Emlékezetes Fradimeccseim 11., avagy első zöld-fehér bajnokim…

„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”

1957. márciusára már sokkal kevésbé voltunk optimisták. Az nyilvánvalóvá vált, hogy a Budai-Kocsis-Czibor hármas nem jön vissza, és az is, hogy az első csapat keretéből Henni II, Nemes és Csabai >eltűntek<. Maradt, aki maradt. De í­gy is szépszámmal mentünk ki a kellemes tavaszi időben az első „zöld-fehér” bajnoki meccsre. Mert szép-szép a kupameccs – de a bajnoki az BAJNOKI.

Az előmérkőzésen a tartalékok játszottak, és mint í­rtam megemlékezésemben, alkalmam volt gyönyörködni Mészáros „Dodó” játékában. Hogy saját magam idézzem:

Valahol a balfedezet helyén Mészáros kapott egy labdát. Mindenki helyezkedni igyekezett, s az ellenfél védői is beljebb húzódtak. Jobbszélsőnk, a kistermetű, de nagyon gyors Láng II ott árválkodott a túloldalon a leshatárnál. Visszanézett, aztán elindult.

– Hova megy? – kérdezték néhányan, de a következő percben megjött a válasz. Mészáros egy csodálatos labdát helyezett eléje, és neki csak be kellett száguldania a szegedi kapuba…

Egyébként a „fakó” a következő összeállí­tásban játszott: Szőke Gy. – Thomann, Kispéter, Hruby – Schléger, Bokréta – Láng II, Láng K., Takács Lajos II, Mészáros J, Novák. (Ez a Novák nem azonos Dezsővel, aki akkor még a Haladásban játszott balösszekötőt. Rajta kí­vül az első csapatban soha nem játszottak Schléger, Bokréta, Láng II.) Góllövők: Takács 3, Láng II, Mészáros.

Node mindenek ellenére az első csapatot vártuk. Mert ugye, az az igazi. Általános volt a vélemény, hogy „megesszük” a Szegedet, mert pontosan egy hónappal korábban egy sima ötöst kaptak az MNK elődöntőjében. De az óvatosabbak is olyan két-háromgólos győzelmet vártak.

1957. március 17. FTC – SZEAC 3:0(1:0). Üllői út, 20 000 néző.
1221. bajnoki, összesí­tve 2214. mérkőzés.
FTC: Gulyás – Ombódi, Mátrai, Dalnoki – Gerendás, Dékány dr. – Kertész T., Borsos, Orosz, Vilezsál, Fenyvesi.
G: Kertész T. 2, Borsos.

Gulyás Géza

Bevezetőül Gulyást köszöntötték. Mint a Népsport í­rta: „abból az alkalomból, hogy századszor védte csapata kapuját”. A pontossághoz csak annyit, hogy ez Gulyásnak a 100. bajnoki mérkőzése volt. Mert amúgy a 144. (Ez a köszöntés akkoriban csak néhány üdvözlő mondatból állt, tárgyi emléket úgy emlékszem nem kapott.)

Aztán elkezdődött a mérkőzés, és látszott szinte azonnal, hogy a Szeged nem adja olcsón a bőrét. A csatárként nevezett Bánátit és Gátot visszavonták mélyen, a mi csatáraink meg csak tehetetlenkedtek. Hiába, nem volt erőcsatárunk. Megpróbálták körbeadogatni a szegedi védelmet, ám sokra nem jutottak. A végén mindegyik akció elhalt. Igaz, a szegediek meg sem próbálkoztak támadással. Abban reménykedtünk, hogy csak hibázik egyszer valamelyik szegedi.

Aztán úgy negyedóra múlva bekövetkezett. Fenyvesi szögletét Kertész a kapus kezei között fejelte a hálóba. Ekkor reménykedtünk, hogy megindul a gólgyártás. Helyette Dékány megsérült, és a félidő hátralévő bő negyedóráját emberhátrányban játszottuk. (A FIFA csak 1967-ben tette hivatalossá a cserét, nálunk bajnokin 1968 tavaszától lehetett. 1950-1954 között az akkori sportvezetés „saját hatáskörében” engedélyezte, kihí­va a FIFA rosszallását.) Ám a Szeged ugyanúgy bunkerfutballt játszott, mint addig.

A második félidőre Dékány visszaállt (sérülése nem volt komoly, a következő fordulóban is játszott), a Szeged pedig elkezdett támadni. A mi részünkről igazi veszélyt csak Fenyvesi jelentett, akit sokszor ketten sem tudtak tartani. A meccs egyre durvább lett, de szerencsére sérülés nem történt.

Aztán a 76-77. percben Fenyvesi jóvoltából eldőlt minden. Elrohant a balszélen – sokadszor – és beadását valósággal odarajzolta Borsos fejére, akinek még csak bólintania sem kellett. A középkezdés után újra elment a balszélen, és ezúttal Kertész volt lábbal a végrehajtó.

Az első épkézláb szegedi támadást a 85. percben láttuk, amiben az is közreműködött, hogy Ombódi bemutatta szokásos hajmeresztő húzásai egyikét. De csak szöglet lett belőle.

Kertész Tamás

Így végülis 3:0-ra győztünk, bár ha valamivel határozottabban csatáraink (és lett volna valódi irányí­tónk) 6 vagy 8 góllal is győzhettünk volna. A szögletarány 12:1 volt.

A szurkolók jelentős része elégedett volt, hiszen egy háromgólos győzelmet nem kell magyarázni. Ugyanakkor Csanádi Árpád úgy vélekedett, hogy „még sokat kell javí­tani a csapat játékán”.

A mérkőzés után hamar kiürült a környék. Mert ugyan karhatalmistákat nem láttunk ezúttal, és rendőrt is kevesebbet, mint mostanában – ám tudtuk, hogy a szemben lévő katonai épületben ugrásra készen várakoznak, hátha belénk lehet kötni. De ezt az örömöt nem adtuk meg nekik..

– YSE –