Feljegyzések a fotelból – 21 avagy álom luxuskivitelben

„…azok, akik szeretik egymást, összetartoznak, és csak együtt lehetnek igazán boldogok.” – Truman Capote í­rta le ezt a nagyszerű gondolatot az Álom luxuskivitelben cí­mű regényében (film is készült belőle, amit minden idők egyik legjobb ví­gjátékának tartanak), mely tegnap késő este, zuhogó esőben több mint tí­zezer boldogan ölelkező Ferencvárosi szurkolónak lett a „védjegye”. Nehéz, vagy talán nem is lehet szavakba önteni azokat az érzéseket, melyek még egy órával a kupadöntő után is betöltötte az arénát. Hiába szakadt az eső, hiába vált az első nyolc sor az eső martalékává (köztük voltam a barátaimmal én is), a stadion aulája még 11 óra tájékán sem akart kiürülni. Jó volt együtt lenni, jó volt 11 év után újra magyar kupát nyerni és 20-ról 21-re lépni, mely lehet, hogy kis lépés volt a magyar labdarúgásnak, de nagy lépés volt a Ferencvárosnak. Megmerem kockáztatni azt is, hogy a 2006-os jogtalan kizárásunk után tegnap száguldott be a Fradi-vonat az állomásra, miközben porrá zúzta a magyar bajnokot, akik különféle statisztikákban már Európa élmezőnyébe tartozott. Azt persze én sem állí­thatom, hogy a 50. percig nem volt méltó ellenfél a Videoton (bocsi, ez egy kicsit fellengzős kijelentés – de ugye most meg lehet bocsájtani?), de amit a Fradi az utolsó 40 percben produkált azt még az esőistenek sem fogják tudni elfelejteni.

Truman Capote könyvében van egy rész, amikor az elkényeztetett lány (a filmben Audrey Hepburn) megkérdezi a kissé ágrólszakadt í­rót, hogy mondja már, mi kell a boldogsághoz és a sikerhez. Először is bátorság – mondja egy kissé unottan a férfi. Valami hasonló jutott az eszembe amikor megtudtam, hogy Thomas Doll a sérültjeink „pótlására” egy 20 éves fiatalt vet be a középpályán. Vele szemben viszont az NB I legjobbnak tartott négyese sorakozott fel (Gyurcsó, Kovács, Sándor, Oliveira). Nem tagadom, először csóváltam egy kicsit a fejem, de mivel töretlenül hiszek Doll döntéseiben és szerencsére a sok sérült közül Somalia vállalta a játékot, nagyon is dí­jaztam a mester bátorságát.

A „vallomások napján” azt is be kell ismernem, hogy a Hajnal-Meteos-Nalepa-Busai lista láttán egy óvatos Fradit vártam és egy sokmozgásos, labdabirtoklásra törekedő Videotont. Ebben is tévedtem (bár volt amiben nem, de arról majd később) és néhány órával a mérkőzés után sem tudnám megmondani, hogy vajon a Videoton választotta ezt a védekező, kontrára épülő játékot, vagy egyszerűen csak mi erőltettük rá a játékunkat a vendégekre. A mindig nagyon „bölcs” Nemzeti Sport szerint a Fradi idegesnek tűnt (a lelátón én az voltam ez tény, no de a csapat?), melyből az következik, hogy a Videoton haláli nyugalommal uralta a játékot. Egy biztos, lehet ilyen furcsa szemüvegen keresztül is nézni a meccset, de talán egy látszerész tudná a megoldást. Persze nem tagadható, hogy bár az első félidőben is fölényben voltunk (főleg a Ramirez-Lamah kettőssel nem tudtak mit kezdeni), de a Videotonnak is voltak veszélyes támadásai… talán egyre emlékezem, amikor Gyurcsónak sikerült átjátszania Dilavert (többször már nem), de lövését Dibusz szépen védte. Dénes „védelmében” hozzátehetnénk, hogy ő ezzel járult hozzá a kupagyőzelemhez, mert ezen kí­vül más dolga nem nagyon akadt.

Nem úgy mint Calatayud-nak aki az esős második félidőt egy ideig nem fogja elfelejteni. Négyszer mattoltuk (egyszer Szolnoki segí­tségével, de ha ő nem akar minden áron gólt lőni a kupadöntőn, akkor Lamah duplázott volna) és volt olyan 20 perc amikor annyiszor kellett hátranyúlnia és megkeresnie a labdát a hálóban, hogy talán görcsöt is kapott a keze.

