1957/58 – Egy kiélezett bajnokság krónikája: 1958 tavasz

1958 kemény téllel borí­totta be az országot. Mintha a hideg üzenni is akart volna, mintha hozzá akart volna idomulni a kommunista hatalom szűnni nem akaró dühéhez, mellyel még másfél évvel a forradalom tankokkal való leverése után sem akart megbékélni. Bár a halálos í­téleteket, a bebörtönzéseket nem verték nagydobra, ezekről nagyon keveset í­rtak az újságok, de akik elvesztették hozzátartozójukat, akik nem tudták eltemetni kivégzett szeretteiket, azok tudták, hogy a hatalom még nem számolt le véglegesen a forradalom szereplőivel. A tél keménysége nem csak a hétköznapoknak okozott gondot, de a labdarúgás szerelmesei is aggódva figyelték a havas, jeges pályákat és azon tanakodtak, hogy kedvenceik vajon elkezdték-e már a felkészülést a tavaszi szezonra. Akkor még nem voltak műfüves pályák (sok helyen még füves sem nagyon), nem voltak edzőcentrumok és külföldi edzőtáborba sem jutottak el mindig. így maradtak a havas edzések, a tornatermek zsámolyai és a fűtetlen futófolyósok. De nem panaszkodtak, végezték a munkájukat, mert ehhez értettek, mert ezt szerették és erre tették fel az életüket.

Tátrai Sándor

Nem is várták meg a tavasz első napsugarait, ahogy egy kissé megrokkant a hó, egyből elindultak az edzőmérkőzések a pályákon. A Fradi egy héttel később kezdte a felkészülést, de február elején már edzőmérkőzéseket játszottunk: 4:1 a Törekvés, 5:3 a Budafok ellen. Mindkét mérkőzést havas, sáros, mély talajon játszottuk. A játékosok „szenvedtek”, a szurkolók meg tömött sorokban érkeztek ezekre a meccsekre, hogy újra lássák a csapatot, és a Fradi új edzőjét Tátrai Sándort, aki játékosként 1936-1944 között 251 alkalommal lépett pályára és 14 gólt szerzett. Három bajnoki cí­met szerzett és tagja volt az 1937-ben KK-t nyert csapatnak. Tátrainak edzőként sem volt ismeretlen a Fradi közeg, hiszen az utánpótlás csapat edzéseit irányí­totta, amikor felkérték az első csapat vezetésére.

„Bizony nemcsak örömmel, de kissé szorongó érzéssel is fogok a munkához. Hiszen a nagyok — mások. De megnyugtat az a tudat, hogy elődöm — barátom és egykori játékostársam, Csanádi — igen jó, tehetséges társaságot hagyott örökségbe.” – nyilatkozta kinevezése után.

Lázas várakozás előzte meg a bajnoki rajtot. Mert hiszen hol van már a tavalyi csalódás, keserűség, a sok ázás-fázás, családi perpatvar? „Itt a bajnokság – éljen a bajnokság!” De vajon milyen várakozással tekintettek a nyitány felé? Ősszel sok kritika érte a csapatot. A szurkolók hiányolták azt, amit évekkel ezelőtt megszoktak az Aranycsapattól: a sziporkázóan szellemes játékot. Erről az oldalunkon „Emlékezetes” sorozatot jegyző YSE, aki szurkolóként mindig ott ült a lelátón, ezeket í­rta: „Akkoriban a legnagyobb probléma az volt, hogy nem volt – mai szóval – középpályánk. Szabó Laci kiesése óta nem volt irányí­tónk, Dékány pedig azóta sokkal gyengébben játszott, mint előtte. Csanádi Árpád már a nyilvánosság előtt is szóvá tette, hogy a fedezetek csak „alibi-passzokat” adnak. Dékánynak kellett volna átvennie az irányí­tó szerepkörét, de erre nem volt alkalmas. Gerendás kifejezetten védekező játékos volt, nem véletlen, hogy egész jól játszott középhátvédet is később. Forgács nem váltotta be a reményeket, Láng és Ombódi szükségmegoldások voltak, Simon István, Tolonics majd Kárpáti Márton nem kapott a bajnokságban szerepet.”

