Feljegyzések a fotelból – egy lépést tettünk előre
Amikor a vasárnapi írásomban „kiadtam a jelszót”, miszerint csak a győzelem számít, már akkor tudtam, hogy veszélyes vizekre evezek. Egyből motoszkálni kezdett bennem a kétely, mi van akkor ha nem sikerül és beleesek a vízbe? Azt eddig is tudtam, hogy nem vagyok egy Darnyi Tamás és ha igazán mély vízbe kerülök, az egyetlen lehetőség számomra ha Erika Eleniak utánam ugrik, bár abban azért nem vagyok biztos, hogy együtt sikerülne kikecmeregni a vízből.
Ezen túl a fotelemet is féltettem egy újabb csalódástól, bár nem egy érző lélek, de az évek során olyan viharokkal kellett megküzdeni (emlékezzünk csak a Zete elleni sérüléséről), hogy a mérkőzés előtt gondolkodtam, hogy megkímélem és inkább mellé, a földre telepedek le. Ekkor a fájós derekam üzent és halkan megsúgta, nem lesz itt baj, üljek csak szépen a fotelba, süppedjek el a fotelem kényelmes ölelésébe, de azért lehetőleg tartózkodjak az erőszakos mozdulatoktól.
Ezt Pistánk góljáig még tartani tudtam, bár az elején voltak olyan szituációk, amikor olyan erővel szorítottam a karfát, mint legutóbb a fogorvosomnál. De mikor Ashmore mértani pontossággal Pista fejére varázsolta a labdát, korlátok nélkül szakadt fel bennem az elmúlt hetek keserűsége és egy hatalmas ordítással adtam a szomszédok tudtára, hogy vezetünk! Azt nem tudom, hogy ők mit szóltak hozzá, egyedül a szomszéd kutyája válaszolt vissza, és bár nem tudok kutyául, de biztos voltam benne, hogy az öröm ugatását hallom vissza. Szinte fel sem ocsúdtam és tíz perc múlva egy remek „idegen légiós kontra” után (de régen is vártunk rá!), az addig csak a pályán ténfergő Rósa Dani úgy ültette hintába a hátvédet, hogy szegény azóta sem gyógyult ki a szédülésből, és máris kettővel vezettünk.
Akkor már olyan állapotban voltam, hogy nem is emlékszem, hogy vajon kiugrottam-e a fotelból vagy csak térdre hulltam és úgy ráztam a kezem, de az biztos, hogy egy „Hajrá, Fradi!” kiszabadult a torkomból, mert utána a szomszédom kutyuskája percekig vonyított. Visszaülve a fotelba, megsimogattam a karfát, talán pajkosan meg is csapkodtam, és a megérdemelt nyugalom helyett, váratlanul a teljes ideggörcs jött rám. A félidő végéig talán többet néztem az órát mint magát a játékot, mert rettegtem attól, hogy bekövetkezik az, ami a Zete ellen, és a hajrában gólt kapunk.
A hajrát kibírtuk, de a második félidő elejét már nem. Még tíz perc sem telt el és egy védelmi hiba után, az ügyeletes „emtékás zseni” egy Gera Zolit emlékeztető mozdulattal szépített a dermedten álló Megyeri mellett, akinek mellesleg megint elévülhetetlen érdemei voltak a végső győzelemben.
Ami utána jött, az egyenlő volt az írásom elején jelzett Baywatch rémképpel azzal a különbséggel, hogy még arra sem volt erőm, hogy segítségül hívjam Erika Eleniakot. Olyan erővel talán még a fogorvosom mellesleg szuper kényelmes székének a karfáját sem szorongattam, mint a fotelemét. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, de ahogy teltek a percek épp olyan váratlanul mint az ideggörcs, úgy lett úrrá rajtam a nyugalom.
Éreztem, hogy megtanultunk nyerni. Tényleg átérezték a játékosok a „csak a győzelem számít jelszót”, hiszen a 70. perctől kezdve már nem figyeltem annyira az órát a képernyő sarkában, mert éreztem, itt csak mi nyerhetünk. Azt nem tudom igazából, hogy vajon mi miatt gondoltam így, hiszen elég lett volna egy újabb figyelmetlenség és kezdhettünk volna mindent előröl, de az utolsó percekben az jött le nekem, hogy a csapat végre azt játssza, amit kell. Azt persze nem állítom, hogy ezek után itt van a Kánaán, de a bajnokság eddigi listavezetőjét vertük meg és ha még lassan is, de elkezdtük a felzárkózást.
Azzal most tényleg nem akarok foglalkozni, hogy az előttünk álló mérkőzések vajon mit is rejtenek magukban, azon még ráérünk a héten elmélkedni. Most tényleg meg kell állni egy pillanatra, örülni egy kicsit, mert ránk fér, mert a minden tiszteletet megérdemlő közönségünk meg is érdemli.
Egy lépést biztos, hogy tettünk előre. Nem nagyot, egy kicsit, de előre mentünk. Az elmúlt hetek után, most ez a legfontosabb.
– Lalolib –
Az ideny elso olyan kozvetitese volt ahol 1 perc stream se jott at a neten – igy en nem lattam a meccset de azert vegig virrasztottam es olvasva is idegfeszito volt.
Fradissimo tavozasa engem is sziven ut – mert igaz csak a forumokon keresztul „ismerem” de nagyon sokra becsulom a velemenyet es hianyozni fog – ha jol tudom O volt az egyik aki MEGALMODTA a Barati Kor weboldalat
Koszi az eddigi munkadat Fradissimo!!
Trenton!
Becsülettel bevallom, egyre gondoltunk. 🙂 🙂
Azért ennél sokkal többet jelentett az ő munkája, hogy ennyivel elintézd mjozef lásd: Az oldalt 2009.09.11-től
http://www.ftcbk.eu/szerkesztoseg/
készítik.
Ez engem nagyon elszomorít!
A válasz elég tömör, nagyon sajnálom, hogy fradissimo már nem szerkeszti a honlapot. :(((
Lalolib,
„Azt eddig is tudtam, hogy nem vagyok egy Darnyi Tamás és ha igazán mély vízbe kerülök, az egyetlen lehetőség számomra ha Erika Eleniak utánam ugrik, bár abban azért nem vagyok biztos, hogy együtt sikerülne kikecmeregni a vízből.” :D:D:D. Lehet, hogy nem is egy Cseh Laci vagy? :). A másik miért nem Pamela Andersson? 😛
Egyébként szép volt, Fiúk! Reszkess, Loki! 🙂
Fradissimot sajnálom :(.
Az oldalt 2009.09.11-től
http://www.ftcbk.eu/szerkesztoseg/
készítik.
Fondorlat!
Nem hiszem, hogy a szerkesztők sokáig kerülni tudnák ezt a kérdést, hiszen Sanyi vezéralakja volt ennek az oldalnak. Szerintem ezt nekik kéne megválaszolniuk az oldal olvasói felé. Bízom benne meg is teszik.
Köszi Trenton. A szerkesztők közül viszont eltűnt a neve, és nem értem, hogy miért?!
Biztos kint volt, én meccs után láttam a Székház előtt beszélgetni valakivel.
Sziasztok! Nekem egy kérdésem lenne, a meccsen nem találkoztam fradissimoval és itt is teljesen eltűnt, nem tudjátok mi van vele?
Köszi a választ előre is.
Hajrá Fradi!
Lalolib, szokás szerint ezzel az írással kezdtema hétfő reggelemet és ma sem csalódtam. 🙂 Bár megmondom őszintén, hogy kicsit elkalandoztak a gondolataim közben, ugyanis összekapcsoltam Erika Eleniak képét azzal, hogy „megsimogattam a karfát, talán pajkosan meg is csapkodtam”…:)
egészen érdekes, de én is ugyanezt a lelki hullámvasutat jártam be a lelátón!
1-0-nál azt éreztem, hogy nagyon kellene még egy gól, ami megnyugtatná a csapatot és nem tallabilléznénk az X határán, majd amikor meglett a második rám is olyan idegesség tört, ami még meccs előtt se…
úgyhogy 2-0-nál meg azon majréztam, hogy rúgjuk be azt a harmadikat, mert ha a mötöká talál egy gólt, onnan kezdve még akármi is bekövetkezhet…na hát be is rúgták, és speciel abban a pillanatban lezajlott előttem az életem és az, hogy ilyen nincs, hogy már megint ne sikerüljön…
de a bekapott gól után olyan negyed órával már én is könnyebben vettem a levegőt, szinte megnyugodtam…magam sem értem az okát, de nagyon jó volt olvasni, hogy – szintén egy megmagyarázhatatlan okból – más is így volt vele:)
Bár voltak olyan pillanatok, amikor sajnáltam, hogy nem vettem be nyugtatót, de a mérkőzés zömében úgy éreztem, hogy itt nem lesz baj.
Részleteiben: Megyeri már termeténél fogva is jobban zár, mint Holczer. „Étcsokoládé” embereink kifejezetten jól játszottak, Morrisont ilyen jól játszani tán még nem is láttam. „Házi Farkasunk” (Wolfe = Farkas) ragyogóan helyettesítette Dragonert. A >spori< minden igyekezete ellenére kevés szabdrúgást tudott itélni veszélyes helyről. Abdi beállításával több osztogatni képes játékos került a pályára, az ellenfél védelme így bizonytalanabb lett. Jelenleg ez elég volt.
De szerintem lesz még jobb is.