A Nemzeti Sport Takács II. Józsefet faggatta

Takács II. József

Ott feküdt a gépkocsi alatt. Csak a két lába látszott ki alóla. Nézegettük a két lábat. Nem közönséges lábak azok. Egy kicsit olajosak, „kacsázóra” állnak, de azért királyi lábak. Mert aki az autó alatt fekszik, király volt. Gólkirály.

Most ügyesen „előkí­gyózik” a kocsi alól. Talpra ugrik. Az olajos arc elmosolyodik, barátságosan fénylő szemek tekintenek ránk. A kis Taki szemei. Takács Jóskáé. Nyújtjuk a kezünket. Nem fogadja el. „Csupa piszok a kezem!” – mondja, és nagy erővel dörzsöli a nadrágjához. Utána mégiscsak kezet szorí­tunk.

– Tudja-e, Jóska, miért jöttünk?
– Sejtem. Beszélgetni fogun

– Szellemet szeretnénk idézni.

A kis Taki gyanakodva néz ránk, de megnyugtatjuk:

– No, nem kell megijedni. Nem rossz szellemet idézünk. Még csak nem is lepedőben lebegőt. A dicsőséges régi Fradi-szellemre gondolunk.
– Jókor jött, szerkesztő úr. Most éppen van egy szabad félórám. Így délben, tizenkettőtől fél egyig ráérek. Más időpontban talán nem is beszélgethetnénk. Mert bizony a munkám után még pihenésre sincs időm. Tanulok, vizsgára készülök. Különösen sok a rajzolnivalóm.

Itt elhallgat a kis Taki. A tekintetén látszik, hogy a múltban keresgél. Majd csendesen tovább beszél:

– Bizony, az én időmben a Fradiban csak labdarúgás volt. Nem is mertem volna előállni azzal, hogy most nem játszom, mert tanulni szeretnék, vizsgázni akarok. Úgy gondoltam, hogy majd ha már nem lesz szükség a góljaimra. Majd ha kiöregszem.
Amint látja, szerkesztő úr, í­gy is cselekedtem. Különben sem lett volna szí­vem a formám fénykorában cserbenhagyni a családot. Mert abban az időben a Fradi egy nagy család volt. Vezetők, játékosok egyaránt. Nem volt különbség közöttünk. Nem alkottak külön osztályt a magasabb iskolát végzettek. Az iskolai műveltséget kiegyenlí­tette közöttünk a sportműveltség.
Ha új játékos jött a Fradi családba, nem az iskolai végzettsége, származása volt a fontos, hanem a sportműveltség. Hogy mit tud. Hogy milyen lelke van. Boldog is volt abban az időben az a futballista, aki a Ferencvárosba kerülhetett.
Emlékszem, hogy izgultam, amikor a szerződésem lejárt. Vajon megújí­tják-e? Pedig a fénykoromat éltem akkor. Nem is volt akkoriban szerződés-huzavona a Fradiban soha. Örült minden játékos, hogy szerződést kapott és játszhatott…

– Mégpedig a Fradi-szí­vvel. Emlékszik-e, kedves Jóska, a Fradi-szí­vre? Mi volt a titka?
– Nem is volt az titok. Hiszen mindenki láthatja. Emlékszem, egy Ferencváros–Somogy mérkőzésen már a harmadik percben megsérültem a fejemen. A bal szemem alaposan bedagadt és állandóan könnyezett. Rettenetesen szédültem, mindent kettőzve láttam. Amikor az öltözőbe vittek, az edzőm megszólalt: „Jóska, tovább kell játszanod, mert az ellenfél vezet.” És bepólyált fejjel öt perc múlva újra a pályán voltam. A B-közép zúgott: „Kis Taki! Kis Taki! Kis Taki!” Összeszedtem minden erőmet…

Itt hirtelen abbahagyja a kis Taki a beszédet. Még az olaj alatt is látszott, hogy elpirul.

– Szerkesztő úr, ne higgye, hogy ez volt a Fradi-szí­v! Nem! Nem az, amit én csináltam, dehogy, dehogy. Hanem ami ezután következett. Mert a csapat minden játékosa a mérkőzés közben, egy alkalmas pillanatban megkérdezte, hogy érzem magam. Még Amsel Náci is – azt hiszem, ő védett akkor – kiszólt a kapuból, hogy vigyázzak az összecsapásokra.
Éreztem azért, hogy nem vagyok teljes harcos. Láttam, hogy a többiek igyekeznek helyettem is dolgozni. Láttam a második félidőben, mennyire akarják, hogy én is rúgjak gólt. Rúgtam is kettőt vagy hármat. Nem emlékszem pontosan. Végül 7:3-ra győztünk.
A következő héten az Admirával játszottunk Bécsben. Egész héten igen rosszul éreztem magam. Rettenetesen szédültem. Nem is akartam vállalni a játékot. Géza bátyám rám szólt: „Nem a fejeddel rúgod a labdát! A lábad pedig jó.” Ugyanezt mondta Bukovi Marci is. A többiek is kérték, hogy ne bontsam meg a csapat egységét. Vállaltam, s 5:2-re győztünk. Azt hiszem, én játszottam a leggyengébben. Mégis minden társam úgy ölelgetett a meccs végén, mintha én lettem volna a mérkőzés hőse.

– Ez volt hát a Fradi-szí­v titka… – vetettük közbe.
– Ez bizony, szerkesztő úr. Abban az időben még nem volt „lovaglóizom”-fájdalom. Nem is tudtuk, mi az. Még ma sem tudom, hol van. Mindenki emlékszik még arra a Ferencváros–Újpest mérkőzésre, amelyet Géza bátyám törött lábbal játszott végig.
Azt is kevesen tudják, hogy Turay Jóska gyomrát, hasát ragtapasszal szorí­tották le, hogy meccs közben ne érezze a gyomorfájdalmát. A zöld-fehér mez eltakarta a foltozást, a közönség nem látta. A szí­ve hajtotta ilyenkor Suttyót, az pedig ép volt. De helyén is volt akkoriban a szí­ve minden Fradi-játékosnak…

Elfárad a kis Taki. Megáll a beszéddel, elgondolkodik. Érezzük, hogy a lelke elkalandozott, mint egy rossz kullancs (emberfogó – a szerk.). Talán egy tí­z év előtti Ferencváros–Hungária mérkőzésre gondol, amint éppen a kék-fehér védők között kí­gyózik a kapu felé. Vagy talán valamelyik válogatott találkozó előtt a meggypiros mezt húzza magára… Hosszú másodpercek telnek el. A vállára tesszük a kezünket.

– Nem gondolja, hogy a nevével többre is vihette volna?
– Nem vágytam soha többre, mint amit elértem. Van egy derék, szép feleségem, kacagó gyermekeim. És egy közös házam a Gézával. Még egyre azért vágyom, hogy teljesen megelégedett legyek. Nagyon szeretném, ha a hátralevő vizsgáim sikerülnének.
Tudom, ma már eszesebbek a labdarúgók minden csapatban. Én sohasem használtam ki a sajtó áldásos hatalmát. Azon a cí­men sohasem kopogtattam egy ajtón sem, hogy én vagyok Takács II, a gólkirály.
Visszatérve a sajtóra, megjegyzem, hogy azért én is örültem, ha dicsérnek. Igen sok sajtóbí­rálat fekszik a fiókomban. Olyan is akad jó néhány, amelyikben korholnak. Ezekre sem haragudtam soha. Igyekeztem javí­tani. Válaszolni, künn a pályán. A hálós kapu előtt. A legtöbbször sikerült is…

– Mit szól a mai Ferencvároshoz?
– Érthetetlen előttem az egész. Kiváló, nagy játékos ott mind. Nem tudom, mi van velük. Régen nem láttam őket. Igaz, nagyon elfoglalt vagyok, nem járhatok a mérkőzéseikre. Egy „kis” csapat, a Vasas edzője vagyok. Az ősszel játszottam is, és néha-néha még egy-két gólt is beragasztottam az ellenfelek hálójába.
A meccsek után mindig érdeklődöm a Fradi eredményei után. Bizony az ősszel nem hittem a fülemnek a sok furcsa eredmény hallatán. Sok vasárnap éjjelen, amikor a család már aludt, átszóltam Gézához: „Mit szólsz a Fradihoz?” „Valami baj van ott” – felelte. „Mi baj lehet?” – kérdeztem. Felelni nem tudott egyikünk sem.

Egy nagy csengő megszólal, munkára hí­vja a kis Takit. Megszorí­tjuk a kezét. Akkor vesszük észre, hogy a szemeiben könny ül. Meg is indul két csepp. Gördül az olajos arcon. Mielőtt a földre hullana, a kis Taki olajos keze letörli…

– Isten vele, szerkesztő úr! Meglátja, meg fogják találni a Fradiban a bajt!

Megszorí­tja a kezünket. Most már mosolyog. Egy gyors mozdulattal, „kí­gyózva” bújik vissza a beteg autó alá. Nem látszik ki, csak a két gólkirályi lába. Közel hatszáz gólt rúgott az a két láb. Egy igazi Fradi-szí­v pedig ott dobogott a beteg, olajos gépkocsi alatt…

(Nemzeti Sport, 1942. január 4.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories