Elfeledett ellenfelek: Tatabánya

Csepel után Tatabányára utazunk, egy olyan ellenfélhez mely közel 60 éven át számtalan alkalommal tört borsot az orrunk alá. Emellett harminc éven át jelentős szerepet is játszott a magyar labdarúgásban, és bár bajnoki cí­met nem szerzett, de kétszer ezüstérmes és négy alkalommal bronzérmes lett a magyar bajnoki mezőnyben. Csepelen a gépgyár, Tatabányán a bányászat adta a keretet a labdarúgáshoz, de mí­g Csepelen a két háború között is volt élvonalbeli labdarúgás, addig a tatabányai foci sikerei kizárólag a szocializmus évtizedeihez fűződnek, pedig a klubot 1910. február 6-án alapí­tották. Akkor már több mint száz éve folyt a bányászat a Gerecse és a Vértes közötti völgyben, ahol a XVIII. században fedezték fel a szénmezőket. Az igazi fellendülés a XX. század első évtizedére tehető, amikor más iparágak is megtelepedtek a városban: brikett és cementgyár épült a boldog békeidők éveiben. Ezek jelentősen hozzájárultak a Tatabányai Sport Club megalakulásához, bár az I. Világháború meggátolta a tatabányai labdarúgás fejlődését is, de a húszas években már a legnépszerűbb sport volt a bányászok között. Annyira azért nem volt tőkeerős a labdarúgásuk, hogy a 1925/26-ban bevezetett profi bajnokságban nevezni tudjanak, de élvonalbeli álmaikat egy pillanatra sem adták fel. A fellendülést, a változást, a sikereket a második világégés után, a szocializmus magyarországi térhódí­tása hozta el. A nehézipart támogató pártpolitikai irányelvek jótékonyan hatottak a tatabányai csapatra és történetük során először az 1948/49-es bajnoki idényben szerepeltek a legjobbak között (edzőjük az egykori ferencvárosi összekötő, Székely Béla volt), ahol csak a 13. helyen végeztek, í­gy azonnal visszaestek a másodosztályba. Az 1950-es csonka idényben újra felkerültek az élvonalba, de a bajnoki tabella utolsó helye ismét a kiesést jelentette a bányászcsapat számára. Az újabb fordulatra hat évet kellett várni, mely egy újabb félbeszakadt bajnokságot eredményezett a Forradalom és Szabadságharc évében. Bajnokot nem hirdettek (nem is lehetett, hiszen volt csapat mely 22, és volt olyan aki csak 17 bajnokit játszott), ettől függetlenül a Tatabánya a 7. helyen végzett és megtartotta NB I-s tagságát. Egészen 1992-ig.

Mielőtt azonban a sikeres időszak Fradihoz kapcsolódó mérkőzéseire emlékeznénk, kezdjük az „alapokkal”. A két világháború közötti években edzőmérkőzéseken léptünk pályára a Tatabánya ellen, és volt egy „különleges” mérkőzés is, 1912.VIII.25-én, melyet előbb még „football-döntő Magyarország bajnokságáért” hirdettek, később azonban „barátságossá zsugorodott”. A mérkőzést az FTC nyerte 4:3-ra a Tatabánya ellen. Érdekesség, hogy a vendégeknél pályára lépett az FTC-ből 1911 őszén átlépett Schaffer Alfréd, aki 1943 nyarától 46 mérkőzésen ült a Fradi kispadján és aki játékosként és edzőként is európai hí­rnevet szerzett.

Ahogy a bevezetőben már emlí­tettük, a fordulatot az 1948-s esztendő hozta el a tatabányai foci számára, amikor is feljutottak az első osztályba. 1948.X.31. „Tatabányán és környékén óriási érdeklődés nyilvánult meg a Ferencváros vendégszereplése iránt. Már fél 2-kor több mint 10.000 ember volt a nézőtéren.” A szurkolók felfokozott érdeklődése érthető is volt, egyrészt az NB I-s szereplés, másrészt a korszak kimagaslóan legjobb csapatának, a Fradi legendás 1948/49-s bajnokcsapatának a látogatása. Október végén még csak hat forduló ment le a bajnokságból, de addig Lyka Antal csapata bajnokesélyesként kezdett: hat győzelemmel, 31 lőtt és mindösszesen 3 kapott góllal! Ezek után mit is várhatott a lelkes hazai együttes? Lehetőleg minél kevesebb kapott gólt. Az első félidőben még bí­rták a hazaiak, a szünetben a csapat középpályása Lakat Károly (aki sok-sok évvel később edzőként nem csak a Fradinál, de Tatabányánál is fontos szerepet fog betölteni) í­gy összegezte az addig gól nélküli döntetlent: „A csatárok nem tudják a földön tartani a labdát”. Mindezt a Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor csatársornak cí­mezte, akik talán egy kicsit zokon is vették, hiszen a második félidőben már öt góllal bizonyí­tották, hogy a „földön” is tudnak játszani.

Állnak, balról: Furmann szakosztályvezető, Rudas, Deák, Csanádi, Mészáros, Kocsis, Szabó, Budai, Czibor, Lakat, Kéri, Henni.

A hazaiaknak nem csak a Fradi okozott gondot, hiszen a 13. helyen végeztek és kiestek. Egy év pauza következett, majd feljutottak, de jött az 1950-s félszezonos bajnokság, ahol utolsóként újra elvesztették NB1-s tagságukat. 1956-ban újra felkerültek, a félbeszakadt bajnokságban a 7. helyen végeztek. Az 1957/58-s szezonban remekül szerepeltek, az elért negyedik hely bizonyí­totta, hogy jó úton járnak, ehhez persze kellett a szocialista állam hathatós segí­tsége, aki úgy gondolta, a vidéki ipari városok sportját, bennük a labdarúgást kiemelten kell támogatni. Tatabánya mellett ott volt Salgótarján, Diósgyőr, Dorog, Pécs és Komló is, bányász és ipar városok, ahol a nehéz, megerőltető fizikai munka mellett az ott élők szórakozási lehetősége a labdarúgás volt.

A Tatabánya első győzelmét a Fradi ellen 1957.IX.1-én aratta hazai környezetben. „20 ezer néző, zászlók és szí­nes léggömbök lengtek a levegőben, szerte a városban vidám bányászok.” Ünnepi volt a hangulat a 7. bányásznapon, a nézőtéren ott ült Kádár János és a „baráti országok bányász-szakszervezeti küldöttsége” is. Egy ilyen ünnepi napon ki más lehetett volna az ellenfél, mint a Ferencváros? Egy különvonatnyi ferencvárosi közönség örömére a mérkőzés elején sokkal többet támadtunk, de kimaradtak a helyzetet, mely a foci „törvénye” szerint meg is bosszulta magát. A Lakat Károly által dirigált hazaiak a második félidőben kétszer is bevették Gulyás kapuját és nagy meglepetésre legyőzték a Fradit, ezzel tették még nagyobb ünneppé a bányászok napját.

A következő években felváltva születtek a zöld-fehér és kék-fehér győzelmek, ezek közül kettőt emelnénk ki. 1958.XI.30-án született a legnagyobb arányú bányász győzelem (5:0), melyre a Fradi 1960.III.20-án „válaszolt”, amikor is Tatabányán vágott vissza (4:2). A hatvanas évek annak ellenére, hogy a Tatabánya stabil részvevője volt az első osztálynak (1961/62-ben a 4., 1964-ben és 1966-ban a 3. helyen végeztek), a két csapat összecsapásaiból főleg a zöld-fehérek kerültek ki győztesen. 1963.V.12-én Tatabányán nyertünk 3:0-ra, erről a mérkőzésről egy személyes élménybeszámolót is olvashatnak (a szerző 13 évesen csodálhatta az „Aranylábú gyerekeket„):

„…egy előrevágott labdát Varga Zoli átemelt a rutinos középhátvéd, Hetényi felett és mielőtt a labda leesett volna, a tizenhatosról bebombázta – és ez már sok volt nekem, magamról megfeledkezve hatalmasat ordí­tottam. Nem esett bántódásunk, a bányászok addigra már teljesen elszomorodtak. – Na milyen játékos a Varga Zoli? – kérdezte apám és én boldogan kiabáltam, hogy nagyon jó! 3:0 lett a végeredmény.”

1964.VI.7-én még nagyobb „pofonba” szaladtak bele a tatabányaiak. A Népstadionban, 70 ezer (!) néző előtt Albert négy góljával, melyhez Varga és Fenyvesi II. és hozzátett egyet-egyet (a vendégek gólját Menczel Iván szerezte, aki néhány évvel később a Vasasban ért el sikereket), 6:1-re győztünk. Ezzel 13. forduló után négy pont előnnyel vezettük a tabellát, amit ki sem engedünk a kezünkről, ezzel megszerezve a 19. bajnoki cí­münket. Az 1964-s év az olimpia miatt is emlékezetes mindkét csapat számára: válogatott edzője Dr. Lakat Károly, játékosként a Fradiból Novák Dezső (csapatkapitány) és Varga Zoltán, a Tatabányából Gelei József, Szepesi Gusztáv és Cserna Tibor szerzett olimpiai aranyérmet.

1968.III.10-én Tatabányán a „Ferencváros javuló játékot mutatva, megérdemelten, biztosan győzött” (4:2). A kispadokon volt ferencvárosi játékostársak ültek, Lakat Károly és Hári László 1950 és 1952 között több mérkőzésen játszottak együtt, Lakat fedezetként számos „forintos” labdával indí­totta a csatár Hárit, aki a Fradi saját nevelésű játékosa volt, és 1953 őszén igazolt Tatabányára. 1968.VIII.27-én, a Népstadionban Varga Zoli tartott „foci-sulit”, 4:1-re vertük a Tatabányát úgy, hogy mind a négy gólunkat a legendás nyolcasunk szerezte. A győzelem „hátterében” forrongott Európa, diáklázadások Párizsban, Belgrádban, augusztus 20-án a szovjet tankok bevonultak Prágába – a magyar tankok pedig a Felvidékre. Ilyen feszült helyzetben folytatódott a bajnokság, amit egy pont előnnyel nyertünk meg a Dózsa előtt, ezzel megvédve a bajnoki cí­münket. A kispadon Lakat Károllyal, a „Tanár úrral”, aki 1967 és 1969 között 147 alkalommal dirigálta a Fradit, és aki 1957 és 1962, majd 1970 és 1974 között a Tatabánya kispadján ült, ezzel csúcstartó is a Tatabányai labdarúgás edzői között.

A hetvenes évek Fradi győzelemmel indult, 1970.VIII.9-én Tatabányán 2:1-re győztünk, a hazaiak szereztek vezetést, de Branikovits és Szőke góljaival fordí­tani tudtunk. Ezek a találkozón Lakat Károly már a Tatabánya kispadján ült. Ahogy 1972.VII.12-én a Magyar Kupa döntőjében, ahová először jutott be a bányász együttes. A Fradi számára azért is volt fontos a döntő, mivel utoljára 1958-ban nyertük meg a kupát (1967-ben elvesztettük a Győri ETO-val szemben). „Pikánssá” az tette a döntőt, hogy azt a Megyeri úton rendezték, í­gy a végső győzelem dupla örömöt jelentett a szurkolóknak. Az akkori Népsport tudósí­tása szerint „izgalmas, jó mérkőzésen, ha szerencsével is, de sikerült a Ferencvárosnak megszereznie a győztes gólt” (1:1 után Albert, a 84. percben).

Az évtized tovább mérkőzésein több alkalommal is gólzáport rendeztek a csapatok. 1974.III.3-án 5:0, 1975.X.25-én 3-0, 1976.III.6-án 4-1 a Fradinak, majd 1977.VI.11-én 3-3 az Üllői úton. 1977.X.15-én folytatódott a gólfesztivál, 0-1, 3-1, és 3-3 után Nyilasi és Esterházy góljaival 5-3-ra nyertünk az Üllői úton, 15 ezer néző előtt. A csapat akkori mestere (aki néhány év múlva a Tatabánya kispadján is ült), Dalnoki Jenő tőle szokatlanul „hosszan” értékelte a mérkőzést: „3-3-nál egy kissé megijedtem, de remekül hajrázott a csapat. Feltétlenül megérdemeltük a győzelmet”. A tavaszi „visszavágón” 3 év után nyert a Bányász hazai pályán 1-0-ra. A mérkőzés után Dalnoki mester szerint „Nem érdemeltünk vereséget”, és bár tény, hogy több helyzetünk volt, de gólt csak a hazaiak szereztek. A sok gól a folytatásban sem maradt el. 4-1, 5-1, 5-1 (MNK visszavágó, az első mérkőzést a Bányász nyerte 3-1-re), majd az évtized zárásaként 1979.IX.5-én már szűkebben mérve a gólokat, az Üllői úton, 25 ezer néző előtt nyertünk 2-1-re.

A ’80-s évek hozta el a Tatabányai labdarúgás legjobb időszakát. Az évtized nyitányán, az 1980/81-s bajnoki évben ezüstérmesek lettek, a kispadon dr. Lakat Károllyal. Náluk csak egy jobb csapat volt a szezonban: a Ferencváros. Novák Dezső csapata, a 18 fős mezőnyben szerezte meg a 23. bajnoki aranyunkat. A Tatabánya végig méltó ellenfélnek bizonyult, a szezon első meccsén Tatabányán is 1-1 született, majd az előrehozott „visszavágón”, 1980.XII.13-án Nyilasi, Pusztai és Szokolai góljaival már magabiztosan nyertünk. A Tatabánya a második hellyel indulhatott az UEFA kupában, ahol az első mérkőzésen óriási bravúrral, 2-1 nyert a Real Madrid ellen. A visszavágón kikapott ugyan 1-0-ra, és kiesett, mégis örök emlék a tatabányai (és a magyar) labdarúgás számára.

A két csapat találkozóin továbbra is „potyogtak” a gólok, de itt már több esetben a Bányász került ki győztesen. Ezek közül „testvériesen” emeljünk ki két találkozót. 1983.IX.3-án Tatabányán a bányásznapon „fordulatokban gazdag, küzdelmes, s főleg a második félidőben izgalmas mérkőzéssel ajándékozták meg az ünneplő bányászokat a két csapat játékosai.” A 4-3-ra nyert mérkőzésen a hazaiaknál pályára lépett Tepszics Ignác, aki 1976-1981 között 139 alkalommal zöld-fehérek játékosaként tagja volt az 1980/81-s bajnokcsapatnak. Egy év múlva, 1984.XI.25-én újra Tatabányán volt a randevú, de most a Fradi győzött 4-1-re, ami akkor meglepetésnek számí­tott, hiszen az 1984/85-s bajnoki szezon labdarúgásunk egyik legrosszabb élvonalbeli időszaka volt, Vincze Géza irányí­tása alatt a csapat végig a kieső zónában „vitézkedett” és mikor már ijesztővé vált a helyzet, Vinczét Sárosi László váltotta a kispadon. A Tatabánya számára sem emlékezetes ez a bajnokság, hiszen csak jobb gólaránnyal előzte meg minket a tabellán, pedig akkor már összeállt a Bányász Kiprich, Plotár, Vincze „álomcsatársora”.

A Bányász hamar összekapta magát, 1986/87-ben harmadikok, 1987/88-ban másodikok lettek a bajnokságban, mindkét szezonban a Fradi előtt végeztek. Érdekesség, hogy ebben a két évadban három Fradi győzelem mellett egy döntetlen született, a legjobb időszakát élő Tatabánya nem tudott nyerni ellenünk. Pedig az akkori Bányász jó kis csapat volt, a már emlí­tett csatártrió mellett ott volt Udvardi, Szalma, Moldván és Csapó is. Majd jött a rendszerváltás, mely magával hozta a gondokat is. 1992-ben a Tatabánya kiesett az NB I-ből, a játékosok elhagyták a klubot (többen nyugatra szerződtek), az anyagi nehézségek a megszűnést vetí­tették elő. Ekkor még jött egy mentőöv Bí­ró Péter személyében, aki Lombard-Tatabánya néven 1999-ben újra feljutott az NB I-be és nagy meglepetésre a 4. helyen végzett (Vincze és Kiprich is hazatért). A „csoda” csak egy évig tartott, a következő szezonban a 12. helyen végeztek és kiestek úgy, hogy a bajnokság alapszakaszában az A. csoportban az első helyen végeztek.

Négy év után 2005-ben újra sikerült visszakerülni az NB I-be, az első évben az 5. hely sikernek számí­tott, de megint jött a visszaesés, majd 2008-ban a kiesés, ahonnan egyre mélyebbre került a tatabányai labdarúgás. Jelenleg a megyei I. osztályban szerepel a csapat.

A Ferencváros és a Tatabánya nem csak mérkőzésekkel, hanem edzőkkel és játékosokkal is kapcsolódik egymáshoz. A már emlí­tettek mellett, Rákosi Gyula és Ebedli Ferenc is ült a Bányász kispadján, és Monostori Tivadar aki játékos és edző is volt Tatabányán, Novák Dezső mellett pályaedzőként dolgozott a Fradinál. Rajtuk kí­vül több olyan játékosa is van a Ferencvárosnak, akik Tatabányán is pályára léptek: Guba, Hári, Horváth Api, Dombai, Tepszics, Józsa, Váczi Dénes, Zsivóczky Gyula, Vámosi, Márkus, Deme, NdJodo, Arany, Potemin, Horváth R. és Kriston. A két csapat utolsó NB I-s mérkőzését 2006.V.27-én játszotta az Üllői úton, ahol a vendégek nyertek 3-2-re. A mérkőzésről a Nemzeti Sport „Focibohózat futball helyett” cí­mmel számolt be…

Lesz-e a régi időket idéző Ferencváros – Tatabánya NB I-s mérkőzés? Ezt nem tudhatjuk, erre majd a jövő fog válaszolni. Addig Ferencvárosi labdarúgás jelenében a Tatabányai Bányász mint „elfeledett ellenfél” szerepel.

Pedig sokkal többet érdemelne.