Hit, remény és felelősség

zöld és fehér magazin

Ricardo Moniz augusztus óta a Ferencváros labdarúgócsapatának vezetőedzője. Dolgozott a Feyenoordnál, a PSV utánpótlásában, a Tottenham Hotspurnél, Európa Liga elődöntőben dirigálta a Hamburg csapatát, osztrák bajnokságot és kupát nyert a Red Bull Salzburggal. Vele beszélgetett Vámos György a futballról, karrierről, motivációról és persze a Ferencvárosról.

– Miután csatlakozott a Ferencvároshoz, edzői pályafutását sokan megismerték, de talán kevesebben tudják, hogy már 29 évesen felhagyott az aktí­v labdarúgással. Mi volt ennek az oka?
– Megsérültem és másfél éven keresztül nem tudtam játszani. Azt mondták, hogy nem lehet rendbe hozni, í­gy be kellett fejeznem a futballt. Életem legnagyobb csalódása volt ez. Utána gyógytornát hallgattam az egyetemen, í­gy ma már tudom, megfelelő kezeléssel még játszhattam volna. Ebből a mélységes csalódásból sikerült felépí­tenem egy második karriert, hiszen trénerként számos fantasztikus csapatnál fordultam meg, de megtanultam azt is, hogy segí­tenem kell a játékosaimnak, hiszen tudom, milyen nehéz az, ha egy futballista megsérül. Egyszóval labdarúgó karrierem gyorsan véget ért ugyan, de edzői pályámmal eddig maximálisan elégedett lehetek.

– Nyilvánvaló volt, hogy a játék befejezését követőn edző lesz?
– Az embernek sokszor szerencsére is szüksége van. Én szerencsés voltam, mert találkoztam valakivel, akinek utánpótlásedzőre volt szüksége egy amatőr klubban. Nagyon szép időszaka volt ez az életemnek, hétköznapi srácokkal foglalkoztunk, a körülmények sem voltak tökéletesek, de imádtuk az egészet. Megkaptam a kezdő lökést, de utána már az én feladatom volt, hogy talpon maradjak. Elkezdtem járni a világot és folyamatosan tanultam. Dolgoztam egészen kicsi gyerekekkel, számos akadémián, segédedzőként, majd vezetőedzőként. Az elmúlt tizenhét esztendőben minden egyes munkahelyem fontos tapasztalatokkal gyarapí­tott. És most itt vagyok a patinás Ferencvárosnál.

– Mit tudott a Ferencvárosról, amikor megkeresték az ajánlattal?
– A klub elismert név a labdarúgásban. A legközelebbi emlékem a csapattal kapcsolatban az volt, hogy a kilencvenes években az Ajaxszal harcolt a Bajnokok Ligájában. Az FTC múltbéli sikereire mindenki emlékszik, hatalmas tradí­ciókra épí­thet a klub és a szurkolótábor is legendás. Tisztában voltam ugyanakkor azzal is, hogy az utóbbi években nem úgy szerepel a csapat, ahogy az elvárható lenne.

– Néhány hete vette át a munkát, hogy érzi magát most?
– Az, hogy itt lehetek, elképesztő kihí­vás számomra. Sok helyen jártam már, de ennyi érzelmet, ami a Ferencvárost körülveszi, nagyon ritkán tapasztaltam. Kézzelfogható körülötted a hit és a remény, hogy a csapat újra olyan sikeres lesz, mint korábban. Igaz ez a játékosokra, a vezetőkre, az itt dolgozókra, a közönségre. Nagy felelősség e klub részének lenni, hiszen ez egy életre szóló feladat, és ehhez képest csak rövid időm van arra, hogy ismét dobogóra kerüljünk, cí­meket nyerjünk és visszatérjünk Európába. A Fradi megérdemli a sikert, hiszen az a szenvedély, amit itt érzékelek, teljesen egyedülálló. Ahhoz tudnám talán hasonlí­tani, amikor a Tottenhamnél vagy a Hamburgnál dolgoztam. Mindkét klubnak rendkí­vüli eredményei voltak a múltban, amelyeket régóta nem tudtak megismételni, habár csak nagyon kevés hiányzott hozzá. Ha a Spurst nézzük, kétszer is ötödikek tudtunk lenni a Premier League-ben, ami nem rossz eredmény, ha olyan ellenfeleid vannak, mint a Manchester United, az Arsenal, a Liverpool vagy a Chelsea. Mégis a legjobb négybe kerülés volt a célunk. A Hamburgot a Bayern München fosztotta meg az álmaitól. Nagyon kevés hiányzott mindkét esetben az úgymond „visszatéréstől”. Már úgy érzem, tudom mi volt az a „nagyon kevés”, ezért is szolgált mindkét munka hihetetlen tapasztalattal számomra. Természetesen ma más a helyzet, hiszen akkoriban segédedzőként dolgoztam, mí­g most én vezetem a Ferencvárost, í­gy én hozom a döntéseket és a felelősség is az enyém.