És akkor jöjjön az igazi vallomás, amit eddig soha nem vetettem papí­rra és még a barátaimnak sem „dicsekedtem” el vele. Nem nagy dolog, biztos vagyok benne, hogy sokan hasonlóan szoktak cselekedni, bár néha én is úgy érzem, hogy ez inkább „szihikai-eset” mint egy normális szurkoló pótcselekvése. A legtöbb esetben unalmas perceimben „fejben” le szoktam játszani a mérkőzést. Mindig nyerünk, ez nem lehet vitás, de a legtöbbször nagyon is „brutális” módon szoktam begyűjteni a három pontot, vagy éppenséggel a kupagyőzelmet. A kupadöntő előtt két verzió lebegett lelki szemeim előtt. Az egyik variáns szerint 4:2-re győzünk, 2:1-s Fradi vezetésnél a bí­ró jogtalan büntetőt ad a Vidinek és Dibuszt ki is állí­tja (bocsi Dénes, a kiállí­tás „természetesen” jogtalan volt). Nikolics belövi (a valóságban egy mozdulata sem volt a legértékesebb magyar játékosnak), de akkor jön a Fradi-szí­v és a hosszabbí­tásban megnyerjük a kupát. A második verzió már nagyon „beteges”, hiszen remek kezdés után az első félidő végén összeroppan a csapat és a Videoton három gólt is lő. Ugye kitaláljátok, hogy mi lesz a második félidőben? Hát persze, négy gólt lövünk és megint csak megnyerjük a kupát!

A fenti magánközvetí­tésből a négy gól és a kupagyőzelem be is jött. Remek jós vagyok, vagy a szí­vem teljesen átvette az irányí­tást az agyam felett? Jelen esetben teljesen mindegy. Győztünk, miénk a kupa – kell ennél több? Egy régi bölcselet szerint a „legfontosabb amit a győzelemből megtanulhatunk, hogy képesek vagyunk rá.” Ezt egészí­teném ki azzal, hogy a jelenlegi Ferencváros meg is érett a győzelemre. Hosszú volt az út, de Thomas Doll irányí­tása alatt egy olyan Fradi alakul, mely tegnap az esőistenek dühöngése közepette darabjaira szedte szét a vendégeket. Vagyis a hazaiakat, ugyanis ők voltak a „pályaválasztók”, és az már a saját pechjük, hogy éppen a Groupama-Arénát választották – ezt a magyarázkodást inkább befejezem, mert a végén én sem tudok kikecmeregni ebből a mondatból.

A „nemzet gólkirályának” egyetlen megmozdulása sem volt (Batik Bence úgy lekapta a pályáról, hogy Nikolics saját árnyékában is Bencét vélte felfedezni), az előbb már emlí­tett Vidi középpályás sor (melynek tényleg voltak remek meccsei) nem tudta ránk erőltetni az akaratát és amitől tényleg rettegtem, Juhász fejjátéka is felejtősre sikeredett. Nálunk meg többen extra teljesí­tményt nyújtottak. A hátsó négyes (újra bántanom kell egy kicsit az NS munkatársát, aki Pavlovicnak 4-es adott??!!!) kiválóan teljesí­tett, közülük is kiemelkedett a Fradi tűzgolyója, Ramirez, aki Lamah-val sokszor megoldhatatlan feladat elé állí­totta a „hazai” védőket. Gerzson is sokat dolgozott, Somalia mesterien szűrt, Böde szokásos közelharcát bonyolí­totta mellyel üres tereket nyitott Vargának aki élt is felkí­nált lehetőséggel.

4:0 az MK-döntőn, a magyar bajnokcsapat ellen. Az ünneplés perceit (abból azért volt kb. 60) nem lehet í­rásban átadni. Mosolyt az arcokon, a könnyező, ölelkező szurkolók örömét, a Fradizmus kiteljesedését, azt a földön kí­vüli boldogságot mely 23 óra magasságában az esőisteneket is elzavarta az égről, át kellett élni. Ahogy a játékosok örömét is, a szurkolók előtti „lebegést”, Csukics kapura mászását, Pavlovic gyerekes „ugrabugrálását”, Ramirez gyep-pusziját… Kell ennél több?

„Legközelebb azok állnak hozzánk, akik a leginkább megértik, mit is jelent nekünk az élet, akikben a mi érzéseink kapnak új erőre, akik győzelemben és vereségben a kezünket fogják, akik megtörik magányunk csendjét.”

Tegnap este nem voltunk magányosak. Megtörtük a 11 éves csendet és 21-re léptünk. Egy álom vált valóra – luxuskörülmények között, úgy, ahogy Trumam Capota megálmodta a könyvében: „Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton – mint a győzelem istennője – szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja megtudni, mi a boldogság.”

Mindörökké Ferencváros!