vását ambicionálja a kis magyar expedí­ció, amelynek minden lépését nemcsak a hazájukból idegenbe szakadt dél-amerikai ma­gyarok tí­zezrei figyelik, hanem az itthoni sportszerető közönség százez­rei is. A külföld érdeklődése is a Fe­rencvárosra terelődik, mert a mieink után a labdarúgást művelő nemzetek kiváló csapataira is rákerül a sor, s mi büszkék lehetünk, ha bajnokcsapa­tunk, a Közép-európai Kupa győztese úgy fog szerepelni, hogy a közép-euró­pai futballt reprezentálva a világbaj­nokok (azért í­rtak a dél-amerikaiakról több helyen úgy, hogy „világbajnokok” — mert ebben az időben az uruguayiak kétszer is megnyerték az olimpiai bajnoksá­got és akkor ez — hivatalos VB hiá­nyában — a legmagasabb rangú világ­torna győzelmet jelentette) méltó ellenfele lesz.

A védelem: (balról): Hungler II., Amsel, Siflis, Takács I., Papp

Az indulástól érkezésig három teljes hét áll a Ferencváros rendelkezésére. Fáradságos a tengeri út, de elégséges, az idő. hogy a fáradalmukat kipihen­jék és akklimatizálódjanak.

Ferencvárosi fiúk! Jó utat, jó mun­kát! Váltsátok valóra azok reményeit, akik bennetek bí­znak! Szerencsés utat!

(A Tempó c. képes sportlapból — 1929. június 4.)

CSAK ÖSSZETARTÁS, HARC ÉS JÓKEDÉLY!

Zengjen, zúgjon a dal, harsogjon az induló a hosszú úton, és ha a kék vizek másik partján eljön az óra, jó kedvvel, büszkén, magabí­zón nézzetek szembe az ellenféllel. Hosszú az út, de bármennyire nyúlik is a napok unal­ma, hátra ne nézzetek. Nincs mit ke­resni itt, ahonnan elindultatok, amí­g le nem jár küldetésük perce. Nincs szükségetek arra, hogy hátrafordulja­tok, mert tudnotok kell, hogy mögöt­tetek egy ország áll és sóhajokban küldi utánatok segí­tő buzdí­tását, éltető szeretetét, de győzelmet váró remény­ségét

A fedezetek: (balról): Lyka II., Bukovi, Berkessy, Furmann, Obitz

is. A búcsúcsók tüze az ölelés me­lege váljon duzzadó, lángoló akarattá a szí­vetekben és a nagy bizakodás, mely ott utazik veletek az egész ország sporttársadalmának szí­véből sarjadva lobogó lelkesedéssel töltse el mind­nyájatokat. A feladat, amelyre a Fe­rencváros szí­neiben vállalkoztatok, nagy és nehéz. Méltó azokhoz a szí­nekhez, amelyeiket viselitek, méltó a névhez, amelynek képviseletében Dél- Amerika földjén megjelentek. A zöld-fehér zászlót dicső elődeitek már meg­lengették a világ minden táján. Észak és dél, nyugat és kelet nyögte a franzstadti legények szilaj erejének, harcos lelkének, művészi tudásának súlyát, s a világ nem egyszer elbámult már a ferencvárosiakon keresztül a magyar futball szépségein.

A zászló most is a kezetekben, s ha kézbe vettétek, jól vigyázzatok reá, hogy magasan lobogjon, csüggedten alá ne bukjon. A magyar sportkultúra ha­jósai vagytok, akik új Kolumbuszként szálltok ki azokon a nevezetes parto­kon, ahol még nem ismerik a magyart, nem tudják, mit tud a magyar futbal­lista. Ti lesztek az elsők, akik a piros-­fehér-zöld zászlót a magyar sport ne­vében arra a földre tűzitek, tiétek az úttörők minden öröme és felelőssége. A nagy feladat egész férfiakat kí­ván és a férfi, aki erre a feladatra vállal­kozott, nem adhatja fel a harcot az utolsó állomásig. Tudjuk, tudástok cso­dás, akaratotok acélos, szí­vetek bátor, de a játék néha kegyetlen csúfot űz minden jó tulajdonsággal, a futball istene néha elfordul a legjobbtól is. Azon a földön meg titánokkal kerül­tök szembe, akiknek szélvészes roha­ma előtt kevesen állanának meg veret­lenül.

