Feljegyzések a fotelból: Elfújta a szél

Szerda délután készülődve az esti mérkőzésre egy kissé tanácstalanul toporogtam a ruhásszekrény előtt. Azon morfondí­roztam, hogy vajon jobbról balra, vagy balról jobbra haladva aggasszam magamra a ruhákat, melynek az lett a vége, hogy Stanból Panná váltam és mikor odaértem az ajtóhoz, egy kis gondot jelentett kituszkolni magam rajta. De ahogy kitettem a lábam, a metsző szél úgy hasí­tott keresztül rajtam, hogy a csontjaim legbelső zugai arra kértek, inkább forduljak vissza. Közben előállt a „taxi”, benne a kalocsai légió, onnan meg már nem volt visszaút. Laudetur barátom azzal fogadott, hogy az ülésmelegí­tő bekapcsolva, és jobban teszem, ha útközben beszippantom a meleget, mert a meccs közben szükségem lesz rá. A társaktól pillanatok alatt javaslatokat is kaptam, hogyan és főleg mivel próbáljam összegyűjteni a meleget, hozzátéve, hogy annak idő előtti kiengedésétől azért eltekintenek. A jókedv a metsző szél ellenére megvolt, bár mikor két óra múlva (ha nincs waze, talán még mindig kóválygunk a hétköznapi pesti dugóban) kikászálódtunk az autóból és a mozdony füstje helyett a szél ereje csapott meg, fel is tettem magamban a kérdést: kell ez nekem? Hétköznap, hideg, fél nyolcas kezdés, két óra haza, majd holnap reggel munka…és még „jegyzetelnem” is kell, ha már a Kisvárda elleni kissé nyögdelősre sikeredett három pontról igazoltan (Novák Dezső Emléktorna, Tapolca) távol maradtam. De hideg ide vagy oda, mégis csak a Honvéd az ellenfél, mely manapság már csak a 106 éves közös múlt miatt számí­t rangadónak. Aztán egyből felrémlett, hogy ősszel sem bí­rtunk el velük, sőt utoljára két éve „végeztük” ki őket tisztességesen, ha jól rémlik egy ötöst rámolva be a kapujukba. Csak nehogy elfújja a szél – ötlött fel bennem miközben elsőre a „vénám” is befagyott, meg kellett egy kicsit melegí­teni a kezem, hogy második próbálkozásra zöldet kapjak a belépéshez. Néhány pillanat erejéig felvillantak a legendás film képkockái, Scarlett reménytelen harca a boldogságért és bár legszí­vesebben beültem volna egy meleg moziba újból megcsodálva Margaret Mitchell történetét, de beérve az agorába, beszippantva annak semmihez sem hasonlí­tható zöld-fehér illatát, onnan már nem volt visszaút. Ott a helyünk. Legyen hideg, „üvöltsön a szél”, nincs menekvés.

Az előzetes nyilatkozatokból tudtuk, hogy Rebrov mester felkészült az anti-foci ellen, a Honvéd felállása eleve azt sejtette, hogy rohamásót is magukkal hoznak és árkokat ásva, a kapujuk előtt próbálják féken tartani a támadó négyesünket. Csupán egyetlen helyen változott a falállásunk, a Civic helyett Heister kezdett. Támadáááás! – adta ki a vezényszót az előttem ülő öblös hangú szurkolótársam, mire a mellett üllő halkan megjegyezte: – Mást lehetne játszani, még el sem kezdődött és már tizenegyen vannak hátul! Jót derültünk a megjegyzésen, majd ahogy ténylegesen elkezdődött a játék, és láttuk, hogy a Honvéd nem csak a kezdés előtt marad a saját térfelén, hanem 90 perces parkolást terveztek, csak az volt a kérdés, hogy vajon feltudjuk-e törni.

Sajnos, nem sikerült.

Pedig Boli már a negyedik perc környékén megváltoztathatta volna a meccs előre megtervezett kimenetét, de gyengén gurí­tott el a kapus mellett és Batik még a gólvonalról ki tudta vágni a labdát. Majd egy negyedóra eredménytelen gyömöszölés után (jobb szót nem találtam) újra a középcsatárunk veszélyeztetett, egy felpörgetett labdát zúdí­tott centikkel a kapu fölé. Utána Sigér került egy kissé vitatható körülmények között a gyepre, a sí­pszó elmaradt (nehogy már két egymásutáni meccsen büntetőt kapjunk!), miközben egyszer-kétszer a Honvéd is eljutott a kapunkig, de túl nagy kockázat egyik támadásukban sem volt. Talán nem is gondolták komolyan, hogy gólt tudnak lőni, inkább megszokásból próbálták hol Lanzafame, hol meg Moutari felé í­velgetni a labdát.

Gól nélkül le is pörgött az első negyvenöt perc és azon kí­vül, hogy egyre-jobban támadott a hideg, a szünetben kortyolgatott forró teán kí­vül másra nem nagyon lehet visszaemlékezni. Támadtunk, támadgattunk, irányí­tottuk a játékot, jókat passzolgattunk, de az előttünk álló „kőfal” ledöntése elég reménytelennek látszott. Főleg úgy, hogy szélsőjátékunk nem volt, Zubkov folyamatosan Boli mellett tanyázott, Tokmac-nak meg talán egyszer sikerült a védőfal mögé kerülni. A két szélsőhátvédünk sem tudta hatékonyan támogatni a csatárokat, ráadásul Isael is egy kissé tompább volt a szokottnál.

A második 45 perc még nyomasztóbb volt mint az első. A Honvéd végképp eldöntötte, hogy számára az egy pont óriási siker, ezért még mélyebben húzódva vissza próbálta „ölni” a focit. Volt egy jelenet a félidő közepén, amikor Lanzafame közel fél percig terelgette a labdát, de nem a kaput vette célba, hanem az üres területet felé vette az irányt, ezzel is időt adva a védőinek a pihenésre. Mi meg hiába nyomtunk, és bár voltak lehetőségeink, a gólt bizony szerda este elfújta a szél. Van ilyen, amikor semmi nem jön össze, amikor a felállt védekezés ellen szinte reménytelen felvenni a harcot. Szerencsére a benzinkút sem tudott győzni, í­gy a különbség megmaradt és bár igazán melegí­tő érzés lett volna begyűjteni a három pontot, a „világ vége” nem jött el.

Csak a győzelmet fújta el a szél.