Jegyzetek

„Ó kapitány…kapitányom!…” – 13.

lakat-kapitány-2

„Vert sereg élén, mégis koronával a fején távozott…”

Baróti Lajos, a magyar labdarúgás történelmének szövetségi kapitányként legtöbb meccsét jegyző szakvezetője, 1978. június 10-én Mar del Platában az argentí­nai világbajnokság harmadik magyar csoportmérkőzésén ült utoljára a nemzeti tizenegy kispadján.

A mérkőzésnek számunkra nem volt jelentősége: az argentinoktól és az olaszoktól elszenvedett vereséget követően matematikai esélyünk sem maradt a továbbjutásra.

Ellenfelünket, a franciákat sem lelkesí­tette különösebben a mérkőzés, hiszen velünk együtt már a hazautazásukat szervezték. Tovább olvasom

Feljegyzések a fotelból – Ez jó mulatság, férfimunka volt!

fotelszurkolo_newVártam a Győr elleni rangadót. Nem csak azért, mert ebben az évben először léphettem be a III. Szentély „szkenner-védett” kapuján. Kí­váncsi voltam az újra vetett fűre, arra, hogy vajon mennyien gondoljuk úgy, hogy a szombat délutánunkat a Fradinak szenteljük és főleg arra, hogy vajon a felkészülési mérkőzések győzelmi sorozata mennyit is ér egy erős ellenféllel szemben. No meg arra, hogy a Hajnal-Ramirez-Varga trióval mennyivel lettünk erősebbek, hogy velük milyen hadrendet választ a Mester. A Dunaújváros és a Csákvár nem volt igazi felmérő még akkor sem, ha az előbbi otthonában szenvedtünk egy kicsit, bár a győzelmünk egy pillanatig sem forgott veszélyben. A Győri ETO mégis csak más, még akkor is, ha nincs velük a Mágus és Horváth Edét is lecserélték egy négykarikás autómárkára és Póczik, Burcsa, Hajszán és Szentes helyett már légiósok próbálják újra felidézni a régi szép időket. Sajnos már nálunk sem a Pusztai, Szabó, Nyilasi, Máté csatársor rohamozza az ellenfél kapuját és ha már „véletlenül” ez a négyes jutott az eszembe, akkor természetesen minden Fradistának 1974. szeptember 25-e ugrik be (vajon miért is?), amikor az Üllői út eredményjelzőtáblája majdnem kiakadt, oly sokszor kellett Szabó Feri nevét egymás után leí­rnia (pontosan ötször!). Nem akarok igazságtalan lenni, a győrieknek is számos szép emlékük van az Üllői útról, gondoljunk csak csak 80-as évek elejére, amikor két alkalommal éppenséggel nálunk harcolták ki a bajnoki cí­müket. Tovább olvasom

„Ó kapitány…kapitányom!…” – 12.

lakat-kapitány-2

„Otthon én most egy hazaáruló vagyok!”

1966. július 23-án (angol idő szerint úgy hat óra tájban) Baróti Lajos, a magyar válogatott szövetségi kapitánya a sunderlandi Roker Park öltözőjének fapadján ült és végtelenül el volt keseredve.

Akkor már világszerte számon tartott edzőként (túl volt az 1964-es Eb-n szerzett bronzérmen, s a harmadik világbajnokságán vezette a válogatottat, ennél több szerepléssel akkor még csak Sepp Herberger és Walter Winterbottom dicsekedhetett) pontosan tudta: válogatottja csak úgy, mint négy évvel korábban Chilében, ismét nagy lehetőséget szalasztott el. Bár volt annyira remek szakember, hogy tudja azt is: Rancaguában, a csehszlovákok elleni 0:1 alkalmával összehasonlí­thatatlanul közelebb álltunk a győzelemhez és a továbbjutáshoz, mint ezúttal, amikor ugyan szintén csak minimális különbséggel (1:2) kaptunk ki a szovjetektől, sőt, két hatalmas esélyünk is volt az egyenlí­tésre, a játék összképe alapján a „CCCP” feliratot viselő ellenfél sokkal jobban játszott, végig uralta a meccset és teljesen megérdemelten jutott a legjobb négy közé. Tovább olvasom

Feljegyzések a fotelból – Három pont, plusz hiányérzet

fotelszurkolo_newEgy héttel ezelőtt, amikor az I. Novák Dezső Utánpótlás Emléktorna gálamérkőzésén bevonultak a csapatok az öröm mellett a szí­vem is elszorult egy kicsit. Bár a mérkőzésen nem léptek pályára, de a három „doktorandusz” jelenléte, az a tény, hogy felhúzták a mezt és kivonultak a többi „öreggel” – ezzel is tisztelegve a volt játékostárs emléke előtt – a tapsvihar mellett a legtöbb Fradi szurkoló szí­vét kérdések halmaza kezdte dobogtatni. Fenyvesi Máté, Géczi István, Juhász István – nem csak legendák, nem csak doktorok, nem csak VVK győztesek és bajnokok, hanem egy olyan Ferencvárosról „mesélnek”, amikor a 3E nemcsak szimbólum volt, hanem maga az élet. Azt minden Fradi szurkoló tudja, hogy idén, június 23-án, 50 éves lesz a Ferencvárosi labdarúgás történelmének legszebb, legértékesebb serlege. A VVK döntőn Fenyvesi Máté szerezte (a 74. percben fejelte) a gólt, Géczi István a kaput zárta le, Juhász István a középpályán úgy száguldozott mint egy Forma-1-es autó. Tapolcán Őket látva a kezdőkörben óhatatlanul kérdések özöne öntött el. Vajon leszünk még Európa tetején, vajon mikor leszünk bajnokok, mikor nyerünk magyar kupát, mikor lesznek olyan játékosaink akik bekerülnek a legtöbb mérkőzést játszók „galaktikusok” közé? Vajon mit hoz nekünk 2015 tavasza? Tovább olvasom

„Ó kapitány…kapitányom!…” – 11.

lakat-kapitány-2

Csak a döntőtől voltunk nagyon messze…

1962. június 10-én Chile Rancagua nevű városában Baróti Lajos soha nem látott közelségébe jutott annak, hogy edzői pályafutásának olyan csúcsára jusson, amely (ma már tudjuk) a vb-döntőt játszó Dietz Károly (1938) és Sebes Gusztáv (1954) kivételével egyetlen trénernek sem sikerült Magyarországon.