A támadók: (balról): Táncos, Kovács, Toldi, Turay, Szedlacsik, Takács II., Rázsó, Kohut

Bí­zunk mégis bennetek igaz bizalom­mal. Hiszünk a tudásotokban vak hit­tel. Ezt adjuk útravalóul, s kérjük, hogy ezt az útravalót őrizzétek meg az egész út minden változásán. A többi ne aggasszon. A jelszó ott fénylik zász­lótokon, legyen valósággá: Csak össze­tartás, harc és jó kedély!

(Nemzeti Sport — 1929. június 5.)

ELMENT A FRADI DÉL-AMERIKÁBA

Tegnap reggel a párizsi gyorsnál min­denki felfigyelt, aki csak a Keleti pá­lyaudvar rettenetes forgatagában meg­jelent — arra a csoportra, amely há­rom hónapos útra indult ezen a vona­ton. A Ferencváros csapata búcsúzott, a Fradit búcsúztatta az a tekintélyes sereg, amely korán reggel kivonult a pályaudvarra és szeretettel, meleg el­érzékenyüléssel vette körül a csapatot. A csapat és vezetői a kitűzött időben mind megjelentek. Az utazás izgalma ült az arcokon és az érkezők folyton azt számlálgatták, ki hiányzik még, hogy teljes legyen a létszám. A három vezető, Szigeti Imre, Tóth István, Bródy Sándor hamarosan egybegyűjtötte a kicsiny sereget és már jóval hét óra előtt beszállott a csapat a le­foglalt harmadosztályú kocsiba, mely Bécsig a túratársaság tanyája lesz. Beszállásig csak a két Takács fivér nem érkezik meg a pályaudvarra, de miattuk nincs aggodalom. Legközelebb laknak, tehát legutolsónak jönnek — mondja valaki. Meg is érkezik hama­rosan a két testvér és most már teljes a létszám. Sőt velük jött édesapjuk, akit minden játékos nagy hangon üdvözöl: – Jó reggelt Takács bácsi. Mert Ta­kács bácsi az egész csapat Takács bá­csija. Nem is a két kitűnő futballista apja, de — szinte úgy tűnik az ember szemében — az egész társaságé. Pedig mindenkinek itt vannak a hozzátarto­zói. A kisebb, zöld sapkás család kö­rül hatalmas, nagy család alakul, mely­ben nők és férfiak tolongnak, beszél­getnek, osztják a jó tanácsokat. Itt-ott elfátyolosodik a szem, itt-ott megcsuklik a hang és hosszú ölelésbe fonódnak a karok. Szigetiné, Tóthné, Szedlacsikné, Obitz felesége, Amselné, velük a gyerekek mind ott tolongnak a kocsi körül és búcsúznak végeszaka­datlan búcsúzással. Mindenki uralkodni igyekszik magán, mégis mindenkin lát­szik a meghatottság, de a Hungler házaspár valóságos rekordot állí­t fel a búcsúzással. Nincs senki, akit ki ne kí­sért volna valaki. Közben a vonat kocsiját zászlócskákkal dí­szí­tik fel s Békés mester a búcsúztatók mindegyi­kének a kezébe nyom valamilyen zász­lót. Az egyik zöld-fehéret, a másik nemzeti szí­nűt kap, hogy legyen mivel integetni az ablakból az indulás pilla­natában. Az egyik zászlócska a kocsi mellé hull az olajos földre, Furmann édesanyja lehajol érte és simogatva, óvatosan tűzi a kocsi oldalára. Fény­képészek ostromolják a kocsit és a cso­portot. Kisebb, nagyobb csoportokba terelik a gárdát és csattognak a gé­pek. Az idő í­gy gyorsan telik és az utazók lassanként a kocsiba vonulnak. Ekkor érkezik egy ember nehéz ládát cipelve és egyenesen Szigeti Imréhez tart. A Zwack gyár sportszerető tulaj­donosa küldötte a telt ládát, melyben minden elutazó számára egy-egy üveg Unicum foglalt helyet. Az ajándék nagyon jól esett a fiúknak, a búcsúzta­tók pedig lelkesen tárgyalták a szép gesztust, mert köztudomású, hogy Zwackékat a Hungáriához kötik már régóta a sportrajongás szálai. A pom­pás likőr í­ze megédesí­ti a búcsúzás ke­serű perceit. Obitz kí­nálgatja társait és mindannyian kortyintanak köszöntve a túrát, szerencsés utat kí­vánva.

Az idő rohan, az indulás perce egy­re közelebb. A hozzátartozók serege még mindig nő, de feltűnő, hogy az MLSZ-nek egyetlen funkcionáriusát sem lehet látni. A PLASZ nevében Fodor dr. jött ki, de ott van Máriássy dr. a PLASZ szövetségi kapitánya, Mailinger Béla, az FTC alelnöke jele­nik meg a kocsiban, hogy hivatalosan is elbúcsúztassa a zöld-fehér együttest. Keresetlen szavakkal köti a csapat lel­kére, hogy a zöld-fehér szí­nek és a magyar futball képviseletében méltó­sággal és igaz sportemberekhez mél­tóan viselkedjenek. Harsány éljen hang­zik az elnöki üdvözlés után s az éljent a vonat mellett állók harsogó kiáltása visszhangozza. Az ablakon zöld-fehér zászlót nyújtanak fel s dörgő éljennel adnak a zászló átadói kifejezést ér­zelmeiknek. Ez a zászló, ami a B tri­bün előtt, az úgynevezett Közép front­ján minden mérkőzésen ott lengett a nézők feje felett, amely sok Ferenc­város diadalt látott. A Közép azt tart­ja, hogy ez a zászló a csapat kabalája s vele diadalt arat a Fradi Dél-Ame­rikában is. (A zászlót a játékosok hazahoz­ták, de aláí­rásukkal dí­szí­tve, visszaad­ták a lelkes szurkolóknak, akik a por­tya dicső eredményeit ráhí­meztették. Ezt a nevezetes zászlót az azóta eltelt évtizedek alatt mindig megőrizte va­lamelyik szurkoló, mí­g végül 1972-ben Vincze Andor a Ferencvárosnak adományozta, s jelenleg is az FTC archí­vumában van.) A kalauzok belefújnak a sí­pba. A vonat megindul és a kí­sérők serege harsányan éljenez. Mailinger Béla és a Ferencváros sok-sok hí­ve, a hozzátartozók zászlócskákkal integet­nek, amí­g a kanyarodó el nem zárja a szem elől az ablakokat, amelyekből az egyenruhás, zöldsapkás fiúk meghatot­tan, csillogó szemmel intenek vissza.

Aztán elhelyezkedik mindenki. A te­kintet kirévedez az ablakon, végigfut a ferencvárosi utakon, utcákon, amint a vonat elsuhan előttük.

Kelenföldön pedig a kí­sérők utolsó csoportja is elbúcsúzik tőlük. Klement Sándor, Takács bácsi, Tóthné és Szedlacsikné száll le a Nemzeti Sport mun­katársával együtt a vonatról s egy perc sem telik el, már gördülnek is a kerekek tovább. A pályaudvar népe kí­váncsi szemmel néz a zöld sapkákat és szájról szájra jár a szó: Most uta­zik a Ferencváros Dél-Amerikába!

(Nemzeti Sport —1929. június 7.)