Ezen túl bár már közel négy év telt el a VB óta és nyakunkon volt a következő „világtalálkozó”, de a focit szeretők lelkében még mindig benne éltek Puskásék szemet gyönyörködtető játéka. Abban mindenki egyet értet, hogy érdekes és kiszámí­thatatlan szezon elé néz a bajnokság. A közönség úgy számolt, hogy a közelgő VB is inspirálni fogja a játékosokat, hiszen a válogatott keret sem volt még véglegesnek tekinthető 1958 tavaszán.

A bajnokság főpróbája nem sikerült rosszul, hiszen 1958. február 23-án 3:2 vertük a Levszki Szófia csapatát az Üllői úton. Többen is jó teljesí­tményt nyújtottak, Friedmanszky „Friciben” már a válogatott jövőbeli középcsatárát vélték felfedezni, akinek jó a labdaérzéke, van szí­ve küzdeni, harcolni és sokat is változtatja a helyét. És ami ugyancsak fontos: „az esze is a helyén van”. Vajon ezek a tulajdonságok meddig fogják repí­teni a fiatal csatárt, vajon a góljaival mennyit tud hozzátenni a Ferencváros sikereihez?

Rosszul, de jól is indult a tavaszi szezon. 1958. március 2-án, félig havas, jeges pályán, mely rövid idő után már sártengerré változott, 40 ezer didergő szurkoló előtt döntetlent játszottunk a Csepellel. Igazán egyik csapat sem tudott helyzetet kialakí­tani, a találkozó jobban hasonlí­tott iszapbirkózásra, mint labdarúgó mérkőzésre. A pontvesztés volt a rossz hí­r, a jó meg az előttünk álló csapatok botlásai. A vezető Tatabánya Dorogon szenvedett vereséget, a második MTK Komlón ikszelt. Egy fordulón voltunk túl, de már annyira összerázódott a mezőny, mintha egy turmixgéppel keverték volna össze. A vezető Tatabánya és 10. helyen álló Dorog között mindösszen 4 pont a különbség.

A csalódást okozó döntetlen után egy olyan mérkőzés következett, mely fordulópontot jelentett a csapat életében. Pedig nem voltak jók az előjelek, de érvényesült egy régi „bölcselet”, mely szerint nem mindig az nyeri a mérkőzést aki a szép focit játssza, hanem az, aki a több gólt lövi. 1958. március 9-én Szombathelyre látogattunk. A zöld-fehér hí­vők aggódva engedték el a csapatot, hiszen ősszel a Haladás a Népstadionban tudott győzni 3:1-re, ami akkor nagyon nagy sikernek számí­tott, de amiből utána már nem nagyon tudtak táplálkozni (a 7. forduló után még előttünk is álltak a tabellán). Talán abban reménykedtek, hogy meg tudják ismételni a győzelmet, mely után ismét annyi plusz impulzust kapnak játékosok, mellyel feljebb tudnak kapaszkodni a tabellán.

