Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 25.
Csak egy szimpla Fradi-Tarján
Az már az élet örökre megválaszolatlan kérdése marad, hogy abból a 30 000 nézőből, akik 1970. április 26-án, egy gyönyörű, napsütéses délutánon kimentek a Ferencváros-Salgótarján NB I-es bajnoki labdarúgó mérkőzésre, hányan maradtak volna otthon, ha a zöld-fehérek kezdőcsapatában (közel egy esztendős kihagyás után) nem Albert Flórián újra a center.
Nem kettős meccs volt a Népstadion programja azon a napon, tehát, aki kiment az a Fradi vagy a Salgótarján, vagy a Fradi és a Salgótarján bajnoki csatározására volt kíváncsi. A szurkolói részarányokat, nevezetesen, hogy a szektorok 30 000-es közönségéből hányan szorítottak a zöld-fehérek és hányak a „Stécé” sikeréért, most ne forszírozzuk, ám, hogy Albert nagy comeback-je nem hagyta hidegen az embereket, azt fényesen bizonyítja: amikor két héttel korábban ugyanitt kettős meccs volt műsoron (Ferencváros-Bp. Honvéd, Újpesti Dózsa-Vasas) 50 000-en voltak jelen a létező legjobb leosztású, akarom mondani, szereposztású futball-gálán.
Flórinak, persze halvány fogalma sem volt arról, hogy ő most éppen „comeback-kel”, hiszen 1970-ben az ilyen helyzetekre a „nagy visszatérés” volt a használandó kifejezés.
Annak ellenére, hogy a Beatlesnek és a Rolling Stones-nak köszönhetően a dalszövegek miatt az angol egyre inkább terjedt a meccsre is járó fiatalok körében.
S milyen álomszerűen kezdődik, pontosabban kezdődhetett volna – az újrakezdés.
A Népsport tudósításában ez áll: „A 2. percben Füsi átadása tiszta helyzetben találta Albertet, de a labda a 11-es ponton elpattant a középcsatár elől…”
Nem kell túl ékes fantázia ahhoz, hogy elképzeljük mekkorát „robbant” volna a Népstadion, ha Flóri a 2. (!) percben góllal tér vissza.
De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, milyen csapatba száll be hősünk ezen a tavaszi délutánon. Dr. Kalocsay Géza a Géczi – Novák, Páncsics, Vépi, Megyesi – Juhász, Mucha – Füsi, Branikovits, Albert, Kű összeállítású tizenegyet küldi pályára, akik közül Vépi, Megyesi, Mucha, Füsi és Kű vadonatúj játszótárs a „Császár” számára.
A kezdéskor az öreg barát, a nagy harcostárs Rákosi Gyula sincs a pályán (a szünetben Branikovits helyére áll be) így a szélről jövő, fél-gólt jelentő beadásokra (Szőke, Fenyvesi dr., Rákosi, Katona…) Flóri nem számíthat.
Ez már egy egészen más csapat.
Egy egészen más játékkal!
A jeles alkalom megengedi, hogy ezúttal az ellenfélről is szóljunk. Már csak azért is, mert a Karancsalján javában alakul az az egylet, amely másfél bajnoksággal később (ne feledjük az FTC-SBTC meccset félfordulós bajnoki idény keretein belül játsszák) 1971-72-ben történelmének legfényesebb sikerét aratva bronzérmes lesz az NB I-ben, s ezzel kiharcolja a nemzetközi kupában való indulás jogát. (Az UEFA Kupa 1972-73-as sorozatában az AEK Athén veri ki őket).
Albert „bemutatkozó” meccsén a „Stécé” színeiben már készen áll a Szalay, Répás, Básti középpályás trió. Az a nagy hármas, amely a későbbiekben a nagy sikerek elsőszámú „beszállítója” lesz.
A kapus Szőke előtt a Gecse, Ferencz, Kmetty, Horváth összetételű védelem próbálja meg útját állni a Fradi rohamainak, elől pedig Szöllősi, Kriskó és Jeck alkotják a csatársort, akik közül Szöllősi a „kakukktojás”. A „bronzos” Tarjánban majd Szoó „Dodi” játszik helyette, igaz addigra már ott lesz a gólerős Kajdi és a később a Vasast és a Tatabányát is megjárt fejelő-zseni Kovács István is.