ÚTBAN DÉL-AMERIKA FELÉ

A behajózás előtt Genovában

A Giulio Cesare ví­gan szeli a tengert. A fiúk már túl vannak az első percek csodálkozásán és lassanként minden csoport megtalálja a maga szórakozását Az egyik asztalnál megindul a römicsata, az újoncok ramlizni kezde­nek, s hogy én se maradjak tétlenül magam üzenetet küldök a Ferencváros táborának és a magyar sportközönség­nek.

Útunk programszerűen halad és min­den a legnagyobb rendben megy. Bécs­ből pénteken este érkeztünk Milánóba, ahol bőségesen volt időnk arra, hogy megvacsorázzunk. Minden téren a leg­nagyobb előzékenységgel találkoztunk, a katonai parancsnok katonáival őriz­tette csomagjainkat, az állomásfőnök pedig külön kocsit bocsát rendelkezé­sünkre. Éjfél-tájban érkeztünk meg Ge­novába, ahol a hajóstársaság emberei vártak és vezettek el szállásunkra. Kellemes fürdő után pompásan piheni az egész társaság és a reggeli után a kikötőbe mentünk. A beszállás előtti formaságokat nagyon gyorsan elintéz­tük. Az orvosi vizsgálatot elengedték, hiszen futballistákról van szó. Így az­után tí­z óra tájban már elfoglaltuk helyünket a csodás hajón, amely a legteljesebb kényelmet nyújtja utasai­nak. Alig gyönyörködtünk ebben a tengeri csodában, amikor menetrend­szerű pontossággal 11 óra 30 perckor mozogni kezdett a Giulio Cesare. Né­hány magyar ember integetett felénk a partról, mi is kendőt lobogtattunk feléjük, de szemünk a távolba meredt s a kéklő hegyeken túl küldöttük üd­vözletünket arra messze, kelet felé, ahonnan két nappal ezelőtt útra keltünk. Így merengtünk szótlanul a kor­lát mellett, nézzük a tenger végtelen vizét, amikor a harmadik osztály felől ismerős hangokat hallunk. Erős, ko­moly, mély férfihang zeng-bong a fü­lünkbe és az egyes hangokból a magyar Himnusz akkordjai tevődnek össze. Pillanatok alatt ott termünk vala­mennyien és zavartan csatlakozunk a 69 éves férfihez, aki a Himnuszt ének­li. Később megismerkedtünk honfitár­sainkkal és ekkor tudtuk meg, hogy Buenos Airesbe utazik ez a kivándorló csoport és az argentin állami vasutak­nál nyer alkalmazást. Még Genova kör­nyékének panorámájában gyönyörköd­tünk, amikor a fiúk fülének annyira kedves jelzés hangzott el. Pincéreik jár­tak körül a hajón és a gong szava ebédre szólí­tott. Étvágyban természe­tesen nem volt hiány. Ebéd után a csa­pat egyenruhaszerű, pompás szabású vászonruhájába öltözött, mely fölött nagyszerűen festett a zöld sapka. A hajó utasai meg-megfordultak a sétáló fiúk után és már alig van valaki, aki ne tudná, hogy a Ferencváros utazik a hajón. A sok remény, ami a szemek­ben csillog, a nagy várakozás, amit az új világ csodái felé fordí­t a gyerekes kí­váncsiság, mind csak külsőség. Belül még valamennyien otthon vagyunk és arra a nagy szeretetre gondolunk, ami­vel a mi közönségünk elbúcsúztatott bennünket.

(Szigeti Imre úti levele a Giulio Cesare fedélzetéről — június 8.)