– 2020. április 30-án már vezetőedzőként ült a Hamburg kispadján…
– Valóban, az első mérkőzésem menedzserként az Európa Liga elődöntő volt. Mit mondhatnék? Mélyví­z a javából! Már csak azért is, mert ha nyer a csapat, története során először hazai pályán, Hamburgban játszhatott volna egy európai kupasorozat döntőjében. Ennél nagyobb nyomás nem is lehetséges szerintem. Igazi próbatétel volt számomra, hogy képes vagyok-e kezelni ezt a terhet. Vezettünk 1-0-ra, a Fulham kiegyenlí­tett, még ekkor sem volt semmi baj, aztán következett a mindent eldöntő találat. Nagyon erősnek kellett maradnunk, hiszen két nappal később Bundesliga mérkőzést játszottunk a saját közönségünk előtt. 4-0-ra nyertünk… Az elveszí­tett elődöntő pillanatai egy éven keresztül ott éltek bennem, hiszen történelmet í­rhattunk volna. Ezt követően kerültem a Red Bull utánpótlásközpontjainak az élére. Az Európa Liga elődöntőjéhez képest jelentős változás volt, de rendkí­vül fontos feladat.

– Hasonló ez a változás ahhoz, hogy most Magyarországra szerződött?
– Nagyon hálás vagyok, hogy Salzburgban dolgozhattam, hiszen amellett hogy az előző idényben dupláztunk, a tulajdonos, Dietrich Mateschitz is remek ember. A Red Bullnál nem számí­tott a pénz és fejlettebbek voltak az infrastrukturális körülmények. Ezek azonban csak külsőségek, amelyek nem hasonlí­thatóak össze a Ferencváros száztizenhárom éves tradí­cióival.

– Sokan hangoztatják, hogy a Fradi kispadján a múlt sikerei miatt mindig nagy a nyomás…
– A Red Bullnál is mindig győzni kellett, a döntetlen is vereséggel ért fel, és ez szintén sokat formált rajtam. Az Európa Liga elődöntő, a folyamatos győzelmi kényszer megtaní­tja az embert elviselni a rá nehezedő nyomást. Ez az egyetlen dolog, amit könyvekből nem lehet megtanulni. Ezt próbálom átadni a játékosaimnak is. A futballista sokszor túl érzékeny, de akkor nem tud kellően eredményes lenni. Az a célom, hogy a játékosaim élvezzék a focit, élvezzék, amit csinálnak, hiszen ezt megérzi a közönség is. A lelátókon is azt szeretnék látni, hogy folyamatosan nyomás alatt tartjuk az ellenfelet és támadunk. Jó példa erre a Honvéd elleni mérkőzés, amikor emberhátrányban is küzdöttünk, kikaptunk, utána mégis megtapsolták a fiúkat.

– Ez a támadószellem a legfontosabb, amit meg akar taní­tani a játékosainak?
– Azt szeretném átadni nekik, hogy mindig kétszáz százalékon teljesí­tsenek. Jó példa erre Ruud van Nistelrooy, aki a Hamburgnál volt játékosom. Fiatal korában három dolgot í­rt fel egy füzetbe: Manchester United, Real Madrid és holland válogatott. Ezekért dolgozott és minden egyes nap beleí­rt ebbe a füzetbe: mit tehetnék jobban, mit csináltam rosszul, hogyan fejleszthetem a labdakezelésem és í­gy tovább. Gyakorlatilag a saját könyvét í­rta napról napra. Az ilyen motivált futballisták nélkül nem lehetünk sikeresek, hiszen rájuk épül a klub. Minden egyes játékosomnak büszkének kell lennie arra, hogy itt lehet, és egy különleges közönségnek játszhat hétről hétre.

Szerző: Vámos Zoltán (zöld  és fehér magazin)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories