1957/58 – Egy kiélezett bajnokság krónikája II.: 1957 ősze

Összeállí­tásunk első részét azzal a szurkolói „óhajjal” zártuk mely arról szólt, hogy vajon 1948/49 után sikerül-e újra a Ferencvárosi labdarúgásnak a csúcsra érnie. A válaszra nem kellett sokáig várni, hiszen augusztus 25-én, a Komló ellen megkezdtük az 1957/58-s bajnoki szezont. A szurkolók is nagyon ki voltak éhezve a focira, hiszen az első fordulót közel 200 ezren szurkolták végig! Ez még akkor is hatalmas szám, ha tudjuk, akkoriban szerették kozmetikázni az adatokat. A Fradi nyitó meccsét az újonc Komló ellen a Népstadionban 70 ezren követték végig! Csanádi Árpád végül egyedül Forgácsot hozta fel a „nagyokhoz”, de ha tudja előre, hogy a csapat messze elmarad attól a teljesí­tménytől amire a nagy számú közönség várt, talán több fiatalt rak a kezdőbe. A játékosok talán még nem pihenték ki az ausztrál túra fáradalmait, mert nagyon „unottan, lagymatagul, sőt néha igen fölényeskedve játszottak az újonc komlói együttes ellen”. Ettől függetlenül simán nyertünk 3:1-re, de sajnos előrevetí­tette azt, amit megjósoltak a szurkolók: ha Tatabányán is í­gy játszunk, biztosan vereséggel térünk haza.

így is lett. A kornak megfelelően a sorsolást úgy „intézték”, hogy a bányásznapon a Fradi vendégszerepeljen Tatabányán (vagy más bányászvárosban). A mérkőzés előtti órákban szinte megbénult a város, apák, anyák, fiúk, lányok, mind-mind a stadion felé vették az útjukat. 20 ezer néző, annyian voltak, hogy a kapuk mögötti füvön is „piknikeztek”, sőt a pályát körülvevő fákon is csimpaszkodtak a szurkolók és talán a bányából a szén is kinyújtotta a nyakát, hogy néhány pillanatra belessen a pályára. A találkozóról tudósí­tó újságí­ró sem kereste a költői jelzőket, egyszerűen a mérkőzésre, az iramra, a sikerre, a meglepetésre és a hangulatra is egyetlen szót használt: óriási. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a mérkőzést a hazai „bányászok” nyerték meg 2:0-ra, talán érthetővé is válik a bányásznapi boldogság. Pedig végig a Fradi irányí­tott, de Grosics a régi szép időket idézve, igazi fekete párducként védte a kapuját és talán többet volt a levegőben mint a két lábán, de a vendég zöld-fehér csatároknak nem sikerült a gólszerzés. A találkozó érdekessége, hogy a Fradinál Fenyvesi, a Tatabányánál Lahos hagyott ki büntetőt (vagy Grosics és Gulyás védett bravúrral). A hazaiak kispadján egy volt legendás zöld-fehér játékos, Lakat Károly dr. ült, aki 1957 tavaszán vette át a bányász csapat irányí­tását, és akiről minden Fradi szurkoló tudja, hogy történelmünk egyik legsikeresebb edző lett 1967-69 között.

Váratlan és egy kissé sokkoló vereség után a Dorogon álltunk „bosszút” (erről YSE í­rt egy kiváló, személyes emlékeken alapuló „Emlékezetest”). Szeptember végén a Csepelt vertük 2:0-ra, amit két válogatott meccs font keretbe. Miközben folyt a bajnokság és zajlottak a válogatott mérkőzések, az utánpótlásra azokban az években sokat gondot fordí­tó Fradi, Száger Mihály vezetése alatt 69 „gyerkőccel” tartotta az edzéseket a kölyökcsapat számára. Köztük volt egy 12 éves, nyúlánk, szőke srác, akiről 1957 őszén í­gy í­rt a Képes Sport: „Van közöttük egy aki bámulatosan bánik a labdával” – és akit úgy hí­vtak, hogy Varga Zoltán. Misi bácsi, a Fradi legendás utánpótlás edzője keze alól nem csak Varga Zoli hódí­totta meg a világot, hanem Albert, Rákosi, Dalnoki, Bálint és folytathatnánk a sort.

