Feljegyzések a fotelból – Hetet egy csapásra

Vannak mérkőzések melyek soha nem törlődnek az emlékezetünkből. Nem tehetek róla, de közel harminc év távlatából is, ha a következő ellenfelünk a Diósgyőr, akaratlanul az 1992. júniusi fieszta ugrik be. Nem csak a fiatalságom (annyira azért már akkor sem voltam ifjonc) miatt, pedig minden ami manapság már fejcsóválást „ingerelne” a hatóságokból (talán már az idősödő énemből is), az megtörtént azon a felejthetetlen napon. És ha most a diósiak földjére látogattunk volna, minden bizonnyal néhány mondattal meg is emlékeznék arról a közel 20 óráról, mely úgy bebörtönözte magát az emlékeimben, mintha azok Alcatraz szigetén raboskodnának. Persze igazságtalan lennék, ha minden diósi emléket egyetlen meccshez kötnék, hiszen a közelmúltunkban is voltak olyan találkozók, melyek ha nem is költöznek el a „Sziklára”, de néhány napos előzetest nagyon is megérnek. Gondoljunk csak 2016 nyarára, benne egy féltucat, egy zseniális Dilaver bombagól, vagy az utolsó két hazai négyesre, Varga és Páncél Józsi duplája, mind-mind olyan emlékkép, melyeket ha felidézünk, jobb kedvvel indulunk szombat este a Groupama Aréna irányába. És ha jókedvünkben ezekhez még hozzátesszük a múltheti Felcsút elleni négyest, nem csak egy újabb gólparádé elevenedik meg lelki szemeink előtt, hanem egyből kapaszkodni kezdtünk az ég felé egy harmadik csillagé. Álom, álom, édes álom, szól a dal Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében, de mi nem álmokat akarunk kergetni, és nem is elrévedni a múlt emlékeiben, nekünk most a jelen számí­t, a győzelem, mely egy újabb lépést jelent a végső célunk felé. Ha anno a Via Appia Rómába vezetett, úgy a jelenben az Üllői út minden irányból egyetlen szám felé vezeti a zöld-fehér szí­nek szerelmeseit. Még 11 útelágazás, melyből az elsőt, szombat este kellett teljesí­teni.

Arra ami végül is ránk várt, talán még a legoptimistábbak sem gondoltak. Az agora kissé fázós várójában még a kezdés előtt azért „megegyeztünk” egy ötösben, egy pillanatnyi kétség sem telepedett ránk, amit vagy a metsző szél okozott, vagy a múltheti négyes a felcsútiak kapujában. Még az örökké pesszimisták is kezdték elismerni, hogy kezd összeállni a csapat és ha olyan vehemenciával esünk a diósiakra mint a derék felcsúti legényekre, akkor újból kiszakadhat a gólzsák. Mielőtt felmentünk a tribünre meg is kérdeztem Laudetur barátomat, hogy ugye nem felejtette a múltheti „elcsent” gólzsákot magával hoznia. Nem kell az most – mosolygott sejtelmesen mintha előre érezte volna, hogy ma este egy újabb gólzsákkal leszünk gazdagabbak.

„Egész úton hazafelé azon gondolkodám”, hogy vajon hogyan is lehet keretbe foglalni a DVTK elleni 90 percet, a mutatott játékot, a berámolt hét gólt úgy, hogy azért legalább lábujjheggyel a földön maradjunk. Milyen jelzők adják vissza azt a „gyönyörűséget”, amit éreztünk az egész meccs alatt. Nem csak 20 percünk volt, nem csak egy félidőt hajtottuk meg, hanem ahogy a Fradihoz „illik”, addig mentünk, addig űztük-hajtottuk az ellenfelet, amí­g a hármas sí­pszó nem hangzott el. Nem voltak üresjáratok (talán a 20. perctől egy ötperces pauza), futószalagon gördültek a támadások, lüktetett a pálya, lihegett az ellenfél, időként a lelkes piros-fehér alakulat úgy érezte magát mint az a kacsa a medencében, aki nem tud úszni és akinek a parton sétálgató macska egy úszógumit dob, de csak azért, hogy szegényke kacsával ne történjen meg az a szörnyűség, hogy a ví­zbe fullad…inkább egy parázsló grillrácson végezze.

Hét gól még gombócból is sok, bár ha felrémlik az Indul a bakterház málégombócos „ütközete”, benne Csákányi Lászlóval, ahogy ül a széken, kezében a gombócos tál, miközben a „Boszorkányt” próbálja kicsalogatni az ágy alól, a többiek meg alig várják, hogy magukba tömjék a gombócokat. A csapat nem csalogatott, nem halogatott, hanem az első pillanattól kezdve olyan elánnal vetette magát a küzdelembe, hogy a hideg szél is kicammogott az arénából. Nem volt elveszett labda, a vendégek néha még a saját tizenhatosuk sarkáig sem tudtak kijönni, olyan jól működött a letámadás. Petrjak a jobboldalon, Varga a baloldalon (nagyszerű húzás volt a „csere” Rebrov részéről), Szihnyevics középen, Nandó és Sigér a három csatár mögött, olyan egységet alkottak, mintha a Liverpool vagy a M. City zseniális letámadójátékát látnánk. Persze most lehetne mondani, hogy könnyű volt az ellenfél, hogy a megyeri úti csárda is lőtt nekik egy ötöst, és ne ragadtassam el magam, maradjak csak szépen a földön, de most még sem hallgatok az intelmekre.

Nem csak akkor kell kinyitni a „megmondom a tutit” ládikát ha szenvedést látunk a pályán (az első három fordulóban volt részünk benne). Ha most én lennék Andersen a nagy mesemondó, akkor mesélnék egy szűcsről, aki minden áron vitéz akart lenni, ezért gyakorlásként egyszerre hét legyet ütött le egy csapásra, majd elindult meghódí­tani a világot. Kb. ennyit tudok a magyar népmeséből, és valószí­nűleg a legtöbben í­gy vagyunk vele, megmaradva a hetet egy csapásra szlogennél, mely elég hűen keretbe ágyazza a tegnapi gálaelőadást. Mely Nandó góllal nyitott, egy remek baloldali akció után Petrjak adott be („áttévedt” a baloldalra), amit Szihnyevics lefejelt, jött egy kis hol is a labda kérdőí­v, amit végül is Nandó talált meg és a kapu jobboldalába bombázott. A gólzsák itt szakadt ki, innentől meg csupa-csupa karnevál. Kezezés miatti büntető – Varga. Egy remek Nandó-Varga akció után egy ajándékpassz Szihnyevicsnek – bent a harmadik. Majd a hórihorgas center futtatja Petrjakot (az életeleme a lendület), lefutás a „végső vonalig”, egy könnyed mozdulat, a labda a kapus és a hátvéd fölött pont Varga Roli fején landol, onnan meg a megszokott helyére, a hálóba.

Hanyadiknál is tartunk…számoljunk csak…Nandó, Varga, Szihnyevics majd újra Varga…Oké, akkor jöjjön az ötödik. Most Lovre fut el a szélen, bead, Szihnyevics perdí­t, a labda a kapusról valahogy felvánszorog a kapufára, Mika eszmél leghamarabb (ki más?) és egy méterről a kapuba bólint. Atyaég – ez már öt! És nincs megállás, a két gól szerző Szihnyevics (remek meccse volt!) helyett jön Lanza, a lelátó felsóhajt, kell neki is a gól, a lelkének, az olaszos mentalitásnak. Nem is kellett túl sokat várni, egy remek szabadrúgás kombináció után Lanza mellel úgy veszi le, hogy közben már fordul, már lendül a láb, a labda meg a hálóban…szegény partjelző annyira megilletődött a mozdulat szépségétől, hogy lányos zavarában tévesen belengetett. De még nincs vége, még van hátra 15 perc, közben a kitörő Petrjakot nyársalja fel a védő, jutalma egy piros lap, „szegény embert még az ág is húzza”, de most nincs itt az idő a jótékonyságra és Lanza még nem lőtt gólt. Hát tegyünk róla! Újfent Petrjak robban be, mire az addig öt gólig jutó Bukrán kapus feleszmélt, már el is kaszálta a labdát „okosan” megtoló csatárunkat. Hoppá, tán Varga Roli mesterré válik? Vagy átruházza a gólt Lanzának?

A csapatszellem döntött…no meg Lanza gólvágya. Be is vágta a jobb felsőbe. Nem teketóriázott, nem „panyenkázott”, kegyetlenül bevarrta. Nézzük az óramutatót, vajon van még idő egy hetesre? Mert az misztikus szám, a kuruzslók szerint a dinamikus hármas és a határozott négyes összege. És ha megtekerjük az időt és visszahuppanunk 1992 varázslatos tavaszáig, amikor egy hetest rúgtunk a Zetének, akkor bajnoki cí­m lett a végén…Ezért is kellett még egy gól. Egy lezáró találat, egy hetedik. Jön is egy igazi tiki-taki formájában, Leo (Nandó helyett állt be)-Varga könnyed játszadozás, Roli most is belőhette volna a mesteri hármast, de felnéz, mellett Lanza lépked, szia haver, megy is a laszti, Davide fejet is hajt, köszi haver, ilyen egy igazi csapat, a lefújás után össze is ölelkeznek, jó volt látni, jó volt átérezni a közösség erejét.

Parádés este volt. Lehetne egy-két hiányosságot felemlegetni, hiszen Dibusznak is volt egy-két bravúros védése, de ennek most az égvilágon semmi jelentősége. Szerkesztőtársam mondta a múlt heti négyes után, hogy 4-0-t nem kell magyarázni. A 7-0-t meg végképp nem kell. Ünnepelni kell, örömködni és elraktározni az emlékek tárházába.

Mert ott a helye.