TÍZ NAP HAJÓÚT AZ ATLANTI-ÓCEÁNON

• Június 9., vasárnap

Barcelonában csak három órát tartóz­kodtunk, s délben hajónk ismét fel­szedte horgonyait, hogy most már le se eressze az amerikai partokig. Kissé megilletődött a társaság a nyí­lt ten­gerre érve s figyeltük ki lesz első. A várakozásnak megfelelően Rázsó Mucin jelentkeztek először a „bánat” jelei, de hamarosan követte őt Mari néni is, pedig ő nagyon fogadkozott, hogy rajta nem fog semmi tengeri nyavaja. Este 7 órakor a társaság felvo­nult a szalonba zenét hallgatni, erre pedig a legérdekesebb programpont a mozielőadás következett. A műsor kitűnő, főleg Pappnak tetszik. Hatal­masakat hahotázik, rajta nevet a kö­zönség. Mozi után a harmadik emele­ten, vagyis a legfelső fedélzeten meg­kezdődött a tréning. Háromnegyed órán át szökdécselés, könnyű futás és gyaloglás váltotta egymást. Levezető mozgásként a szalonban táncot engedélyezett a vezetőség, de 12 óra tájban a szigorú Potya takarodót fúvatott, s később gondosan átvizsgálta a kajütöket, hogy otthon van-e mindenki. Nem volt hiány.

• Június 10., hétfő

„Szabadedzés”. Lyka és Papp öklözik.

Reggel 8-kor fölkelés. Utána a ha­jókapitány előtt tisztelgett a Ferenc­város háromszoros húj-húj hajrával. Üdvözölve a Giulio Cesare korlátlan hatalmú urát. A vén tengeri medvé­nek nagyon tetszett a dolog. A dél­előtti félórás gyaloglásra délben nagy­szerűen esett az ebéd, majd az alvás. 3-tól 5-ig a hajó tornatermében dol­goztak a fiúk, utána érdekes boksz­mecset néztek végig, amelyet a hajó bokszmestere egy Schreiber nevű ma­gyar fiúval ví­vott. Persze nagy diadalüvöltést rendeztünk, amikor a magyar fiú győzött. Estefelé értük el Gibral­tár hegyfokát s átsiklottunk az Atlan­ti-óceánba, amelynek túlsó vége tí­z hosszú nap távolában vár ránk.

• Június 11., kedd

Ma már nagyon kevesen pusztí­tják a reggelit. Potya, Bródy és Siflis. Az ebédnél is alig voltunk néhányan. Fél 1-kor próbariadót rendezett a kapi­tány, hogy veszély esetén mindenki tudja, hol vannak a mentőövek és ki­nek melyik csónakba kell beszállni.

• Június 12., szerda

A tenger elcsendesült és erre meg­jött a kedve az egész társaságnak. Szi­geti elnök vezetésével Bródy, Obitz, Furmann és Bukovi heves römicsatába kezdett. Bukovinak nagyon megy. Csak a játék í­gy menne majd — mondja elmerengve Obitz. Ebéd után tréning, este tánc volt.

• Június 13., csütörtök

Reggel fürödtünk a hajó medencé­jében, amelyet elneveztünk strandnak. Este meglátogattuk a III. osztályon a magyar kivándorlókat, akik bizony nagyon össze vannak zsúfolva. Vacso­ra után a nagyszerű kedélyű Siflis szólótáncokat mutatott be óriási siker mellett.

• Június 14., péntek

Már unjuk a vizet, pedig még van egy hét. Ma hozzá még vihart és nagy esőt kaptunk. Mari nénit ki is készí­­tette megint, de Rázsó és Turay is rosszul lettek.

• Június 15., szombat

Mára elállt a vihar, a kedélyek is lecsendesedtek, de azért mindenki szo­morú. Négy napja már, hogy hajót sem láttunk…

• Június 16., vasárnap

Egy felvétel az egyenlí­tői programból

Kezd már nagyon meleg lenni. A reggel 7 órai sorakozón panaszkodott is nagyon Berkessy „Jegenye”. Hja, ma haladtunk át az Egyenlí­tőn… Amerikai idő szerint pontosan 13 óra 51 perckor hosszú kürt jel adta tud­tunkra, hogy átléptünk az északi föld­tekéről a délire.