Utólag mindig elgondolkodunk azon, hogy vajon miért is nem sikerül elérni a kitűzött célt. Keressük az okokat, néha a kibúvókat is, hiszen sok esetben tényleg apróságon múlhat egy bajnokság. Vajon a bajnokesélyes csapatok egymás elleni eredményei iránymutatók lehetnek? Volt mikor igen, volt mikor nem. Az 1957/58-s bajnokságban azok voltak. Ennek első „felvonását” 1957. október 20-án tartották a Népstadionban. Az előadáshoz minden adott volt, két jó csapat: Ferencváros és az MTK, 70 ezer néző. Még az elfogult kék-fehér szurkolók is Fradi győzelmet vártak. A Fradi a Vasas elleni rangadó megnyerésével hangolt (3:2), az MTK-nál még mindig nem épült fel a sérülésből a csapat két meghatározó játékosa, Sándor és Hidegkúti. A papí­rforma sajnos formát tévesztett, hiába játszottunk fölényben, hiába volt több helyzetünk, azok sorra kimaradtak, a lelkesen játszó kék-fehérek meg értékesí­tették a kí­nálkozó lehetőségeket, plusz szinte hibátlanul zárt a védelmük. Kikaptunk 4:1-re, ezzel a vezető helyet is át kellett adni, sőt a tabella olyan szoros volt, hogy a hatodik fordulót az ötödik helyen zártuk.

Mivel egy rangadó mindig is háromesélyes, í­gy a szurkolók túl sokat nem bánkódtak a vereségen, bár a sok kapott gól egy kis bizonytalanságot azért okozott. Ettől függetlenül biztosak voltak abban, hogy a következő hétvégén a Haladásnak „törlesztünk” és újra helyre áll a világ rendje. Kevesen gondolták, hogy az MTK elleni pofont egy K.O. követi majd. Pedig nem volt szabad lebecsülni a vidéki zöld-fehéreket, akik nem törtek a bajnoki cí­mre, de egy jó középcsapatként bárkit meg tudott tréfálni. Bár a Fradi nem kért ebből a tréfából, de megkapta. A Népstadionban kaptunk ki simán 3:1-re, amit már tragédiaként éltek meg a lelkes szurkolók. Hiába várták a lelkes és jó játékot, azt a vendégek mutatták be. Egyedül a 19 éves Rákosi Gyula első bajnoki fellépésének és első góljának tapsolhattak, mely örömteli volt, de amit a győzelem hiánya nem tudott pótolni. A találkozón Rákosi mellett egy másik fiatal játékos is felkeltette a szakértő közönség figyelmét. Ő is zöld-fehérben játszott, csak még nem Fradi cí­mer dí­szelgett a szí­ve felett. Arra még közel négy évet kellett várni. Közben szerzett egy olimpia bronzérmet és bár a Fradi minden követ megmozgatott, Novák Dezső végül is 1961-ben igazolhatott a Ferencvárosba. 1957-ben, 18 évesen még balhátvédként (tavasszal, sorozatos sérülés miatt lett csatárból hátvéd) akadályozta meg a Fradi csatárait a gólszerzésben.

Szerencsére az előttünk álló csapatok is vereséget szenvedtek, í­gy bár visszacsúsztunk a hatodik helyre, de továbbra is 2 pont volt a hátrányunk az MTK-val szemben. Az már 1957 őszén látszott, hogy nagyon kiegyensúlyozott a bajnokság, a vidéki csapatok (Tatabánya, Salgótarján, Szombathely) megerősödtek és elmúltak azok az idők, amikor a fővárosi „nagyok” edzőpartneri voltak csupán.

1957 december elején a tél kemény hideggel támadt. Az országnak nem csak a mí­nuszokkal kellett megbirkózni, de a megtorlások áldozataitól is búcsút kellett vennie. Csendben, behúzott függönyök mögött megnyújtott gyertyák pislákoló fényeinél. Három nappal a Fradi-Honvéd rangadó előtt végezték ki Bán Róbertet, a forradalom egyik szabadságharcosát, aki egy ideig a Széna-téri csapatokat irányí­totta, majd a szovjet bevonulás után Nyugat-Magyarországon szervezte az ellenállást.

A Honvéd elleni vereségünk után már vészharangokat kongattak a Fradi szurkolók. 11 forduló után négy vereség és ötödik hely a tabellán. Ennél sokkal többet vártak. Ehhez jött még Csanádi közelgő lemondása (december végégig vállalta az edzőséget) valamint a derbi, amit 1957. december 15-én rendeztek Újpesten, 32 ezer néző előtt. A hideg mellé még eső is esett, de ez sem tudta elvenni a kedvét a szurkolóknak. Már a tartalékmérkőzésre megteltek a lelátók, igazi népvándorlás helyszí­ne volt a stadion és környéke. „Lenn a pályán pedig tizenegy zöld-fehér és tizenegy lila-fehér mezű játékos olyan hatalmas iramot diktált, helyenként olyan szí­nvonalas játékot nyújtott, hogy a nézők azt sem tudták, kinek-minek tapsoljanak.” – í­rta lelkesedve a Képes Sport. A csapatok meg is osztoztak a pontokon, bár a Fradi sokkal közelebb állt a győzelemhez. Három kapufa, sorozatos támadások, helyzetek sokasága mutatta a zöld-fehérek fölényét, amit a hazaiak hatalmas lelkesedéssel és odaadó védekezéssel próbálták kiegyenlí­teni… ami végül is sikerült.

Ezzel a döntetlennel zárult a bajnokság ősze szezonja. Óriási meglepetésre Lakat doktor által dirigált Tatabánya állt a tabella élén egy pont előnnyel az MTK előtt. A Fradinak végül sikerült „felkapaszkodnia” a harmadik helyre. A szurkolók megnyugodtak egy kicsit, két pont volt a hátrányunk és mindenki úgy gondolta, ha tavasszal sikerül a védekezést stabilizálni, akkor esélyünk lehet a végső sikerre. A csapat holtversenyben a legtöbb gólt szerezte (26) ugyan, de 21 gólt kaptunk, ami a vezető Tatabánya 9 (!) kapott góljához képest elég vészjóslónak látszott. Meglepetésre a csapat legeredményesebb játékosa, a tavasszal a Fradihoz kerülő Friedmanszky Zoltán volt, aki 9 gólt szerzett. Három góllal volt lemaradva Tichy Lajostól és akkor még senki sem gondolta komolyan, hogy a végén fordulni fog a kocka.

Friedmanszky Zoltán Ormosbányán indult, ezt követően a Tatai Postás, a Kiskunfélegyházi Vasas voltak pályafutásának kezdeti állomásai. 1953-ban felvették a Testnevelési Főiskolára, majd egy év múlva az FTC-be került, de mivel akkor egy főiskolás nem igazolhatott más egyesülethez, í­gy csak 1957 nyarán mutatkozhatott be a Fradiban.

Annak ellenére, hogy sokan a magyar foci hanyatlásáról beszéltek és í­rtak, a nemzeti válogatott 1957 őszén kiví­vta részvételt a svédországi világbajnokságra. A nagyválogatott mellett sorra játszotta mérkőzéseit a „B”, az „U” és az Ifjúsági válogatott is. A különböző nemzeti válogatottakban egy „csapatnyi” zöld-fehér játékos is magára húzhatta a piros-fehér-zöld mezt. Mátrai, Dalnoki, Fenyvesi szerepet játszott a VB részvétel kiví­vásában. Orosz és Friedmanszky a „B” csapatban játszott, a fiatalok között olyan játékosok bontogatták a szárnyaikat, mint Rákosi Gyula és Albert Flórián.

Az ország lassan kezdett visszazökkenni a hétköznapokba. Tudták mi történik a háttérben, innen-onnan hallottak a megtorlásokról, de az „életnek mennie kell tovább” sokkal erősebb volt a csalódottságnál. A Kádár kormány 1957 elején megpróbált egy új gazdasági reformprogramot bevezetni, melynek kidolgozására egy Közgazdasági Bizottságot is felállí­tott, melyben többségben voltak a párt emberei, de meghí­vtak független szakembereket is, egyfajta konszenzus látszatát keltve az emberekben. A reformok elmaradtak, a bizottságot már 1957 nyarán feloszlatták. Az ország, erős nyomásra „kopí­rozásba” kezdett és átvette a szovjet gazdasági modellt.

A labdarúgásunk is kereste a helyét. 1954 emléke még élt az emberekben, de új lendületet, új lehetőséget adott a VB-re való kijutás. A Ferencváros meg újra Fradiként, újra zöld-fehérben szállt harcba a bajnoki cí­mért, melyre 1957 végén esélye látszott. Vajon sikerült megszereznünk már az új edzővel a 18. bajnoki cí­münket? A válaszra még fél évet kellett várniuk a szurkolóknak.

(folytatjuk)