De most még 1970 áprilisában járunk, egy olyan meccsen, amely Albertről szól, annak ellenére, hogy a 2-0-s győzelmet végül Vépi és Füsi góljai hozzák meg a zöld-fehéreknek.
A tudósításban még egyszer bukkan fel Albert Flórián neve: „A 63. percben Kű átadását Albert 12 méterről lőtte kapura, de Szőke hárított.”
Vagyis: egy órával és egy perccel a 2. minutumban kihagyott nagy helyzet után a sors ismét felkínálja Flóri számára, hogy góllal tegye emlékezetessé önmaga nagy napját, ám a tarjáni kapus nem partner abban, hogy a fradisták ünneplése még nagyobb legyen.
Ennek ellenére az összecsapást a Népsportban tudósító szakírótól, Varga Bélától 7-es osztályzatot kap, amelynek szöveges indoklása („Albert a szünet után már jobban érezte társait, ekkor néhány szép támadásindítást láttunk tőle.”) nem fedi egészen azt a bizonyos 7-est, no de néha (nagyon ritkán!) egy sportújságírónak is lehetnek érzelmei.
A lényeg, hogy újra játszik, újra az első csapatban kap helyet, s úgy megy le a pályáról, hogy nem „érzi” a térdét.
A közönség megtapsolja, a leglelkesebbek a Népstadion toronyépülete előtt még meg is várják, hogy kezet fogjanak vele, megveregessék a vállát, aláírást kérjenek tőle, mert akkoriban még ilyen volt a viszony a futballisták és szurkolóik között.
Jómagam akkoriban már a Népsport labdarúgó rovatában tüsténkedtem, ami azt jelentette, hogy nyilatkozatokat gyűjthettem az edzőktől, a játékosoktól, a bíróktól, a mérkőzés legérdekesebb embereitől a főtudósító számára. Az ismeretség okán nem tűnt túl bonyolult feladatnak számomra egy Albert „nyilatkozat”megszerzése, oda is léptem mellé, s kértem: „Flóri, mondjál valamit…”
Neki fogalma sem volt, hogy én már nemcsak úgy bóklászom körülöttük, mint korábban esztendőkön át, hanem immáron „hivatalos ember” vagyok, ezért a szituációnak tökéletesen megfelelően válaszolt: „Szia, hogy van a fater?”.
Mondtam, most nem lehet éppen túl jól, mert 1-1-et játszottak otthon a Vasassal.
-A Jancsika rúgott gólt?- kérdezte, s nem kellett rávezetnie, hogy Farkas Jánosra gondol.
A rádió legendás Körkapcsolás című műsorának köszönhetően tudtam a választ, így nem álltam ott olyan sután-bután, mert a lényeggel, hogy nekem Albert nyilatkozat kell a meccsről természetesen nem mertem előállni (nem is igazán értem, hogy miért nem), így kapásból vágtam a frappáns választ:
-Igen!
Kezet fogtunk, Flóri felszállt a csapat buszára, én meg azt mondtam a nyilatkozatra váró Béla bácsinak, hogy „Bocs, de már nem értem el, majd este megpróbálom…”.
így ért véget a nagy visszatérés nagy délutánja, a legkomolyabban mondom, még a Salgótarján játékosai sem látszottak igazán letörtnek.
Mert nemcsak a Fradinak, nemcsak személy szerint Albert Flóriánnak, hanem magának a magyar futballnak volt szüksége arra, hogy az egyik legnagyobbja (ha nem a legnagyobbja) visszatérjen; hogy hamarosan a válogatottban is számítani lehessen rá.
Ha a szurkolók tudták volna, hogy a címeres mez újbóli felhúzásától a Fradi centere bizony még nagyon messze van, talán kevésbé lelkesednek, hiszen ők már a legközelebbi válogatott meccsen a meggypirosban szerették volna látni!