Nagy élmény volt az egyenlí­tői ke­resztelő ünnepsége. A keresztelőt ün­nepi felvonulás előzte meg jelmezben, azután jött maga az aktus, majd a szórakozások, az ünnepi műsor. A ke­resztelői szertartást a hajóparancsnok személyesen végezte. Minden keresztelendőnek egy szőnyegre kellett letér­delnie, fejét ezalatt felülről szódaví­zzel leöntötték, a szájába pedig egy kanál fehér port tettek, s ezt le kel­lett nyelnie. Később kiderült, hogy a fehér por hol cukor, hol — só. Hogy ki mit kapott, azt mindenki szigorúan titkolta, hogy minél nagyobb legyen a zrí­. Csak abból lehetett sejteni vala­mit, hogy ki milyen ábrázatot vágott a fehér por lenyelése után. Mindenki azonnal megkapta a „keresztségben” az új nevet is, amit a „plébánia jegy­zője” rögtön be is í­rt a keresztlevél­be. Nem tudtam mindegyik fiú nevét megjegyezni, megmondani senki sem akarta és í­gy csak a következőket ad­hatom át az utókornak: Siflis — Baléna, Berkessy — Fizitrino, Bukovi — Delfino, Takács Józsi — Tinct, Turay Calamaro, Kohut — Storione.

A keresztelő után jöttek a tréfás versenyek. Egy bakra fektetett rúd két végére például ráült egy-egy em­ber, s lassan előre kellett csúszniuk, amí­g el nem érték egymást. Ekkor mind a kettőnek egy-egy bokszlabda-féle dolgot kötöttek a kezére, s azzal kellett egymást leütni a rúdról. Ebben a mókában csak a két kapusunk vett részt, s bizony itt Culi (Siflis) hosszú karjaival kiütötte a helyéből Am­sel Nácit.

Ezután lóverseny következett, nagy falovakkal, s a fedélzetre rajzolt me­zőnyben kockavetés alapján lehetett előrejutni. Itt is megvoltak az akadá­lyok, amelyeken el lehetett bukni. Eb­ben majdnem mindegyikünk részt vett, de sikere csak Furmannak volt.

Vacsora után következett a nagy művészi műsor. Blanca Negri spanyol táncosnő nyitotta meg a műsort. Zongoraszám után a bécsi opera két tagja szenzációs ének, illetve táncszámokat adott elő. Az est fénypontja azonban Siflis volt, aki két számmal is szerepelt, Gulliver hegedűszólójával és Melida keleti táncával, s nemcsak mi, de a szépszámú nemzetközi közönség is félholtra kacagta magát. A pezsgő úgy folyt, mint a Dunában a ví­z. Min­denkire hat üveg jutott, nem sajnál­ták, de hát itt a tengeren ez az Egyenlí­tő-keresztelés a legnagyobb ünnep.

• Június 17., hétfő

Ma még mindig tart a muri. Dél­után volt a műsor slágerszáma, a kö­télhúzás. A Ferencváros ellen egy vagy 25 főnyi válogatott legénység állt ki, mégis úgy elhúztuk a palikat, hogy majd belepottyantak a tengerbe.

• Június 18., kedd

Nehéz volt a felkelés és nagyon ál­mosan ment a tréning. Jót tett utána a fürdés a „strandon” és a masszázs. Az ebéd utáni kis alvás és a könnyű tréning azután egészen helyrehozta a társaságot. Este 10-kor szigorú lefek­vés, mert már közeledünk a dél-amerikai parthoz.

• Június 19., szerda

Megérkezés az Újvilágba.

Délelőtt nagy sürgés-forgás a fedél­zeten, mert ma már partot érünk. Dél­tájt feltűnik a part és fél 2-kor befutunk a Rio de Janeiró-i kikötőbe. Mo­toros csónakok raja veszi körül hajón­kat, s egyszerre csak felzúg a parton: Éljen a Fradi!

Lassan megy a kikötés, de végre partra léphetünk, hol ezernyi magyar élén már várt a magyar követ és hatalmas ünneplésben volt részünk.

(Túralevelek, naplójegyzetek alapján í­rta és összeállí­totta: Nagy Béla)

Előző rész: 1929 tavasz – Következő rész: 1929 – Brazilí­ában