Lakat Károly dr.: ITÁLIAI JEGYZETEK 11.

Vacsora – keresztkérdésekkel

Ezzel megfelelőképpen „bemelegí­tettünk” az érdemben való eszmecserére.

Áthidaló kérdéssel kezdtem.

— Mint volt svéd labdarúgó, mit honosí­tottál meg edzőként Olaszországban, s ha visszamennél Svédországba, mit vinnél haza tanulságul az olasz futballból?
— A svéd nyugalmat, a metodikát, a kitartást kellene ötvözni az olasz fantáziával, eleganciával, játékossággal.

— Hogyan készí­ted fel a játékosokat taktikailag, elméletben és a pályán?
— Nekünk is van állandó taktikánk, a nálunk gyengébbnek vélt, vagy egyenrangú ellenfélre ezt igyekszünk ráerőszakolni, ha engedi. Az erősebbekhez viszont mi alkalmazkodunk — ésszerűen. Ami az elméletet illeti, inkább szóban beszélünk meg mindent. A mágneses táblát csak akkor vesszük elő, ha kirí­vóan rosszul játszottak a fiúk. Ekkor is csak az alaphibát csak a legfontosabbakat beszéljük meg. Nem szabad túl komplikálni a taktikát! Gyakorlatban, a pályán, általában szerdán végzünk taktikai jellegű edzést. Egy helyben (alapfelállásban) és mozgásban. Védők-támadók ellen 1—2, 1—3, 2—2, 2—3 ellen, de legéletszerűbb a 4—5 ellen. Természetesen mindig a védők vannak számbeli fölényben!

Szaván fogtam:

— Rajzolj le egy ilyen taktikai gyakorlatot!

Rám nézett, vonakodott

— Ki mer Firenzében rajzot a kezébe venni?
— Igénytelen vagyok. Michelangelo grafika helyett jó lesz egy Liedholm-karcolat is!

Nevetett, elővette a golyóstollát, lerajzolt egy gyakorlatot.

— Van-e mérkőzés után értékelés?
— Igen! Szükség van erre a tökéletesebb szakmai munka, a hibák javí­tása miatt. Erősí­ti a játékosok kritikai érzékét, mindig törekedni kell a jobb felé! Kedden néhány szóval beszélgetést kezdeményezek és a játékosok folytatják. Nem kí­vánok önostorozást, de fontos, hogy ne másban keressék a hibát, hanem önmagukban.

Közben bejött a „piccolo bambino”, a „kis Li”, s le nem vette a szemét a Tatabánya-jelvényről.

— Osztályozás számokkal, van-e?
— Magamnak igen, 1-től 10-ig, de a fiúk felé nincs. Csak jó, vagy rossz. Legtöbbször elég, ha nem a megszokott meleg hangon szólok valakihez, vagy „kifelejtem” a nevét az értékelésből. Mi általában nem saját játékosainkról vezetünk statisztikát, hiszen azokat ismerjük, hanem az ellenfelek játékosairól!

Most jött a „keresztkérdés”:

— És a rossz kritikát mindenki elfogadja? Elismerik, hogy rosszul játszottak?
— Általában igen! Nagyon ritka esetben van ellenvélemény. Ilyenkor a játékostársak, elsősorban a csapatkapitány igyekszik jobb belátásra bí­rni az illetőt. Mindig sikerrel. Miért nálatok nem í­gy van?

A váratlan kérdés kissé megzavart. Mély lélegzetet vettem, és csak utána válaszoltam:

— De, hogyne! — gondolom elég meggyőző volt a hangom. Kí­nos szünet támadt…

Megint szerencsém volt azonban, mert megcsörrent a telefon. A házigazda elnézést kért és barátságos beszélgetést folytatott svéd—olasz nyelven — Hamrin feleségével. A beszélgetés végén elmondta, hogy a volt világhí­rű játékos most délen edző, a Pro Vercelli C-ligás csapatánál. Ez a nagy tradí­ciójú együttes jelenleg az utolsó helyen áll. Hamrinnal próbálják életre kelteni.

Aztán újabb „kényes” kérdés következett:

— Van-e pénzbüntetés taktikai fegyelmezetlenségért?
— Nem, soha! Az olasz játékos vigyáz, amit kérnek tőle, megteszi! És nem azért, mert profi. Akit erre figyelmeztetni kell, az már rossz! Ösztönszerűen csinál hibát, de minden rosszindulat nélkül! A játékosnak úgyis van bűntudata, tovább sem én, sem vezető, sem játékostársa nem bántja.

Bí­zunk egymásban: abban, hogy mindenki hibázhat, és hogy legközelebb majd javí­t. Ide tartozik azonban, hogy a játékosoknak van egy „spórkasszájuk”. Maguk kezelik, minden perc késés 1000 lí­ra. Év végén ebből van a „házibuli”.
Így beszélgettünk kedélyesen, közben a kedves háziasszony terí­téke is elkészült — amolyan svédasztal. Mindenki azt evett az í­zléses tálakról, amit megkí­vánt. Előbb egy „birra” ‘(sör) következett, majd újabb finom-falatok után — mi más, mint a toszkanai nemzeti ital, a Chianti.

Gyümölcs, sajt és kávé után már a búcsú következett.

Amí­g a taxit vártuk, megkérdeztem:

— Annyiszor emlí­tetted, hogy a svédek mindig hí­vnak haza. Azt is mondtad, szereted a magyarokat. Mielőtt hazamennél, átutazóban töltenél-e kis időt Magyarországon?
— Amí­g munkát kapok Olaszországban, maradok. Utána szí­vesen. Boldogan megyek oda, ahol szeretik és értik is a futballt és ahol olyan a vendégszeretet.

Megjött a taxi. Még egy kézfogás.

Liedholm kikí­sért. Integetett utánunk.

Nemcsak kitűnő edző. Jó házigazda is.

Az Arno partján kiszálltunk és gyalog mentünk a szállodába.

Firenzét csak az tudja élvezni, aki nem siet.

(Folytatjuk)