dr. Pataky Miklós: 75

dr. Pataky Miklós

1970. május 20-án Szegeden lépett pályára a Fradi és kapott ki 1-0-ra. A mezőny legjobbja Pataky Miklós volt. A korábban a Komló csapatában is megfordult védő 1974 nyarán végül zöld-fehér mezt húzott. Pataky dr. ekkor már komoly élvonalbeli rutinnal rendelkezett, hiszen túl volt, több mint 100 első osztályú találkozón. Tulajdonképpen úgy igazolt a Fradihoz, hogy többet nem is lépett pályára az NB I-ben, de két tétmérkőzésen, két felejthetetlen KEK találkozón ő is magára öltötte a zöld-fehérek cí­meres mezét. 1973 őszén Liverpoolban Martost helyettesí­tette, majd a bázeli döntőben Bálintot kellett pótolnia.

Az Ezüstcsapat c. könyvben í­gy beszélt pályafutásáról:

— Nem is akartam eljönni Szegedről, csakhogy mikor elvégeztem az egyetemet, harmincéves koromban, két nappal az átigazolási szezon lejárta előtt közölték velem, az első csapatban már nem kellek, menjek át a tartalékok öltözőjébe. Erre inkább kocsiba ültem és – bár, mint ahogy az egész családunk, én is hatalmas Fradi drukker voltam – meg sem álltam Pesten a Hungária körútig. Hogy jó lesz nekem az MTK, azt egyrészt korábbi játékostársam, Berkes Pista, a későbbi ismert sportsebész, aki nem sokkal korábban Szegedről került a kék-fehérekhez, másrészt az edző, a játékosként olimpiai bajnok Kovács Imre bácsi személye miatt gondoltam. Az ő csapatai ellen ugyanis mindig jól teljesí­tettem és tudtam róla, hogy kedveli a játékomat. Megérkeztem hát a mai Hidegkúti stadionhoz és mondtam a szertá­rosnak, mert csak ő volt ott, hogy Kovács Imrével szeretnék beszélni. Azt mondja, nem lehet, az egész csapat Baján edzőtáborozik. Mon­dom, adjon egy telefonszámot. Azt mondja, nem lehet őket ott zavar­ni.

Mit lehet itt tenni, hol volt akkor még mobiltelefon, gondoltam, próba, szerencse, az Üllői út csak pár perc onnan. Áthajtottam hát a Fradi pályához, erre ki az első ember, akivel találkozom? Az épp a Honvédba tartó Páncsics Miklós, akivel Egerben együtt katonáskod­tam. Kérdezi, mi járatban vagyok, mondom, éppen csapatot keresek magamnak. Miki erre felvitt az elnök Harót Jánoshoz, aztán beszél­tünk a futball szakosztályt irányí­tó Dékány Pofi bácsival is. Bemutat­koznom nem kellett nagyon, hisz ellenfélként ismertek, szinte pillana­tok alatt megegyeztünk. Maradtam a Ferencvárosnál és másnap már edzettem is a csapattal.

Később aztán a villamoson többször is találkoztam Kovács Imré­vel, ő pedig azt mondta, magának nem a Fradiba, hanem hozzánk kel­lett volna igazolnia.

— Igaza volt?

— Nézd, fradista voltam, fradista leszek, fradista maradok! Amikor az Üllői úton kiderült, hogy én is érdeklem őket, nem számí­tott más, csak az, hogy a gyerekkorom óta rajongott klub játékosa lehetek. A bátyám ugyan figyelmeztetett, hogy szerinte rossz döntést hoz­tam, mert Dalnoki fiatalí­tása miatt nemigen fogok játszani, amiben igaza is lett, ám a döntésemet nem bántam meg. A lényeg számomra a futball volt, még akkor is, ha a nagycsapatban több lehetőségre számí­­tottam, a sors viszont úgy hozta, hogy főleg a tartalékok között szere­peltem. Annak a csapatnak a játékerejéről talán elég annyi, hogy az egymás közötti játék során többnyire legyőztük az első csapatot. A bajnok­ságban is jól szerepeltünk, í­gy Dalnoki gyakran heccelte az övéit. Itt vannak ezek a kriplik, mondta, és többet keresnek, mint ti! A fakó ugyanis szinte mindig nyert, a nagycsapat meg sokszor ikszelt, vagy ki is kapott, í­gy a meccsprémiumunk egy időszakban tényleg több volt, mint az övék.

Amikor aztán Liverpoolban a csapatba kerültem, sem a mérkőzés­től, sem az ellenféltől nem féltem. Ahogy mondtam, volt már elég ru­tinom, a tartalékban is rendre jól játszottam és Jenő bácsi talán azért is szavazott nekem bizalmat, mert nagyon gyors voltam. Legjobb for­mámban tizenegy másodpercen belül futottam a száz métert, de a nagynevű liverpooli balszélső, Heighway néha í­gy is lefutott. Szeren­csére az ilyen helyzetekből nem lett gond, mert a belső védők, vagy a szenzációsan védő Géczi Pista mindig kisegí­tettek. Amúgy is, mindenkitől csak bí­ztatást kaptam, és úgy érzem, meg is álltam a helyemet. Igyekeztem tömörí­teni a védelmet, hisz az egész mérkőzésen szinte csak védekeztünk. Kontrákra ritkán nyí­lt lehetőség, de bár kikaphattunk volna akár négy-öt góllal is, sikerült elérnünk a bravúros döntetlent. Emlékszem, a végén még a sportszerű liverpooli szurkolók is megtapsoltak minket, ezzel honorálva az erőfeszí­tésein­ket.