Tény: volt némi esélye arra, hogy a magyar válogatottal akár a fináléig meneteljen, ám a kopár tények ezzel szemben azt mutatják: a csoportkör megnyerése után, a negyeddöntőbeli vereség miatt az első adandó alkalommal már utaztunk is haza.

A magyar nép mégis katarzisként élte meg ezt a világbajnokságot és egyáltalán nem ok nélkül. Tovább olvasom

„Ó kapitány…kapitányom!…” – 10.

lakat-kapitány-2

A „kőbe vésett” Ezüstcsapat, amely vb- döntőt érdemelt volna…

1959. június 28-án a Népstadionban a magyar válogatott (75 000 néző), ahogy akkoriban fogalmazták: nemzetek közötti, barátságos mérkőzésen 3:2-re legyőzte Svédország legjobbjait.

Egyetlen nap hí­ján pontosan egy évvel jártunk az 1958-as világbajnokság döntője után, ahol a svédek 5:2-re kikaptak ugyan a toronymagasan a mezőny fölé emelkedő braziloktól, a Hamrin, Gren, Liedholm és Skoglund fémjelezte kék-sárgáktól a döntőbe jutás ténye (saját szurkolóik, és a világ futballtársadalma előtt) majdhogynem felért annyival, mintha megnyerték volna a világjátékot. Tovább olvasom

„Ó kapitány…kapitányom!…” – 9.

lakat-kapitány-2

Baróti svédországi válogatottja az Aranycsapat csontváza volt csupán…

Baróti Lajos első szövetségi kapitányi időszaka olyan esztendővel kezdődött, amelynek a világbajnokság volt a koronaékszere.

Elvileg az ’54-es „kudarcezüstöt” kellett volna feledtetnie a magyar válogatottnak, amelyet, persze még a legelvakultabb honi futballszurkolók sem gondoltak komolyan.

Jó és sok okuk volt erre.

Az 1958-as svédországi vb-n szereplő magyar válogatott sem személyi állományában, sem játékerejében, sem magán a tornán mutatott játékában egy napon nem volt emlí­thető Puskásékkal.

Pedig a szakvezetés valóban mindent (talán a kelleténél, az egészségesnél is többet) megtett a jó szereplés érdekében. Tovább olvasom

„Ó kapitány…kapitányom!…” – 8.

lakat-kapitány-2

Baróti, mint a kapitányok egyharmada…

Bukovi Márton lemondását a szövetségi kapitányi posztról (az érintetten kí­vül) mindenki őszintén sajnálta.

1957 nyarán olyan nagyságrendekkel emelkedett ki az edzői karból, hogy szinte lehetetlennek látszott a pótlása.

Teljesen kézenfekvő lett volna, hogy a Bukovi kapitánykodása alatt a válogatott mellett végig edzőként dolgozó, de 1957 júliusától a Bp. Honvédot is gardí­rozó Sós Károlyt állí­tsák a helyére, ám ez a megoldás fel sem vetődött a döntéshozókban. Tovább olvasom

„Ó kapitány…kapitányom!…” – 7.

lakat-kapitány-2

Bukovi tudta: búcsúzni csak győzelemmel szabad….

Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor minden idők egyik legnagyobb tudású, ha nem a legtekintélyesebb magyar edzőjének, Bukovi Mártonnak nem lenne helye ebben a sorozatban, ami az 1901 és 2014 között a válogatott kispadján megfordult kapitányok tündöklését és bukását hivatott felidézni.

Néha azonban nem a kapitányként levezényelt mérkőzések száma, hanem részint a találkozók eredményei, részint azok a pályán kí­vüli történések követelnek helyet a kiválasztottnak, amelyek méltán illesztendők a „nem mindennapi esetek” feliratot viselő dossziéba.

Márpedig a mindenki által tisztelt, a szurkolók körében is hihetetlen megbecsültségnek és elismertségnek örvendő Marci bácsi a magyar futball szó szoros értelmében vett forradalmi időszakában volt a nemzeti tizenegy szakvezetője.

A politikának más dolga volt akkoriban… Tovább olvasom

„Ó kapitány…kapitányom!…” – 6.

lakat-kapitány-2

Az Aranycsapat 12. játékosát sem Sebes Gusztávnak hí­vták….

Sebes Gusztáv, az 1952 után Aranycsapattá átkeresztelt nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya 1956. június 9-én Lisszabonban ült utoljára a piros-fehér-zöld szí­nekben pályára kifutó csapat kispadján.

A Portugália-Magyarország mérkőzés 2:2-re végződött, abból a csapatból, amely az „évszázad mérkőzését” kezdte Londonban, hatan voltak a pályán.

A fent emlí­tett „utoljára” kifejezés azonban kapásból pontosí­tásra szorul, hiszen a válogatott (nyilván anyagi okokból), ha már olyan messzire repült, Lisszabon-Budapest néven játszott még egy meccset öt nap múlva, amelyet 3:0-ra megnyert. Tovább olvasom

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories