„Ó kapitány…kapitányom!…” – 38.

És akkor valaki felkiáltott: „legyen az Öcsi a kapitány!

Az izlandiaktól elszenvedett budapesti vereség bombatalálatként érte mind a válogatottat, mind a szurkolókat, de nem túlzás azt állí­tani, hogy az egész magyar labdarúgást is.

Jenei Imre felé ugyanis addig olyan végtelen bizalom sugárzott mindenki felől, mintha egy szövetségi kapitány (legyen az bárki) a kispadról képes lenne megnyerni egy mérkőzést.

A drámát fokozta, hogy hazai pályán és a csoport (Luxemburggal pariban) leggyengébb résztvevőjétől kaptunk ki, amikor a döntetlent, de talán még a csak minimális különbségű győzelmet is kudarcként fogtuk volna fel.

A kapitány próbálta csillapí­tani a kedélyeket.

Arról beszélt, hogy szerencsés esetben gólokkal kellett volna nyernünk (ez, amúgy igaz volt), de ugye, mint a magyar válogatottak általában, kihagytunk egy szekér-deréknyi helyzetet, í­gy nem is lehetett más a vége, mint kí­nos vereség.

Ám ezzel a szöveggel a magyar szurkolókat akkor már nem lehetett sem megnyugtatni, sem kábí­tani.

A játékosok is érezték, hogy valami gyalázat történt, nem véletlenül mondta azonnal a lefújás után a válogatott egyik legőszintébb játékosa, Kovács Kálmán:

„Ez a vereség néhányunknak a fejébe fog kerülni!”

Ismét felerősödtek az 1986-os mexikói világbajnokságra utaló hangok, pedig ekkor már túl voltunk azon a sokkon, hogy a ’90-es vb-t nélkülünk játszották le, ám a ’94-es hiányzásra viszont senki, semmilyen magyarázatot nem volt hajlandó elfogadni.

Pedig hol volt már akkor a Mexikóban leszerepelt gárda?

Jenei Imre új válogatottat épí­tett, első kapitányi évének nyolc barátságos és három tétmérkőzésén 41 (!) játékosnak adott lehetőséget, de közülük csak Détári Lajos. Bognár György, Kiprich József és Kovács Kálmán volt köthető a Mezey-féle vb-csapathoz, ráadásul a Jenei-érában magasan ők teljesí­tettek a legjobban!

Mint az új kapitányoknál általában, Jeneinél is hirtelen megszaporodott az egyszeres (legfeljebb kétszeres, jobb esetben háromszoros) válogatottak száma, igazi nagy berobbanást senki sem tudott produkálni.

Jenei gyorsan kapcsolt, úgy gondolkozott: ha egyéni kvalitások terén most nem is képes egy „csodacsapatot” összeállí­tani, talán a játékstí­lus alapvető megreformálásával érhet el eredményeket.

Meggyőződése volt: a magyar válogatottnak az a legnagyobb baja, hogy szinte alig képes számottevő időn át megtartani a labdát, mindenki vaktában indí­t, í­velget, szöktet, vagy kiugrat, csak éppen a társak nincsenek minderre felkészülve.

így az egész futballunk kuszává, szervezetlenné, ad hoc jellegűvé válik, nélkülöz minden átgondoltságot, felépí­tettséget, ennek következtében pedig a kapu előtt jószerivel teljesen veszélytelenek vagyunk.

Azt találta ki, hogy átállunk a labdatartós, rövid, lapos passzos futballra, ahol a labda birtoklása a legnagyobb érték, és addig épí­tgetjük, formálgatjuk, csinosí­tgatjuk a játékunkat, amí­g ki nem alakul egy olyan kapuközeli szituáció, amelyben már szabad utat lehet engedni a rögtönzésnek, ha úgy tetszik a virtuozitásnak.

Mintha ma lenne, úgy emlékszem, mit kapott a fejére szegény Jenei Imre, amikor ezt a rövidpasszos játékot kitalálta.

Cikkek, elemzések sora jelent meg arról, hogy ez mennyire idegen a hagyományos magyar stí­lustól, hiszen mi mindig is a villámgyors akcióinkra, a gyors és jól beadni tudó szélsőinkre, a remekül í­velő és indí­tó középpályásainkra (fedezeteinkre) épí­tettünk, és a gólerős centereinket próbáltuk meg helyzetbe hozni.

Az új stí­lust bí­rálók elsősorban arra hivatkoztak, hogy a 40-50 méteres, hajszálpontos indí­tásokra és a látványos, akár a teljes térfelet átölelő keresztlabdákra képes Détárit (és vele együtt az erre a fajta játékra szintén nem alkalmatlan Bognár Györgyöt) arra kényszerí­teni, hogy négy-öt méteres körömpasszokkal operáljanak, és mint a gyerekek a Lego-várat úgy épí­tgessék lassan, körülményesen a támadásokat, az több, mint bűn: hiba!

Ne felejtsük el, amikor mindezt Jenei Imre kitalálta (pontosabban: amikor a magyar válogatott játékstí­lusává próbálta tenni) 1992-t í­rtunk, és hogy amit mi, „nagy okosok” élből, mondhatni csí­pőből utasí­tottunk el, azt tiki-taka néven, igaz, sok-sok évvel később, de a Barcelona világszí­nvonalra fejlesztette és ámulatba ejtette vele a világot!

Még az sem volt igaz, hogy ez a fajta játék teljesen idegen lett volna tőlünk magyaroktól, hiszen az ötvenes évek közepén (mi több, már a klub a húszas években sorozatban kilenc bajnokságot nyerő alakulatának tündöklése idején) az a bizonyos MTK-stí­lus pontosan ezen a rövid bokapasszokon, az ellenfél lassú felőrlésén alapult, még akkor is, ha mindenki „tili-tolinak” és nem „tiki-takának” hí­vta.

Ha valaki ezen a ponton arra gondol, hogy az 1992-es – 1993-as magyar válogatottat bármilyen szempontból is a most magunk mögött hagyott évtized legremekebb csapatához, a Barcelonához hasonlí­tom, akkor azt ki kell ábrándí­tanom.

Abból viszont nem engedek, hogy ha a szurkolók, az újságí­rók, és az akkori klubedzők nem is, de Jenei Imre már akkor ráérzett arra, hogy a futballban merre vezet a jövő útja, a mi végtelen balszerencsénk (bár ezen a ponton fogalmazhatnék drasztikusabban is) hogy ezt nem engedtük neki a magyar válogatottal megcsinálni!

Pedig ő nem akart mást, csak azt, amit a Barcelona (ha ilyen egyáltalán lehetséges) a tökéletesnél is tökéletesebbre fejlesztett: ne a játékosok fussanak, hanem a labda!

A labda, mint mondta, akkor van jó helyen, ha azt magyar játékos felügyeli.

Türelmesen elmagyarázta mindenkinek, hogy a magyar futballisták azért fáradnak el a mérkőzések viszonylag korai időszakában, mert más sem tesznek, mint üldözik az ellenfelek labdát vezető játékosait, és ebbe bizony a világ legjobb csapata is elfárad.

A hitelesség megkí­vánja, hogy elmondjam: még talán maguk az oly sokat szidott és kritizált játékosok azonosultak leginkább Jenei elméletével.

Több mérkőzésen is a leghatározottabban kirajzolódott, hogy erőnek erejével a „tologatunk”-tí­pusú játékra törekszenek, az egy más kérdés, hogy nem tudták végrehajtani.

A második, a harmadik, de a negyedik passz (utóbbi szinte már törvényszerűen) biztos, hogy rosszul sikerült, az ellenfél labdát szerzett, átrohant rajtunk és gólt lőtt!

A közönség fütyült, tüntetett, a mieink pedig, elsősorban Jenei utasí­tásának, másodsorban önszántukból csak „tologattak” tovább, aminek látványa persze hogy fokozott dühöt váltott ki a lelátó népéből.

Az újfajta játékra nem volt nálunk vevő, annak esetleges hozadékát kivárni meg fokozottan nem volt türelme senkinek.

Ilyenkor aztán (szinte automatikusan) visszaálltunk a régi stí­lusra, elkezdtünk indí­tgatni, í­velgetni, szöktetgetni, ezt viszont akkoriban már nem tudtuk igazán ní­vósan játszani, í­gy az ellenfelek a szemünk közé nevettek már a puszta látványától is.

Elértünk egy olyan pontra, ahonnan voltaképpen nincs tovább, hiszen a régit már, az újat még nem tudtuk olyan szí­nvonalon produkálni, amely egy vb-selejtező sorozaton a továbbjutást garantálta volna.

Sok-sok évvel később Jenei Imre egy baráti beszélgetés keretében bevallotta: ő már az Izland elleni 1-2 után azonnal le akart mondani, de akkor felötlött benne, hogy részint ilyen könnyen nem adja meg magát, részint ez a bizonyos rövidpasszos játékra való teljes átállás talán meghozza a kí­vánt eredményt.

Ma már pontosan tudjuk: nem hozta meg!

Mert nem is hozhatta.

Akkori futballistáink közül egyes-egyedül Détári Lajos kvalitásai voltak elegendőek ahhoz, hogy már akkor „barcelonásdit” játsszon, de „egy fecske nem csinál nyarat” alapon azt nem várhattuk el tőle, hogy egyedül vigye ki a válogatottat az amerikai világbajnokságra.

Jenei Imre vezetésével még nyertünk egy vb-selejtezőt Luxemburgban (3-0), de ettől egyáltalán nem esett hasra akkor már senki, viszonylag jól szerepeltünk egy katari túrán (4-1, 1-1), sőt, az esztendő utolsó meccsén, a selejtező csoport egyik nagy esélyesének otthonában, Athénban 0-0-ra végeztünk, amely, mint később kiderült: a Jenei-éra legértékesebb eredménye volt!

Ismét kezdtünk bizakodni (ki tudja miben?), 1993 márciusában még a Kirin Kupát is elhoztuk Japánból, a hazaiak 1-0-ás legyőzésének, és a vb-rendezésre készülő amerikaiak elleni 0-0-nak köszönhetően.

Bocsák Miklós a Sport plusz, és Deák Horváth Péter a Magyar Rádió akkori reprezentánsa a tanúm rá, hogy a kupagyőzelem dacára milyen elkeserí­tően alacsony szí­nvonalú játékot láttunk a helyszí­nen a magyar válogatottól ,előbb Fukuokában, majd Tokióban, de amikor az arcunkon nem látszott felhőtlen öröm, a magyar nemzeti tizenegy mellett akkoriban nemzetközi igazgatóként működő Puskás Ferenctől alaposan megkaptuk a magunkét, imí­gyen: „Az a baj a magyar futballban, hogy nektek, újságí­róknak semmi sem jó…”

Öcsi bácsi persze mindezt a maga sajátságos stí­lusában és sokkal cifrább szavakkal hozta tudomásunkra, hogy aztán nagy kifakadása végén (amikor már csak mi láttuk) kacsintson egyet felénk, jelezvén: azért némi igazunk van ám abban, amit mondunk.

Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy április 15-én, a svédek elleni barátságos mérkőzésen a Népstadionban már ő lesz az új szövetségi kapitány.

Mindehhez, persze kellett, hogy a görögök vb-selejtezőt nyerjenek ellenünk Budapesten, és miután ez már a második hazai pályán elvesztett kvalifikációs meccsünk volt, esélyeink gyakorlatilag elszálltak.

A görögök elleni vereség volt az, amelyet Jenei Imre presztí­zse és önbecsülése már nem viselt el.

Jelezte: azonnali hatállyal lemond a kapitányságról, mert nem sikerült megvalósí­tania azt, amit vállalt, hiszen a válogatottnak már csak matematikai esélye maradt a vb-re való kijutásra.

És akkor a magyar labdarúgásban megtörtént, ami korábban talán még soha: az MLSZ vezetői szinte könyörögni kezdtek a kapitánynak, hogy maradjon!

Imre bácsi azonban hajthatatlan volt, nem létezett olyan í­géret, amely elhatározásának megváltoztatására bí­rhatta volna.

Sokkal keményebb, karakánabb, jellemesebb ember volt annál, minthogy a mai nemre holnap igent mondjon.

A magyar válogatott eredményeivel megbuktatta a BEK-győztes edzőt!

Kapitányra azonban elengedhetetlenül szükség volt.

A biztos befutónak Mészöly Kálmán számí­tott, őt azonban legutóbbi kurta-furcsa távozása a válogatott éléről olyan helyzetbe hozta, hogy az az MLSZ elnökség szavazta le visszatértét, amely egyébként, mint egyetlen jelöltet állí­totta!

Már-már teljes káoszba fulladt az Új Sipos étteremben megrendezett gyűlés, amikor valaki felkiáltott:

– Mit vacakolunk itt, kézenfekvő a megoldás: legyen az Öcsi a kapitány!

Mit mondjak: neve hallatán Puskás Ferenc a szó szoros értelmében félrenyelte a halászlevet.

Következik: Puskás a kapitány!