1958-ban a politikai megtorlások még folytatódtak az országban, február elején kezdődött a Nagy Imre-per, mely volt annyira titkos, hogy az ország lakossága nem nagyon értesült róla. így a március 9-i forduló mérkőzései szép számú közönség mellett rendezték meg (Hungária körúton 12 ezren, Pécsett, Szeged 10-10 ezren), melyből „szokás szerint” a Fradi vendégjátékára voltak a legtöbben kí­váncsiak. Szombathelyen 13 ezren várták a Fradit és bár tudták, hogy a pálya talaja a rossz időjárás, az elhúzódó tél miatt hagyott kí­vánni valót, de semmi sem tudta elrontani a Fradi „vendéglátás” bizsergető hangulatát. Fenyvesi Máté elég gyorsan lehűtötte a kedélyeket, de a vezetésünk után teljesen átadtuk a „labdát” a hazaiaknak, aki éltek is a felkí­nált lehetőséggel és a félidő további időszakában gólhelyzetek sokaságát dolgozták ki – melyeket ki is hagytak. Olyan nyomás nehezedett a Fradi kapujára, hogy a gólszerző is kénytelen volt „visszavonulni” és besegí­teni a hátvédek munkájába. A második félidő ugyanúgy folytatódott, nyomtak a hazaiak, de ismét érvényesült a „szabályzat” és Vilezsál góljával már kettővel vezettünk. Miközben a hazai szurkolók lest reklamáltak, lenn a pályán Czigony pazar fejesgóljával visszaadta a reményt, mely nem élt túl sokáig, hiszen Molnár saját kapuját vette célba, a végén Fenyvesi Máté újból betalált, mely után már egy pillanatig sem kérdéses, hogy ki nyeri meg a mérkőzést.

„Aki több gólt lő!” – vágták rá boldogan a Fradi szurkolók. Furcsa egy mérkőzés volt, hiszen végig a Haladás akarata érvényesült, de az akarat csak arra volt elég, hogy uralják a pályát, hogy helyzeteket alakí­tsanak ki, de a gólokat a Fradi szerezte, í­gy végül is, ha csak az eredményt nézzük, nagyon magabiztos győzelmet arattunk Szombathelyen. A győzelem a két pont mellett önbizalmat és lendületet is adott.

Ezután négy győztes mérkőzés következett: Pécsi Dózsa 4:0, SZEAC 2:1, DVTK 3:1, Bp. Honvéd 1:0, mely után a bajnokság 19 fordulójának tabelláját már a Ferencváros vezette. Vajon mi történt a többiekkel? A Tatabánya igazi mélyrepülést hajtott végre az első hat tavaszi fordulóban: három vereség, egy döntetlen és csak két győzelem. Az MTK is kétszer botlott tavasszal, a Fradi neve mellett meg öt győzelem és egy döntetlen szerepelt. A csapat a Honvéd elleni győzelemmel egyből a bajnokság esélyesévé lépett elő – melyre nagyon régóta vártak a zöld-fehér szurkolók. A sportsajtó is újra „í­zelgette” a rangadó szó Fradihoz való kapcsolását. Hat év eleve kiesett, hiszen a hatalomnak nem létezett a Ferencváros. 1958 tavaszán, amikor egy remek bajnoki sorozat után átvettük a vezetést, már lelkesen, rangadóként harangozták be a Ferencváros-Honvéd bajnoki mérkőzést.

Mely az első tévés mérkőzésünk volt! Bár a világ fejlettebb tájékán a tévézés már 1930-s években elkezdődött, sőt az 1940-s évektől már Amerikában kí­sérleti jelleggel szí­nes adásokat is sugároztak, hazánkban hivatalosan 1957. május 1-én indult el sugárzás (nem nehéz kitalálni, hogy milyen ünnepségekről sugározták a műsort). A kezdetekben heti három adásnap volt, amelyből két napon főleg szocialista filmeket, egy napon pedig szí­nházi előadást vagy sportot sugároztak. Az első szí­nházi közvetí­tés a Bánk bán opera előadása volt. A Fradi szurkolók az országhatáron belül először a Honvéd elleni bajnoki rangadót láthatták 1958. április 3-án, melynek a 42. percében a Kotász kihagyott nagy helyzete után Friedmanszky a Honvéd 16-osán harcolt Soltiékkal, melyből a Ferencváros középcsatára került ki győztesen, majd jobbra í­velte a labdát és Dálnoki mintegy 13 méterről, nagy erővel védhetetlenül a jobb alsó sarokba bombázott.

A Honvéd elleni 1:0 szép húsvéti ajándék volt a szurkolóknak. Három pont előnnyel vezettük a tabellát, igaz a mögöttünk lévő MTK egy meccsel kevesebb játszott. A tavalyi „csonka” bajnok Vasas (1957 tavaszán csak 11 fordulós volt a bajnokság) mérkőzése el is maradt, hiszen ők 1958. április 2-én „életük” meccsére készültek Madridban, a Estadio Santiago Bernabeu Stadionban. 135 ezer (!) néző előtt léptek pályára Real Madrid ellen a BEK sorozatban és 4:0-ra kikaptak a három gólt szerző Di Stefano vezérelte „királyi” csapattól. És ha már 1958 és Real Madrid, akkor a focikedvelők minden bizonnyal felteszik a kérdést: és vajon Puskás Öcsi játszott a Vasas ellen? A kérdésre a válasz: nem. 1958 tavaszán még eltiltását töltötte, de már a Real látókörébe került (1958 őszén már pályára lépett a Real Madridban).

A húsvéti ünnepet a hagyományos Húsvéti Kupa mérkőzéseivel ünnepelték a zöld-fehér játékosok. Az Austria Wien-től kikaptunk 2:1-re, a Linzer ASK-t 5:3-ra vertük. A bécsi-linzi „kirándulás” jó volt kikapcsolódásra, néhány nap erejéig jó volt szabad levegőt szí­vni, fel lehetett töltődni a tavaszi szezon második felére. Mely magát a bajnoki cí­met volt hivatott eldönteni. Nem volt könnyű a csapatok dolga, mert ebben az esztendőben a bajnokság lebonyolí­tását befolyásolták a világbajnoki küzdelmek, í­gy a tavaszi szezon két részre oszlott. A 20. fordulóval bezárult az első szakasz, ezért minden csapat nagyon szeretett volna jó eredménnyel „pihenőre” vonulni, hogy minél jobb kondí­ciókkal vághasson neki a VB után a záró hat fordulónak. Fradinak a papí­rforma nem í­gért túlságosan nehéz kirándulást Salgótarjánba, mégis szenvedés lett a vége.

Talán egy kicsit elbí­zták magukat a fiúk, az előző négy győzelem talán elhitette velük, hogy innentől már minden egy diadalmenethez lesz hasonlí­tható. A szekér azonban Salgótarjánban sajnos kátyúba hajtott és bár a mérkőzés java részében irányí­tottuk a játékot, a hazaiak Mátrai szerencsétlen óngóljával megnyerték a mérkőzést. Fájó volt í­gy „pihenőre” vonulni, főleg annak a fényében, hogy a Tatabánya kezdett magára találni és győzelmével egy pontra megközelí­tette a Fradit. Búslakodásra nem volt sok idő, mert a 20. forduló után már minden a közelgő világbajnokságról szólt. Voltak azonban olyan hangok is, akik nem nagyon értették a lözel két hónapos bajnoki szünetet főleg annak a fényében, hogy a bajnoki küzdelmeket április 13-án hagyták abba, Svédországban meg csak június 8-án indult útjára a 6. labdarúgó világbajnokság.

Együtt kezdték, együtt fejezték be. Fenyvesi és Mátrai

De fontos volt a felkészülés, hiszen bár mindenki tudta, a magyar válogatott már nem „Aranycsapatként” lép a pályára, de az a fajta tisztelet, amit 1954-ben szereztünk, még rangot adott. Annak ellenére, hogy a bajnokságot a Fradi vezette, a válogatottban végül csak Mátrai és Fenyvesi kapott szerepet. Friedmanszky is elutazott a csapattal, de egy edzésen megsérült, elszakadt egy combfeszí­tő izma, í­gy csak a lelátóról szurkolhatott a többieknek. A VB csalódással és egy újabb traumával ért véget a magyar labdarúgás számára. Alakulhatott volna másképpen is, esélyünk is volt továbbjutni a csoportból, de „jó magyar szokás” szerint a döntő pillanatokban elbuktunk. Talán még kí­sértett a berni döntő, vagy talán nem is volt olyan erős a magyar válogatott, hogy legyőzze Walest csapatát? Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mai „számolás” szerint továbbjutottunk volna a csoportból, hiszen nekünk volt egy győzelmünk és a gólarányunk is jobb volt, a walesi válogatottnak meg három döntetlenje volt csupán, de 1958-ban egyenlő pontszám esetén ki-ki meccset kellett játszani, amit 2:1-re elvesztettünk. Az 1958-s VB-t Brazilia nyerte, miután a döntőben 5:2-re verte a házigazda svéd válogatottat. Érdekesség, hogy a győztes brazil válogatottban olyan játékosok szerepeltek mint Gilmar, Zagallo, Garraincha, Zito és a 18 éves Edson Arantes do Nascimento, „művésznevén” Pelé, aki a vébén hatszor, a döntőben kétszer talált az ellenfelek hálójába.