— Téged viszont Dalnoki jó időre ismét elfelejtett. Tulajdonképpen egyetlen bajnoki mérkőzésen sem léptél pályára a Fradiban, és sokáig a KEK-sorozatban sem.

— Nem volt semmi bajunk egymással, megértettem, hogy fiatalí­tani akar. Azt kérte tőlem, a tartalékban is hozzam a formámat és segí­tsem a fiatalokat, aminek eleget tettem. A tartalékcsapatban nem csak ját­szottam, hanem mivel az edző, Horváth Ödön bácsi másodállásban látta el feladatát, munkahelyi elfoglaltságai miatt, kérésére, néhányszor még az edzést is levezényeltem.

A KEK-döntőn aztán újra bekerültem a csapatba, Bálint Lacit pró­báltam helyettesí­teni, ami csak részben sikerült. Hogy középhátvéd voltam, az nem volt új, mert a tartalékok között is szerepeltem ezen a poszton és különben is, a pályafutásom során már szinte mindent ját­szottam, hozzá voltam szokva, hogy ott teljesí­tsek, ahol kell. A Dinamo Kijev ellen azonban ez sem a többieknek, sem nekem nem igazán ment, szerintem csak egyetlen játékos, a balhátvéd Megyesi Pista hozta a formáját közülünk. Liverpool és Belgrád volt a csúcs, a döntőre a csapat már leszálló ágba került. Jenő bácsi azt kérte a meccs előtt, hogy a lecsorgó labdákat szedjem össze, ilyenek azonban nem nagyon voltak, a kijeviek, ha meglódultak, jöttek, mint a fergeteg. Sokat számí­tott az is, hogy Martos Győzővel, Rab Tibivel és Megyesivel nem voltunk összeszokva, a lestaktikánk nem működött, meg hát nem tudtuk megfogni Blohint. A góljánál nem mertem igazán rárontani, mert a tizenhatos vonalá­nál csinált egy cselt, féltem, hogy elütöm és tizenegyes lesz. Úgy gon­doltam, egy ütemmel később még el tudom piszkálni a labdát, de félelmetesen gyors volt, megtolta és már nem értem el.

Tudom, voltak akik – e miatt is – kikiáltottak bűnbaknak, de nem hinném, hogy erre rászolgáltam. Hogy mást ne mondjak, a Dinamo a BEK-győztes Bayern Münchent is leiskolázta, mert Blohint az egy évvel korábban az NSZK-val világbajnoki cí­met szerző hátvédek, Beckenbauer, Schwarzenbeck és Breitner sem tudták megállí­tani nem sokkal később a Szuperkupa döntőjének két találkozóján sem. Különben, ha már a bajoroknál tartunk, egy nagymányoki ismerő­söm megkapta a müncheni klub újságjának azt a példányát, amelyben a KEK-döntőről szóló í­rásban engem a jók közé soroltak.

— Pedig Liverpool és Basel után már csak egyszer, Kiskunlacházán játszottál a Fradiban a legjobbak között.

— Az ÉGSZÖV MEDOSZ ellen, a Felszabadulás Kupában már a búcsú jegyében léptem pályára, mert két év után elköszöntem a Fe­rencvárostól. Mi több, úgy voltam vele, hogy a Fradi után már nincs értelme bárhova is menni, úgy gondoltam, hogy befejezem a pályafu­tásomat. Hí­vott azonban az Épí­tők, í­gy odamentem és korábbi fe­rencvárosi futballistákkal, Páncsiccsal, Branikovits Lacival, Máté Jani­val játszottam együtt. Aztán, bár az öregfiúk között egy időben még pályára léptem, megszakadt a kapcsolatom a Fradival, csak nézőként jártam ki a zöld-fehérek mérkőzéseire.

Az Épí­tők után Érden edzősködtem, majd elmentem még Dabasra játszani mielőtt ott is edző lettem. Sikerült olyan jó csapatot össze­hoznunk a vezetőkkel, hogy feljuthattunk volna akár az NB I-be is, de azt már nem volt szabad, nem volt elég pénzünk.

Alacsonyabb osztályban négy évig bí­ráskodtam is, a futballcipőt meg negyvennyolc esztendősen, a diósdi öregfiúknál akasztottam szögre végleg. A tanult, jogi szakmámban addig is dolgoztam, ezután pedig már csak abban.

Foci nélkül viszont nem lehet élni! Hétvégeken mindenféle mér­kőzést megnézek, hazai vagy külföldi, NB I-es vagy alacsonyabb osz­tályú, egyre megy. Mostanában többnyire tévén követem a találkozó­kat, de a családom tagjai tudják, ha meccset nézek, engem tilos zavar­ni.

Állnak (balról): dr. Farkas (orvos), Monostori Károly (intéző), Dalnoki Jenő (vezetőedző), Rab, Martos, Eipel, Branikovits, Domján, Bálint, Géczi, Mucha, Megyesi, Viczkó, Ebedli F., Szigeti Ferenc (másodedző), Albert Flórián (technikai vezető), Dóka (gyúró). Elől: Szőke, Magyar, Pusztai, Nyilasi, Szabó II. Ferenc, Kelemen G., Onhausz, Ebedli, Máté, Pogány, Pataky dr., Takács.

A dedikált fotót Pataky Csaba családi albumából kapta szerkesztőségünk

(Kristóf Péter interjújának felhasználásával)