Élőben az első, avagy: a nyolcas és a zöld 8-as bűvöletében
Imre bátyánk nagyszerű hangulatú és szokásos módon „zöld-fehér vérrel” írt történetei után kedvet kaptam, hogy megírjam saját első FTC meccsemet, mely 1980 augusztusának elején lejátszott FTC-Dunaújváros idény-nyitó meccs volt.
Szinte mindenki tudja, ez volt ama bizonyos 8-0-ás idénykezdet, melyet követően az előző év 6. helye után csapatunk megkezdte menetelését a 23. aranyérem felé…
Hogy hogyan kerültem a zöld-fehér színek szívemtől elszakíthatatlan bűvkörébe?
Mint annyian közületek, apám, nagyapáim, némi barokkos túlzással egész familiám „zöldvérű” volt, nagyapám Sárosi Gyurkáról, Deák Bambáékról, apám már Albert Flóriánról, Varga Zoliról meséltek, s mi, gyerekek csillogó szemmel hallgattuk és szinte láttuk magunk előtt (Hol volt akkor még az internet, meg a videó megosztók…) ahogy győztesen száguld a zöld-fehér armada.
Nagy Bélának köszönhetően minden Fradi futballmeccs megelevenedett előttünk, a tévében pedig áhítattal figyeltük a zöldár hangorkánját, együtt üvöltöttük velük a „Bólints, Tibi-t!”, de vágytunk rá, hogy testközelből is átélhessük mindezt… A Fradi stadionban!!!
Szóval, azon a kellemesen forró vasárnap estén apám karon fogott Zoli öcsémet és engem, hogy a tévében látott és már szívünkhöz a családi hagyományok által is közel álló Ferencváros Üllői úti fellegvárát végre élőben is megcsodálhassuk.
Tizenegy éves voltam akkor, öcsém majdnem 10, de eladdig csupán a monitoron keresztül ismerhettük Nyilasi Tibit, Ebedli Zolit és a többi rajongott sztárt. Láttuk korábban a 7-1-et is az Újpesti Dózsa ellen és ha addig nem köteleztük volna el magunkat (egy zöld-fehér családban már rég megfertőződtünk persze…) akkor a derbi csodafocija mindenképp pontot tett volna a szurkolói hovatartozás kérdésére.
Szóval, gyermeki izgalommal vártuk a csodát és vagy tízezred magunkkal tombolva köszöntöttük a Fradi-induló dallamaira bevonuló futballistáinkat.
Következett a hangosbemondó névsorolvasása: „1-es: Kakas, 2-es: Horváth, 3-as: Judik, 4-es: Major, 5-ös: Mucha, 6-os: Rab, 7-es: Murai, 8-as: Nyilasi (a lelátón fokozott őrjöngés…) 9-es: Szokolai, 10-es: Ebedli (tombolda…) 11-es: Pogány…”
A meccs kezdete amolyan reménykedős volt inkább, mint karneváli, de amikor a Fradi a játékrész közepén fokozta az iramot és érkeztek a helyzetek, akkor valami hihetetlen érzés kerített hatalmába, mert a „B-közép” és a két oldallelátó kánonban zúgta a „Hajrá Fradi!”-t.
Az ellen lába ilyenkor megremegett és jól érzékelhető volt a vendégek mozgásán az óriási nyomás, amit MI, a „12. játékos” tettünk teherként rájuk. És elérkezett a 39. minutum, amikor egy szabadrúgást Pogány Laci csodásan tekert Holló kapujába. Elképesztő hangrobbanásnak tűnt ez akkor nekünk „újoncoknak” örömünk földöntúli volt!
A második félidő pedig egyetlen nagy mámor volt!
Futószalagon jöttek a gyönyörűen kijátszott gólok, melyekből végül Nyíl 3, Pogi és Taki 2-2, Murai pedig egy góllal vette ki a részét.
A csodás élménynek csak még inkább rangot adott, hogy 5-0-nál, Nyilasi Tibi 2. találatánál jött a hír: Ez volt a ferencvárosi futball történetének 5000. bajnoki gólja!
Szűnni nem akaró ünneplés vette kezdetét, mi pedig alig akartunk hazamenni.
Azóta rengeteg nagyszerű élményt kaptunk a Fradi jóvoltából és nem adom fel a reményt, hogy az új arénában is fogunk még bajnokcsapatot köszönteni, mint azt a gárdát, melyről írtam, akik akkor ünneppé tették az idényt!
Lesz még új zöld 8-as, vagy 10-es, akiknek megmozdulásaiért rajongani lehet.
Talán jövő tavasszal boldogabbak leszünk egy újabb arannyal!
És egyszer talán(úgy mint ’95-ben) ismét nekünk is szól majd a BL himnusza.
(becefix)
Kedvesek vagytok! Köszönöm , hogy örültök az élménybeszámolómnak, megtisztelőek a szavaitok. Remélem, mások is kedvet kapnak a közös emlékezésekhez, mert ez tesz bennünket egy nagy Fradi-családdá:)
Sorsszerű Imre Bátyánk, hogy mégis másképp éltük meg, hiszen, Te jó korban születtél és élőben láttad az IGAZI nagyokat. Kissé irigylünk is érte:)
Ha az emlékeim nem csalnak (sajnos szoktak) akkor a meccs idején éppen a hazát „szolgáltam” mint újonc katona. Bár nagyon jó dolgom volt, hiszen focistaként kimaradtam minden szívatásból, de sajnos az Üllői út környékét sem láthattam két évig.
Ezért is jó volt olvasni a beszámolódat, és azért is, mert egy állandó olvasónk „lepett” meg minket ezzel a remek kis emlékezéssel. Ezekhez jött még a nyolc gól…Kell ennél több a reggeli kávé mellé? 🙂
Annakidején azért (is) indítottam el a sorozatomat, hátha más is kedvet kap hozzá. Örülök, hogy végre valaki kedvet kapott hozzá, és remélem: jól megírt történetednek folytatása is lesz.
Egyébként ezen a meccsen én is ott voltam a Feleségemmel. Egyszer majd eljutok idáig is az „Emlékezetes…” sorozatban. És akkor kiderül, hogy ugyanazt láttuk, ugyanazt éltük át, ugyanúgy örültünk – és mégis más élmény volt.