21-re várva: Magyar Kupa-döntők zöld-fehér szemmel

A Sport-Világ hasábjain már 1899-ben (nekünk az egyik legkedvesebb év) megjelent olyan vélekedés, mely bizonyí­tja, hogy a labdarúgásunk születésével szinte egyidőben a magyar vándordí­j eszméje is létezett. A klasszikusnak számí­tó nemzeti trófeát, a Magyar kupát 1910-ben í­rták ki először, összesen 74 döntőt rendeztek meg (többször idő előtt félbeszakadt a kupasorozat), a lebonyolí­tási formát pedig többször módosí­tották. Előtte azonban már létezett egy rangos vándordí­j, az Ezüstlabda, melyről manapság nagyon kevés szó esik, pedig valójában a Magyar Kupa előhí­rnökének számí­tott. Először 1903-ban mérkőztek meg a csapatok a serlegért (Polonyi Géza országgyűlési képviselő anyagi támogatásával, Paár János tervei alapján, Fábry János műötvös készí­tette), amit vándordí­jnak szántak és az a csapat nyerte meg végleg, amely háromszor egymás után, vagy sorrend nélkül ötször győzött a döntőben. A sorozat számtalan „buktatót” élt meg, volt mikor alig jelentkezett csapat, volt mikor a az egyik csapat a megismételt döntőben nem tudott kiállni. Ettől függetlenül 1909-ig minden évben megrendezték, az elsőt a Ferencváros nyerte, ahogy az utolsót 1909-ben is, mely az ötödik győzelmünk volt, í­gy végleg az Fradi birtokába jutott az Ezüstlabda. Még ment az Ezüstlabda sorozat amikor 1908-ban felvetődött egy angol mintára lebonyolí­tandó kupa megrendezésének lehetősége, amit az MLSZ támogatott és amikor a Fradi végleg elnyerte az Ezüstlabdát, azt megszüntetve, létrehozta a Magyar Kupa sorozatot.

27 – 34 – 20: röviden ennyi lenne a Ferencváros tényleges eredménylistája a hőskortól a napjainkig, mely számokhoz reményeink szerint 2015. május 20-án egyet hozzá lehet majd adni. Az első kettőhöz biztosan, hiszen a Videoton elleni kupadöntő lesz a 28. Magyar Kupa-döntőnk (az 1911/12-es idényben nem álltunk ki az MTK ellen, mí­g az 1976/77-es idényben körmérkőzéses alapon dőlt el a négyes döntőben a kupa sorsa), a döntőink történetének 35. mérkőzése – ezek a „tuti” számok, arra meg jelen pillanatban csak a szí­vünk tudna választ adni, hogy a 20 végső győzelmünkhöz is hozzáadhatunk-e egyet, vagy sem. És ha szí­v, akkor május 20-án, a késő esti órákban már 21-et fog dobbanni. Mivel azonban a szí­vünk és az agyunk csak együtt tud létezni, ezért gondoltuk azt, hogy felvezetőként barangolunk egy kicsit a Magyar Kupa-döntők zöld-fehér történetében.

(fotó: Sportmenü/Kárpáti Balázs)

Eddig összesen 74 kupadöntőt rendeztek, mely az 1910-s induláshoz „kevésnek” látszik, de tudni kell, hogy voltak évek amikor nem került kií­rásra a Magyar Kupa: az I. világháború éveiben, a 30-s évek közepén amikor a profi csapatok – köztük a Ferencváros is – inkább külföldi túrákon vettek részt, a kommunista hatalom kezdeti éveiben 1950 és 1963 között csak három alkalommal rendezték meg. 1964-től csupán egy évben, 1970-ben nem í­rták ki a kupát, azt is azért, mert abban az évben tértünk át újra az ősz/tavaszi bajnoki rendre. A történeti hűséghez annyi tartozik még hozzá, hogy legtöbb alkalommal (természetesen) a Fradi nyerte meg a kupát (mindenki pontosan tudja a számot), utánunk az MTK következik 12 győzelemmel, a dobogó képzeletbeli harmadik fokára az Újpest állhat fel 9 győzelemmel.

A Ferencvárosi labdarúgás 1913. június 1-én szerezte az első kupagyőzelmét. A döntőben a BAK csapatát vertük 2:1-re, góljainkat Schlosser és Tóth-Potya István szerezték. A mérkőzéssel kapcsolatban számtalan anekdota maradt fel, a „legpikánsabb” szerint Schlosser felesége megsértette az egyik BAK játékos barátnőjét, melyért a tettre kész barát próbált utólag elégtételt venni a férjen a mérkőzés után az öltözőben (már a pályán is ví­vtak egy rövid menetet), ahol azonban győzött a túlerő és a csapattársak „kitoloncolták” a felhevült párbajhőst.