A marseille-i kínos bukást, a világbajnokságtól való távolmaradást mindenki feledni akarta.
Csak a világ nem engedte, hogy gyorsan felejtsünk.
Pontosabban a futballvilág azon reprezentánsai, akik kint lehettek a mára kultikussá lett 1970-es világbajnokságon.
Míg a magyar drukkereknek a soron következő EB-selejtezőre is az esztendő novemberéig kellett várniuk, addig a televízióban már június elején csodálhatták a Pelével az élen varázsló brazilokat (sokan azt a válogatottat tartják minden idők legjobb brazil nemzeti tizenegyének); a Mazzolával, Rivaval, Boninsegnaval, Riveraval ékeskedő olaszokat; a németeket, akik soraikban tudták többek között Sepp Maiert, Beckenbauert, Schnellingert, Seelert és Gerd Müllert, de ott vannak még az angolok (Moore, Bobby Charlton, Hurst),vagy éppen a bronzért meccselő Uruguay, akiket Mazurkiewicz, Rocha, Matosas fémjelez.
Szájtátva bámuljuk az elődöntőben a többszörös fordulatot hozó Olaszország-NSZK meccset (4-3), s naná, hogy kettőzött figyelemmel kísérjük nyomon a minket „itthon hagyó” csehszlovákokat, hogy mire mennek „helyettünk” a VB-n.
Albert és Füsi támadásban
A braziloktól kapnak egy négyest, a románok már szűkebben ugyan (2-1), de szintén verik őket, majd az angolok is (1-0), így aztán marseille-i „hóhéraink” 0 ponttal utaznak haza Mexikóból.
Futballszakmai szempontból kapitális hiba, történelmileg meg teljesen értelmetlen lenne itt ezen a ponton azon „filózni”, hogy mi, magyarok ugyanebben a csoportban mire jutottunk volna, a lényeg: a csehszlovákok ott voltak, mi meg itthonról néztük őket.
A döntőt káprázatos játékkal nyeri a Felix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson, Rivelino – Jairzinho, Tostao, Pelé összeállítású brazil válogatott. 107 000 néző, s a televízió jóvoltából egy világ látja, amint 4-1-re verik Olaszországot.
De mi csak ne panaszkodjunk: döntő jut nekünk, magyaroknak is.
Méghozzá NB I-es bajnoki döntő, amelyet az „A” csoport győztese az Újpest és a „B” csoport élén végző Ferencváros játszik oda-visszavágós alapon.
A Fradira voltaképpen nem lehet különösebb panasz, hiszen a döntőig menetel.
Flóri is elkezdi a gólgyártást, méghozzá virtigli alberti módon, hiszen már az SBTC után következő bajnokin Dunaújvárosban az ő gólja hozza a pontot (1:1), utána a Haladás elleni kettőből kettőt lő, s ezután egyáltalán nem lep meg senkit, hogy a Ferencváros-Csepel derbi után ez áll a Népstadion eredményjelző tábláján: Ferencváros-Csepel 1-0, gólszerző: Albert.
Minden újra szépnek, rendezettnek tűnik körülötte. Pillanatok alatt visszatér az önbizalma is, s bár mindig, mindenki „dupla okuláréval” figyeli, hogy vajon jó-e a lába, túlteszi magát ezen a pszichés megpróbáltatáson.
Hogy igazán jó-e az a sérült láb, azt csak és kizárólag ő tudja.
Mindenesetre az a bizonyos tropára ment térd lekerül a napirendről, mindenki a VB-t nézi, s a magyar bajnoki döntőt várja.
Először a Fradinak kell Újpestre mennie!
A Jancsika rúgott gólt? – Istenem, mennyi minden benne van ebben a kérdésben, lúdbőrözve nyelek nagyokat, elcsépelt kifejezéseket meg nem akarok használni.
Elnézést, kedves LTK,ritkán téved, szerintem most emlékezetből írt valamit, mert ’70-ben Dózsa-Komló MNK-döntőt rendeztek, mi csak ’72-ben készülhettünk újra a fináléra.
Lacimadár,
Valóban. Kösz az észrevételt.