Feljegyzések a fotelból – Bronzvasárnap: dobog a szí­v a csendben

A lefújás pillanatában, amikor az egész stadion egy nagy ölelésbe fonódott össze, még azt hittem, hogy nagyon könnyű dolgom lesz a 2013/14-s bajnoki szezon utolsó foteljának megí­rásakor. Csak le kell ülnöm a gép elé és úgy fognak az ujjaim szaladni a billentyűzeten mint Usain Bolt lábai az olimpiai döntőben. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a mérkőzés másnapjának reggelén szinte csak pillanatok peregjenek le a szemem előtt. Szerkesztőtársam most biztos rávágná, hogy nem kellett volna annyi sört innom (a legtöbbet éppen ő szerví­rozta fel), de tudom, az emlékezetvesztés nem fogható rá a nedűre, hiszen annak teljesen más indoka van. Egyszóval megfogalmazva, a feszültség. Soha nem volt erősségem a fizika, de annyit tudok, hogy az elektromos mezőben két pont között a villamosság megadja, hogy mennyi idő alatt jut el a töltés az egyik pontból a másikba. Természetesen nem gondolom, hogy ha tegnap délután a kezembe adnak egy izzólámpát, az egyből ki is világosodik, de azt igen, hogy egész vasárnap tapintható volt a feszültség minden zöld-fehér szurkoló közelségében. Egy óra környékén ez a fajta feszültség az Üllői út 129. környékén néhány pillanatig mosolyba ment át. Bár terveztük a megállást az új Szentélyünk előtt, de ha véletlenül Laudetur barátommal elkalandoztunk volna a közelgő órák taglalásában, az autó egy jól idomí­tott paripához hasonlóan kormányzás nélkül is leparkolt volna a Fradisas közelében. Mert tudta, itt az új otthonunk.

Mely egy csoda. Lehet itt fanyalogni, lehet hibákat találni, de nem szeretni, és nem a második otthonunknak tekinteni, az egyszerűen képtelenség. Egy óra magasságában többen jártuk körül a még elzárt stadiont, mint jó néhány NB I-s csapat mérkőzésére lasszóval fogó szurkoló. Látható volt az arcokon a mosoly, a kí­váncsiság és az öröm. A legtöbbet elhangzó kérdés, miszerint „Játszani fogunk itt EL meccset?”, már előre vetí­tette azt, hogy ha elhagyjuk a Szentély környékét, újra ránk tör a feszültség és a kétely.

Bí­ztunk a csapatban, bí­ztunk Doll mester taktikájába, és talán egy kézlegyintéssel le is fegyverezhettük volna saját magunk feszültségét, hiszen egy 8 meccses sorozat után, hazai pályán, egy közepes játékerőt képviselő csapat ellen szinte biztosra vehető volt a győzelem. Ezt persze csak a nagyon fanatikusak gondolták, hiszen ahogy bementünk a Puskás betondzsungelébe és körbenéztem tényleg tapintható volt a feszültség. Nem csak az előttünk álló 90 perc miatt, de az első 15 perc „csendje” miatt is. Az a csend, melynek hangjait Simon és Garfunkel örökzöld dalában megénekelte, most a néma tiltakozássá változott.

A közel 15 ezer szí­v dobogott a csendben, és közel 15 ezer torok szabadult fel 14:53-kor és onnantól már nem volt megállás. Olyan hangorkán, olyan buzdí­tás szabadult fel mely ténylegesen megrengette a földet. Ettől talán a csapat is megremegett, hiszen az a fajta offenzí­va amit a szurkolók reméltek az első perctől kezdve, elmaradt. Persze belül tudtuk jól, hogy Thomas Doll úgy sem engedi fejjel a falnak a csapatot, de ahhoz egy kicsit talán türelmetlenek voltunk, hogy ne érezzük azt, akadozik a gépezet, nincsenek lövések és bár főleg nálunk volt a labda, igazi gólhelyzetet az első félidőben nem sikerült kialakí­tani.

Ettől függetlenül abban is biztosak voltunk, hogy a második félidőben magasabb fokozatra kapcsolja a csapatot a mester. Látszott a játékosokon is a feszültség, de az is, hogy tudják mit akarnak. A győzelmet, a harmadik helyet, az Európa Ligás indulást. Ehhez meg a biztonság érdekében gólra volt szükség, mely a második félidő 7. percében meg is érkezett. Bönig olyan magabiztosan vágta be a jobb felsőbe Böde mértani pontosságú labdáját, mintha ez a 35 éves balhátvéd mindennapos rutinfeladata lenne. Kellett hozzá Philipp sok-sok éves rutinja, tapasztalata és a foci iránti alázata. Innentől kezdve már csak egy csapat volt a pályán. A Paks is beletörődött, hogy itt csak epizód szerepre vannak kárhoztatva, néhány percet leszámí­tva, amikor is Éger László befejezve több évtizedes játékosi pályafutását, levonult a pályáról, és akit a Fradi közönség felállva tapsolt meg!

Leonardo büntetője már csak hab volt a tortán, mindenki ölelt mindenkit, zúgott a Hajrá Fradi! és egy olyan karnevál vette kezdetét, melyet még Rióban is megirigyelhettek volna. Bronzba öltözött a Puskás, de ettől függetlenül mindenki tudta, a boldogság nem elsősorban a harmadik helynek szól és nem is az Európa Ligás indulásnak, hanem magának a sikernek. Mert csodás érzés volt együtt lenni, együtt ünnepelni és együtt érezni, hogy újra van csapatunk és talán leí­rhatjuk, végérvényesen van jövőnk. Talán egy órahosszát is eltartott az ünneplés és amikor este nyolc óra tájban hazafelé indulva eljöttünk a Szentély előtt ismét csak zöld-fehér öltözött szurkolókat láttunk. Olyan volt ez, mint egy zarándoklat. Több százan sétáltak át a Puskásból az Üllői útra. Most már feszültségmentesen, most már örömittasan és jó érzéssel gondolva a jövőre.

Az autóból néztem őket, talán néhány könnycsepp is kicsordult az arcomra és akkor ismét Simon és Garfunkel dala kezdett halkan duruzsolni a fülembe.

„És lassan mozdul már a kép:
egy árnyék fázósan kilép.
Vakí­tó lámpa, szí­nes flitterek,
köd rajzolt glóriákat képzelek
és a lábnyomok
-sok fázós koppanás, koppanás.
Dobog a szí­v a csendben.”