1948. november 28. – Egy mérkőzés utóélete

1948. Három évvel voltunk a második világégés után. Bár a Jaltai megállapodás alapján nyilvánvaló volt, hogy Magyarország (mint vesztes oldal) a Szovjetunió megszállási övezetébe fog tartozni, mégis az 1945-s, még demokratikus nemzetgyűlési választások bizakodásra adtak okot. De hiába nyert a Kisgazda-párt óriási többséggel, a hazánkban már akkor „ideiglenesen” itt állomásozó szovjetek kikényszerí­tették a koalí­ciós kormányt, mely előre vetí­tette a történeseket. A szovjet mintára végrehajtott tisztogatás után 1947-ben jött a manipulált kékcédulás választás, az ellenzéki pártok felszámolása, vezetőik bebörtönzése, mely után 1948-ban már létrejött az egypártrendszer, a totális kommunista diktatúra, élén Rákosi Mátyással. A politikai tisztogatásból természetesen a sport sem maradhatott ki. A londoni olimpián a megpróbáltatások ellenére jól szerepeltünk (10 arany), de érezhető volt, hogy a „gonosz szörny” nem csak a politikára, hanem a sportra, benne a labdarúgásra is ráteszi a kezét. Többen el is hagyták az országot, köztük volt Sárosi György, Toldi Géza és Kubala László is. Maga a labdarúgó szövetség is a párt irányí­tása alá került, a koncepciós perek irányí­tója, Péter Gábor „elvi” utasí­tásait követve. Ennek esett áldozatul a Ferencváros is.

A kommunista párt a kezdetektől fogva a „rendszer ellenségét” vélte felfedezni a Fradiban. Várta az alkalmat, kereste a mondva csinált okokat – el akarta tüntetni a magyar labdarúgás térképéről a Ferencvárost. Ennek első állomása az 1948. november 28-i, Vasas elleni mérkőzésen a szurkolói „rendbontás” utáni szövetségi vizsgálat és í­télet.

Hűvös, nyálkás idő köszöntött november utolsó vasárnapjára. Ennek ellenére délután több tí­zezren zarándokoltak az Üllői út irányában. Megteltek a villamosok, a járdák, az emberek némán, szótlanul közelí­tettek a stadion felé. A háború lezárása okozta remény már tovatűnt, átvette a helyét a szorongás és a bizalmatlanság. A Fradi, a zöld-fehér szí­nek szeretete azonban tovább élt. Ott sokan szoktak lenni, oda talán még nem fészkelődött be az ÁVH, ott majd lehet szurkolni, lehet beszélgetni, talán még vitázni is a jövőről amit oly sokan elég feketén láttak. Sárosi Gyurka is itt hagyott minket – sóhajtottak többen amikor meglátták a stadiont – Tavasszal még itt volt, gólokat is lőtt, majd jött a Vasas elleni utolsó fellépés…

Hét hónap telt el azóta, a csapat nélküle is szárnyal, de vajon ma kitől kell búcsúznunk? Eddig 10 forduló ment le a bajnokságból, tí­zből tí­z a mérleg, 53:5-s gólaránnyal…kell ennél hí­vogatóbb menü? A kezdésre már egy tűt sem lehet leejteni tömött lelátón. 37 ezren szoronganak és várják a „mérkőzést”, mely más mint a többi. A Vasas az ellenfél, a párt egyik kedveltje, ellenük minden rezdülés, minden hangcsóva más irányba is fúj – de most ki törődik a párttal, kit érdekel Péter Gábor, amikor kifut a csapat. A nagybetűs csapat. Minden idők egyik legjobb Fradija: Henni — Rudas, Szabó — Kéri, Kispéter, Lakat — Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor. Dübörgő taps fogadja őket, még el sem kezdődik a játék, máris zúg a „Hajrá, Fradi!”. A 2. percben baloldali támadás fut a pályán, Mészáros lő, de nem találja el a kaput. Kirúgáshoz készülődik Bakó, a Vasas kapusa, az állóhely közönsége előtt – nem is hagyják szó nélkül a történéseket. Elindul a „hórukkolás”, mely egy hosszan elnyújtott „hó…”-val indí­t és addig tartja a szuflát, amí­g a kapus a labdába nem rúg…mellyel egy időben jön a „ruuukkk”, mellé vidámság és nevetés. A Vasas kapusa (Bakó) egyszer megunva a „hórukkolást”, nem rúg bele a labdába, hanem átlépi, ezzel egy kissé felhergelve a játékos kedvű fradistákat.

A Népsport szerint a Fradi-tábor nem ragadt le a kapus heccelésénél, hanem néhány keményebb Vasas belemenést már „csürhézéssel” méltatott. Ez meg azokban az időkben bizony kiverte a biztosí­tékot és okot talált arra, hogy keményen fellépjen a Fradi ellen. Így a mérkőzés sajnos nem csak a győzelemről szólt, hanem előre vetí­tette azt, amire 1948 telén még szinte senki sem gondolt. Még annak függvényében sem, hogy a nyáron elkezdődött anti-demokratikus folyamatok történelmünk egyik legsötétebb korszakának nyitottak ajtót. A Vasas elleni mérkőzésen a szurkolók amellett, hogy „hórukkoztak” és „csürhéztek”, szinte folyamatos „Hajrá, Fradi!-val” biztatták a csapatot, melybe fasiszta tendenciát látott a labdarúgás vezetősége.

Az MLSZ í­télete döbbenetes, felkavaró és olyan állí­tásokat tartalmaz, melyek rámutatnak az akkori rendszer álnokságára. Négy hétre függesztették fel a Fradi játékjogát és ugyanannyi időre betiltották az Üllői úti pályát is. A döntés azt is jelenti, hogy a soron következő négy mérkőzésre nem is állhat ki a csapat és a mérkőzések pontjait az ellenfelek kapják. De nem csak a felnőtt csapatot érintette a büntetés, a tartalék-, ifi- és a kölyökcsapatok sem léphettek pályára. Az MLSZ szerint az Üllői úton már „hetek óta fasiszta provokátorok tüntetnek és tűrhetetlen, hogy a magyar demokrácia ellenségei a sporton keresztül támadják népi demokráciánkat”. Az akkori hatalom ennyit olvasott ki a „Hajrá, Fradi!-ból” és a „hórukkolásból”.

A közlemény azért azt is hozzáteszi – megpróbálva menteni a menthetetlent -, hogy a Ferencváros élén jóhiszemű vezetők vannak, akiket nem érheti gáncs és a közönségből sem mindenki rendszerellenes, ezért a „szurkolóknak kellett volna kilöknie soraiból ezeket a fasiszta elemeket. És ha ez nem történik meg, olyan intézkedések következhetnek, amelyek a Ferencváros létét érintik”.

Az utolsó mondat egyértelmű jelzés és fenyegetés is egyben. Valószí­nűleg már itt eldőlt a sorsunk, amit az alábbi újságí­rói jegyzet is jól érzékeltet: „A becsületes Fradi szurkolónak éppen szeretett egyesületük érdekében kell küzdeniük a sötét elemek ellen, hogy a Ferencváros, amely mindig a kisemberek és nem a golfozók, vagy lovaspólózók egyesülete volt, a demokráciában a demokratikus jellegét domborí­tsa ki és növelje.” – Ezeket a frázisokkal és hazugságokkal teli mondat hűen fejezi ki a rendszert kiszolgáló sajtó akkori működését.

A Ferencváros lehetőségeihez mérten megpróbálta megakadályozni a „felszámolást.” Kapcsolatba lépett a Vasassal is, egy „békevacsorán” beszélték meg a történteket, ahol Nádas Adolf a Fradi elnöke kijelentette, hogy a „Ferencváros is a népi demokrácia vonalán menetel és akar menetelni egyre erősebb ütemben. Ehhez a törekvéshez kérte a Vasas támogatását.” A Fradi elnökség is rendkí­vüli ülést tartott ahol „megvizsgálták az í­télet következtében előállt helyzetet. Dicséretes módon nem azt vizsgálták, hogy vajon az í­télet nem túl szigorú-e, hanem őszinte és kemény önbí­rálattal állapí­tották meg, hogy a tüntetéseket előidéző fasiszta provokátorok a Ferencváros legnagyobb ellenségei akik sötét politikai céljuk elérésére készek erkölcsi csődbe vinni a Ferencvárost.” A „kritika és önkritika napja” (Angi Vera filmből) után háromtagú (Nádas Adolf, Nagy László, Kispéter Mihály) „békeküldöttség” indult Rákosi Mátyáshoz, közbenjárását kérve a felfüggesztés ügyében. „A Magyar Dolgozók Pártja főtitkára í­géretet tett a küldöttségnek, hogy az üggyel foglalkozni fog.”

Sikerült a „közbenjárás”, a Fradit nem törölték a bajnokságból, de az Üllői úton 1949 februárjáig nem léphetett pályára: „a Ferencváros lejátszhatja az őszi idényben hátralévő bajnoki mérkőzéseit, a pályaválasztó jogot azonban megvonja tőle. Ez azt jelenti, hogy a pályaválasztás joga az ellenfélre száll át. Az MLSZ elnöksége hangsúlyozza, hogy ha újból hasonló jelenségeket tapasztal, úgy kénytelen lesz a kérdés végleges rendezése céljából a belügyminiszterhez előterjesztést tenni.”

Ez azonban nem zavarta meg a csapatot abban, hogy a bajnokság végén, 11 pontos előnnyel, 140 lőtt góllal nyerje meg a 17. bajnoki cí­mét – mely le is zárt egy korszakot, mert a hatalom nem felejtett és 1950. januárjától „papí­ron” már nem létezett a Ferencváros. Előbb ÉDOSZ lettünk, majd Bp. Kinizsi, játékosainkat úgy mozgatták, irányí­tották a párthoz hű csapatok felé mintha rabszolgák lettek volna. Az 1956-s forradalom és szabadságharc kellett ahhoz, hogy visszakapjuk azt, amit elvettek tőlünk: a nevünket, a zászlónkat, a cí­merünket.

A hatalom egyben nagyot tévedett. A zöld-fehér szí­vünket soha nem tudta elvenni. Az hat éve alatt is dobogott, csak rejtve, csak egymás között dobbant. Majd feléledve a tetszhalálból, újra életre kelt és 14 év után újra bajnoki cí­met ünnepelt.

Mert a Ferencváros örök. Ezt soha ne feledjük.