A vén csatár

„Neved a magyar labdarúgás történetében nemes ötvözet. Sajnos már kevesen vagyunk, akik szemtanúi voltunk labdarúgásunk azon klasszikus korának, amelyben személyedben azok közé tartoztál, akik szí­vvel-lélekkel, töretlen akarással, tudással, tehetséggel és nagy lelkesedéssel utat mutattál, kilométer jelző kő voltál a magyar labdarúgás országútján.”

Dr. Ábrai Zsigmond a JT egykori elnöke, 1945 után az FTC négyes bizottságának a tagja í­rta egyik levelében a fenti sorokat, a magyar labdarúgás és az FTC nagy egyéniségéhez, Pataki Mihályhoz.

Most, amikor az FTC 1000. Üllői úti mérkőzése közeleg, Pataki régi emlékeiről érdeklődtem. A találkozóra a tőle megszokott pontossággal érkezett. A szikár arc, a kissé hajlott termet még mindig csak 65—70 évet sejtet. A 84 éves Pityke bácsi mindig sportszerűen élt. Annak idején barátaival reggel találkozott ugyan, de ők a mulatóból hazafelé mentek, mí­g az ifjú Pataki munkahelyére igyekezett…

— Szenvedélye azért csak volt? — csúszik ki a számon, s a „vén csatár” válaszával nem is várat soká.

— Nagyon szerettem kártyázni, billiárdozni, szinte valamennyi ebbe a „tárgykörbe” tartozó játékkal megpróbálkoztam. Ezek kedvteléseim voltak. Szenvedélyem csak egy volt, ami ma is: a Ferencvárosi Torna Club! Az Üllői úti pályához ezer szállal kötődtem, itt voltam fiatal, igazgatói engedéllyel játszó kisdiák, itt voltam ünnepelt középcsatár, majd csapatkapitány, itt voltam minden — itt játszódott le szinte az életem. Amikor visszavonultam az aktí­v játéktól, sportigazgató, szakmai és szellemi irányí­tó kellett —, s a drága Maillinger Béla bácsi hí­vószavának nem lehetett ellenállni, maradtam tovább a zöld-fehér családban. Amatőr sportolóként, vezetőként összesen 37 évet töltöttem szeretett egyesületemben! Minden perc, minden mérkőzés ünnep volt, amit zöld-fehér mezben tölthettem, de a válogatott találkozók előtti pillanatokra ma is meghatódva emlékezem. Amikor a Himnuszt hallgattuk, mindig könnyeztem … Szüleim határtalan hazaszeretetre neveltek, az 1848-as eszmék családunkban szent szónak számí­tottak.

— Pityke bácsi szülei rendszeresen kijártak az Üllői úti mérkőzésekre?

— Tudom, szinte hihetetlen, de apám egyetlen meccsre sem jött ki, drága édesanyám is mindössze kétszer volt kinn az Üllői úton, hogy megnézze a fiát. Pedig nagyon büszkék voltak rám, s mindent megadtak a boldogulásomhoz, sportszeretetemet is megértették, sőt évekig még hegedülni is taní­tottak. De én már akkor is csak a Fradiért és a fociért rajongtam látástól vakulásig. Szinte megszállottja voltam. Azért, hogy az Üllői útra mehessek, hogy játszhassam mindent megtettem. Egy példa erre: 1918 őszén ezredemmel Kecskemétre rendeltek. A jószí­vű (és valószí­nűleg Fradista) parancsnok azonban minden hétvégére kimenőt adott. Még az akkori borzasztó utazási körülmények között is a Franzstadtba igyekeztem. Ha máshol nem volt hely, leültem a vonatok lépcsőjére, vagy felmásztam a vagonok tetejére, de utaztam, hogy időre hazaérjek, haza az Üllői útra…

Az FTC 1000. Üllői úti mérkőzésén egy olyan sportember is helyet foglalt a lelátón, aki már 66 évvel ezelőtt, az Üllői úti pályaavatón is ott volt: Pataki Mihály! Pataki Mihály az FTC nagy öregje, a legendás ,,Vén csatár”…

Nem engedte, hogy ünnepeljük, szerényen csendben a közönség között, a lelátón akart helyet foglalni. Azok között a tí­zezrek között, akiknek talán a nagyapjuk, vagy az apjuk az ifjú Patakit éltette, és érte rajongva tapsolta végig az Üllői úti mérkőzéseket.

Most a „Vén csatár” tapsa kí­séri majd a kései utódokat az újabb győzelmek felé…

(Nagy Béla, Fradi Műsorfüzet, 1977. május)