Mialatt Svédországban zajlott a vébé, Magyarországon a végéhez közeledett Nagy Imre pere. A végig eltitkolt bí­rósági tárgyaláson 1958. június 15-én hirdették ki a gyalázatos halálos í­téletet, amit másnap végre is hajtottak a Kozma utcai Kisfogház udvarán. Szintén kivégezték Maléter Pált és Gimes Miklóst is. Ahogy az itthoniak, úgy a vébén résztvevők sem értesültek a kivégzésekről. Talán a sors akarta úgy, hogy a kádári rezsim a kivégzés árnyékában ne lehessen büszke a Svédországi szereplésre.

Miután kiestünk és hazajöttek a játékosok, 1958. június végén újraindult a bajnokság. A két hónapos szünet alatt a Fradi körbejárta Európát. Pályára léptünk Németországban, Franciaországban és Belgiumban. Bár több meccset is játszottunk, de a hosszú kihagyás nem tett jót a csapatnak. Még hat forduló volt hátra, hat kemény mérkőzés melynek döntenie kellett, hogy a három bajnokesélyes csapatból végül melyik kerül ki győztesen. A Fradi mellett az MTK és a Honvéd pályázott a bajnoki aranyra, a Tatabánya a rossz tavaszi szereplésének köszönhetően már a dobogóról is lemondhatott. Az utolsó hat forduló egy hullámvasúthoz hasonlí­tott, melyből sajnos nem jöttünk ki jól.

Ezzel a bajnokság is elúszott.

Pedig az esélyünk meg volt, a bajnoki szünet előtt vezettük a tabellát és a hátralévő hat meccsből négyszer játszottunk a Népstadionban és csak kétszer kellett vidékre mennünk. Ahol mindkétszer győzni is tudtunk. Komlón 1:0-ra, Dorogon 5:1-re. Főleg az utóbbi volt nagyon értékes, hiszen ezzel két fordulóval a vége előtt újra vezettük a bajnoki tabellát. A vidéki meccsek között kikaptunk az Újpesti Dózsától (1:4) és döntetlent játszottunk a Tatabányával (2:2). A záró két forduló előtt mégis az élen álltunk. Az izgalmas versengést egy óvási ügy borzolta. Történt, hogy az MTK-Vasas mérkőzést (2:2) utólag az MTK megóvta, Mathesz jogosulatlan szereplése miatt. Az óvást az MLSZ elfogadta és a két pontot az MTK javára í­télte. A Vasas fellebbezett, melyre az MLSZ a „pártnak kedvező” (tudvalevő volt, hogy a Vasas, Kádár János kedvenc csapata volt) döntést hozva, visszavonta az első határozatát és a pályán elért eredményt fogadta el. Utólag már tudjuk, hogy szerencsére ez a döntés nem befolyásolta a bajnokság végeredményét.

De tudjuk azt is, hogy ha 1958. július 20-án, a Népstadionban legyőzzük az MTK-t, akkor befolyásolta volna. Az örökrangadó vérbeli bajnoki döntőt hozott. A teljes ház (85 ezer néző!) végig kiélezett küzdelmet láthatott, mely alakulhatott volna másképpen is. Ha a bí­ró nem adja meg Molnár „esése” után a büntetőt az MTK-nak, vagy ha Gulyás nem hibázik a második gólnál, talán megmaradtak volna a bajnoki reményeink az utolsó fordulóra. És bár a kétgólos hátrányunk után a második félidőben teljesen beszorí­tottuk az MTK-t, de egyenlí­teni nem sikerült. Pedig a helyzeteink meg voltak, sőt az utolsó percek egyikében egy Fradi-támadás végén egy rálőtt labda az egyik MTK védőjátékos kezét érte, a közönség Fradi része bí­zott benne, hogy a bí­ró „visszaadja” a büntetőt, de a sí­pszó elmaradt. Gólunk a 73. percben esett, amikor Fenyvesi keresztbe í­velte a labdát, amelyet Kertész lekezelt, s aztán 7 méterről laposan a bal sarokba vágta.

Kikaptunk, ezzel a bajnoki reményeink is elszálltak. Az MTK simán verte az Újpesti Dózsát, a Népstadion „főmérkőzésén” két csalódott csapat, a Ferencváros és a Vasas döntetlent játszott. A Fradi az eltékozolt bajnoki aranyat „siratta”, a Vasas meg bajnoki cí­mvédőként csak az ötödik helyen zárta a bajnokságot. A zöld-fehérek egyetlen „vigaszát” Friedmanszky Zoltán jelentette, aki végül is 16 góllal holtversenyben az MTK-s Molnárral, gólkirályi cí­met szerzett. Miután a Honvéd legyőzte a Csepelt, a Fradinak végül a harmadik hely jutott.

Friedmanszky Zoltán

Ami a helyezést illeti, nem történt előrelépés. 1954-ben és 1955-ban is elcsí­ptünk egy bronzot, ráadásul azokat még Kinizsiként, „megtűrt” állapotban. De ha alaposan végignézzük az 1957/58-s bajnoki szezont, akkor már egy kicsit szebb a kép. Végig versenyben voltunk az aranyért, több fordulón keresztül vezettük a tabellát (volt amikor három pont előnnyel) és ha nincs a közel két hónapos tavaszi szünet a VB miatt, talán minden másképpen alakul. Azt tudjuk már régóta, hogy a „ha” és a „volna” sok esetben megtévesztő és el is képes bújtatni a hiányosságokat, de úgy érzem, ezt a bajnokságot egy kicsivel jobb odafigyeléssel meg tudtuk volna nyerni.

Különleges, tragikus és tanulságos időszaka hazánk történelmének 1957-58. A forradalom elbukott, a tankok és a szovjet katonák maradtak, a börtönökben több százan raboskodtak. Halálra í­téltek – akiket végül nem végeztek ki, és a halálra í­téltek – akiket kivégeztek, köztük Nagy Imrét is. Az élet azonban nem állt meg. Megnyitottak a szórakozóhelyek, megteltek a szí­nházak és a mozik, több tí­zezren próbálták egy-egy labdarúgó mérkőzésen néhány órára elfeledni a történelem viharos napjait. Nekünk Fradistáknak az egész szezon reményt adott. Bí­ztunk a sikerben, mert mindig is hittünk a Ferencváros erejében.

A bajnoki cí­m nem sikerült, de a jövő nagy nemzedéke már belépett az Üllői út 129. kapuján. Mátrai, Fenyvesi, Orosz, Vilezsál, Friedmanszky és Rákosi már kezdőként lépett a pályára, a még csak 17 éves Albert Flórián bemutatkozására sem kellett már sokáig várni (1958. november 2.), és a 13 éves, ifista Varga Zoltán neve is már bekerült a szakmai vezetés noteszába. Az elvesztett 1957/58 bajnokság ellenére teli voltunk reménnyel és bizakodással.

Tudtuk, hogy azok az évek, melyek előttünk állnak, aranybetűkkel fognak a Ferencvárosi labdarúgás történelmébe í­ródni.