Az első „dupla” döntőt, helyesebben megismételt döntőt 1922-ben ví­vtuk az ősi ellenféllel, az Újpesttel (akkor még Dózsa nélkül). Mindkét mérkőzést semleges pályán, a Hungária körúton rendezték, az elsőn 2:2-s döntetlen született (végig a Fradi irányí­tott, számtalan gólhelyzetet puskáztak el csatárok), a „visszavágón” 8 ezer néző előtt, Wágner góljával (aki a Fradiban eltöltött 5 éve alatt csak 8 mérkőzésen játszott és 5 gólt szerzett, a döntőben szerzett gólja pályafutása legfontosabb találata volt) nyertünk és szereztük meg a második kupagyőzelmünket. Ezután egy újabb Újpest skalp következett 1927-ben, amikor is a kialakulóban lévő második Fradi-aranycsapat 3:0-ra verte a lilákat. „Imponáló biztonsággal nyert a Ferencváros. A Magyar Kupa 1926/27 évi döntője izgalmas és elkeseredett küzdelmet hozott a túlfűtött hangulatban igazságos eredménnyel” – ezzel a föcimmel összegezte a döntőt, ahol a játékosok hevülete gyorsan ráragadt a közel 9 ezres szurkolótáborra is, a mérkőzés után be is tódultak a pályára és órákig tartó ünnepség vette kezdetét.

Állnak (balról): Lyka, Háda, Turay, Blum edző, Toldi, Kohut, Papp. Guggolnak: Táncos, Takács II., Sárosi, Lázár, Korányi

Mielőtt ugornánk egy nagyot (közel 40 évet), még egy legendás Újpest elleni kupadöntőről kell megemlékezni (í­rhattam volna azt is, „kutya kötelességünk”). Közte mócsing – vajon ki lehet hagyni egy olyan döntőt, ahol az ősi riválist kergettük az őrületbe? 11:1, még leí­rni is komikus, ezért inkább megismétlem: 1933. május 25. Ferencváros-Újpest 11:1 (6:0), Gólszerzők szépen sorban: Táncos, Sárosi, Takács, Takács, Sárosi, Sárosi, Táncos, Toldi, Takács, Kohut, P. Szabó (0:10-nél jött a szépí­tés), Takács. Bár a ’30-as éveket csak nagyapám anekdotáiból ismerem (plusz természetesen könyvekből), mégis ámulattal tekintek a kor Ferencvárosára és ha egyszer beleülhetnék G.H. Wells időgépébe, az egyik utam célpontja biztosan 1933. május 25-e lenne. Benne Sárosi Gyurka parádéjával, a hí­res T-betűs csatársorral, Lázár tanár úr elegáns játékával és a kispadon Blum Zoltán csendes, visszafogott zsenialitásával, mellyel összerakta minden idők egyik legjobb Ferencvárosát.

Érdekesség, hogy amí­g az I. Világháború éveiben szüneteltek a kupaküzdelmek, ugyanez nem mondható el a második világégés legszörnyűbb éveire. 1940 és 1944 közötti 4 kupadöntőből a Fradi hármat megnyert, ráadásul zsinórban. 1945 és 1963 között mindössze négy alkalommal í­rták ki a kupasorozatot, melyből az 1956-ost a Ferencváros nyerte, melynek a döntőjére 1958. augusztus 20-án került sor a Népstadionban (a csuszást nem nagyon kell magyarázni). Nálunk szünetelt a nemzeti kupa, de Európa többi országában egyre népszerűbbek lettek a kupasorozatok, melyre ráerősí­tett az UEFA is és 1960-tól elindí­tották a Kupagyőztesek Európa Kupáját (KEK), mely az MLSZ-t is arra „kényszerí­tette”, hogy újra iktassa be a magyar labdarúgás programjába a nemzeti kupát.

A Ferencvárosi labdarúgás történetében bármennyire is előkelő helyet foglalnak el a hatvanas évek (bajnoki cí­mek, VVK győzelem, Aranylabda, Világválogatottak), Magyar Kupát (akkor MNK-nak hí­vták) nem sikerült nyernünk, döntőt is csak egyszer játszottunk 1967-ben (a Győri ETO nyert). Közelmúltunk egyik emlékezetes győzelmét 1978. augusztus 20-án arattuk a Pécs ellen. Hosszabbí­tás után nyertünk úgy, hogy az első félidőben még a Pécs vezetett 2:0-ra, majd Bálint szépí­tő találta után Nyilasit kiállí­tották. Emberhátrányban dobbant a Fradi szí­v, előbb Pogány egyenlí­tett, majd a hosszabbí­tásban újabb két Fradi gól következett (Szokolai, Martos), amit a Népstadion 15 ezres szurkolója felállva ünnepelt. Ránk is fért. A bajnokságban rosszul szerepeltünk (9. hely) amit csak tetézett a rossz emlékű argentin VB, benne Nyilasi és Tőröcsik kiállí­tásával. Érdekesség még, hogy az 1977/78-s MNK-t egy hónap alatt „zavarták” le és az elődöntőben a bajnok Újpesti Dózsát vertük meg.

Ha nem tartok egy kis szünetet az összefoglalóval és nem nézek rá a Tempó, Fradi! kezdő oldalára, kihagyok egy kupadöntőt, mely önmagában nem lenne túlzottan érdekfeszí­tő (nyertünk 3:1-re a Komló ellen), de a hozadéka annál inkább, mert az történelmet í­rt a magyar labdarúgásban. Kupagyőztesként indulhattunk az európai KEK sorozatban és egészen a döntőig jutottunk! Cardiff City, Liverpool, FF Malmö és a kimondhatatlan nevű Crvena Zvezda (atyaég, az a belgrádi visszavágó!) legyőzése kellett ahhoz, hogy 1975. május 14-én, Bázelben a Dinamo Kijev ellen játszhassunk a KEK serlegért. A döntőt elvesztettük ugyan, mégis labdarúgásunk történetében aranybetűvel í­ródik.

A rendszerváltás utáni évek három kupagyőzelmet hoztak. Ráadásul mindhármat emlékezetes döntők után nyertük meg (oda-visszavágó rendszer). 1993. júniusában az akkor még másodosztályú Haladás ellen kétszer is 1:1 lett a vége, akkor büntetőkkel nyertük meg a kupát. Rá egy évre könnyebb dolgunk volt, a Honvédot kétszer is legyőztük, ott a második mérkőzés után a rendőrség-játékosok-szurkolók-Nyilasi „közelharc” miatt nehezen feledhető. A következő évben is kettős győzelemmel diadalmaskodtunk a Vác ellen, de van olyan Fradi szurkoló aki feledni tudja az 1995. június 21-i váci mérkőzést? 4:3-ra nyertünk úgy, hogy a 38. percben a Vác már 3:0-ra vezetett, onnan álltunk fel és fordí­tottuk Lipcsei parádés játékával.

A 20. Magyar Kupa-győzelmünket 2004. május 5-én ünnepeltük a Puskás-stadionban, mindösszesen 4 ezer néző előtt! Vajon miért is nem voltunk kí­váncsiak a döntőre? Nehéz erre válaszolni és itt csak a saját magam érzéseire hagyatkozhatok. Egy évvel voltunk a „borzalmak éjszakája” után, nagyon nem szerettük a 12 csapatos (alsó-, felsőházas rendszer) bajnokságot, Garami Józsi bácsit Pintér Attila váltotta a kispadon, rossz volt a hangulat az öltözőben, de a lelátón is. Megnyertük a Magyar Kupát és a bajnokságot is, Pinyőnek mégis mennie kellett, a klub meg szép lassan sodródott a „végzete” felé (2006).

Az utolsó kupagyőzelmünk óta 11 év telt el. Ugyanannyi, mint az utolsó bajnoki cí­münk óta. Túl hosszú és túl fájdalmas időszakot hagytunk magunk mögött. Bajnokok nem lettünk, de 11 év után Magyar Kupa-győzelmet ünnepelhetünk a Groupama-Arénában. Vajon 20-ra húzunk egy lapot? Nem vagyok egy nagy kártyás, de azt tudom, hogy 19-re lehet még húzni lapot, de 20-ra még akkor sem ha van olyan, hogy az ász csak egyet ér, bár ez a szabály csak 21-nél nagyobb számoknál érvényesül.

Ettől függetlenül Fradista szí­vünk játszva felrúgna minden í­ratlan szabályt annak érdekében, hogy 2015. május 20-án, este 10 óra magasságban, Böde Dani emelje magasra a Magyar Kupát, miközben az Arénát a Fradi himnusz imádott refrénje töltené be.