Jegyzet
Feledhetetlen volt az élmény
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 15.
Kapitányi visszatérés, riói karnevállal…
Illovszky Rudolf első (megbántottság, sértettség miatti) lemondása után 1967 decembere és 1970 júniusa között olyan mélyrepülésbe kezdett a magyar válogatott, amelyre a sportág hazai történelmében addig talán még soha nem volt példa.
A helyzet súlyosságáról elég annyit mondani, hogy 1969. december 3-án, egy Marseille-ben rendezett világbajnoki pótselejtezőn 4:1-re kikapunk Csehszlovákiától, amely azt jelenti: a világbajnokságok történetében először nem jutott ki a magyar csapat a soros tornára.
Addig csak akkor hiányoztunk, ha mi magunk nem akartunk részt venni. Tovább olvasom
Emlékezetes Fradimeccseim – bevezető a második részhez
„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Az ötvenes évekre a világ labdarúgását „felügyelő” FIFA kezdte kinőni a korlátait. Az egyes földrészek nagyobb önállóságot akartak, szerettek volna kontinens viadalokat rendezni válogatottjaik és klubcsapataik számára, melynek eredményeként 1954-ben megalakult a FIFA európai regionális szervezete, az UEFA. Eddig az időszakig Európában egyedül a Közép-európai Kupa létezett (a Fradi 1928-ban és 1937-ben is megnyerte a KK-t illetve az Újpest ugyancsak kétszer végzett az élen), de a labdarúgás rohamos fejlődésével – melyhez hozzájárultak Európa történelmi eseményei is 1940 és 1956 között – egyre nagyobb igény jelentkezett olyan Európai kupákra, mely már nem egy szűk „régió-t” (Közép-Európa) foglal magában, hanem Angliától az akkori Szovjetunióig mindenkit, aki tagja az UEFA-nak. Először a bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) illetve Vásár Városok Kupája (VVK) került megrendezésre 1955-ben (érdekesség, hogy a VVK, később az EVK még a FIFA égisze alatt született meg és csak az 1971/72-es kiírástól került az UEFA ellenőrzése alá már UEFA-kupa néven), majd 1960-tól a kupagyőztesek viaskodtak a KEK sorozatban. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 14.
Egyetlen mondat, amely halálos sebet ejtett egy remek kapitányon…
Nagy formátumú edző volt, mégis csak kínkeservesen, nagyon nehezen lett szövetségi kapitány.
Ahhoz képest, hogy 1958 februárjában a Vasas Ajax elleni BEK-mérkőzésén már ő ült a piros-kékek kispadján, majd néhány hét múlva a Real Madrid elleni elődöntőkön vezényelte Bundzsákékat, 1966 augusztus 10-én történt kinevezéséig közel egy évtized telt el.
Ekkor adta hírül a Népsport: „Az MLSZ elnöksége, keddi ülésén, Illovszky Rudolf előterjesztése alapján tárgyalta a válogatott csapat őszi programját. Baróti Lajos szövetségi kapitány szabadságon van, így Illovszky megbízást kap szövetségi edzői minőségben a csapat körüli teendők elvégzésére.” Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 13.
„Vert sereg élén, mégis koronával a fején távozott…”
Baróti Lajos, a magyar labdarúgás történelmének szövetségi kapitányként legtöbb meccsét jegyző szakvezetője, 1978. június 10-én Mar del Platában az argentínai világbajnokság harmadik magyar csoportmérkőzésén ült utoljára a nemzeti tizenegy kispadján.
A mérkőzésnek számunkra nem volt jelentősége: az argentinoktól és az olaszoktól elszenvedett vereséget követően matematikai esélyünk sem maradt a továbbjutásra.
Ellenfelünket, a franciákat sem lelkesítette különösebben a mérkőzés, hiszen velünk együtt már a hazautazásukat szervezték. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 12.
„Otthon én most egy hazaáruló vagyok!”
1966. július 23-án (angol idő szerint úgy hat óra tájban) Baróti Lajos, a magyar válogatott szövetségi kapitánya a sunderlandi Roker Park öltözőjének fapadján ült és végtelenül el volt keseredve.
Akkor már világszerte számon tartott edzőként (túl volt az 1964-es Eb-n szerzett bronzérmen, s a harmadik világbajnokságán vezette a válogatottat, ennél több szerepléssel akkor még csak Sepp Herberger és Walter Winterbottom dicsekedhetett) pontosan tudta: válogatottja csak úgy, mint négy évvel korábban Chilében, ismét nagy lehetőséget szalasztott el. Bár volt annyira remek szakember, hogy tudja azt is: Rancaguában, a csehszlovákok elleni 0:1 alkalmával összehasonlíthatatlanul közelebb álltunk a győzelemhez és a továbbjutáshoz, mint ezúttal, amikor ugyan szintén csak minimális különbséggel (1:2) kaptunk ki a szovjetektől, sőt, két hatalmas esélyünk is volt az egyenlítésre, a játék összképe alapján a „CCCP” feliratot viselő ellenfél sokkal jobban játszott, végig uralta a meccset és teljesen megérdemelten jutott a legjobb négy közé. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 11.
Csak a döntőtől voltunk nagyon messze…
1962. június 10-én Chile Rancagua nevű városában Baróti Lajos soha nem látott közelségébe jutott annak, hogy edzői pályafutásának olyan csúcsára jusson, amely (ma már tudjuk) a vb-döntőt játszó Dietz Károly (1938) és Sebes Gusztáv (1954) kivételével egyetlen trénernek sem sikerült Magyarországon.
Tény: volt némi esélye arra, hogy a magyar válogatottal akár a fináléig meneteljen, ám a kopár tények ezzel szemben azt mutatják: a csoportkör megnyerése után, a negyeddöntőbeli vereség miatt az első adandó alkalommal már utaztunk is haza.
A magyar nép mégis katarzisként élte meg ezt a világbajnokságot és egyáltalán nem ok nélkül. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 10.
A „kőbe vésett” Ezüstcsapat, amely vb- döntőt érdemelt volna…
1959. június 28-án a Népstadionban a magyar válogatott (75 000 néző), ahogy akkoriban fogalmazták: nemzetek közötti, barátságos mérkőzésen 3:2-re legyőzte Svédország legjobbjait.
Egyetlen nap híján pontosan egy évvel jártunk az 1958-as világbajnokság döntője után, ahol a svédek 5:2-re kikaptak ugyan a toronymagasan a mezőny fölé emelkedő braziloktól, a Hamrin, Gren, Liedholm és Skoglund fémjelezte kék-sárgáktól a döntőbe jutás ténye (saját szurkolóik, és a világ futballtársadalma előtt) majdhogynem felért annyival, mintha megnyerték volna a világjátékot. Tovább olvasom
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 9.
Baróti svédországi válogatottja az Aranycsapat csontváza volt csupán…
Baróti Lajos első szövetségi kapitányi időszaka olyan esztendővel kezdődött, amelynek a világbajnokság volt a koronaékszere.
Elvileg az ’54-es „kudarcezüstöt” kellett volna feledtetnie a magyar válogatottnak, amelyet, persze még a legelvakultabb honi futballszurkolók sem gondoltak komolyan.
Jó és sok okuk volt erre.
Az 1958-as svédországi vb-n szereplő magyar válogatott sem személyi állományában, sem játékerejében, sem magán a tornán mutatott játékában egy napon nem volt említhető Puskásékkal.
Pedig a szakvezetés valóban mindent (talán a kelleténél, az egészségesnél is többet) megtett a jó szereplés érdekében. Tovább olvasom