„Jegyben” járt a futballal…

TFU_19931000_FU_011-0006_01Hál Istennek akadnak még olyan „őrült” futballrajongók széles e hazában, akik nem csakúgy a fiók mélyén, hanem nagy becsben is tartják az egykori legendás mérkőzésekre szóló belépőjegyeiket. Mint például Makkai László. Ez az 52 esztendős úriember nem mindennapi ajándékkal kedveskedett a Fradi múzeumnak, illetve annak szakavatott muzeológusának, Nagy Bélának: több mint száz bilétát adományozott a klubnak avégett, hogy helyet kapjanak a vitrinben a többi felbecsülhetetlen értékű zöld-fehér relikvia között.

– Emlékszik még, mikor és milyen indí­ttatásra kezdte gyűjtögetni a belépőket? – kérdeztük Makkai urat.

– Semmi különösebb nem motivált, egyszerűen megtetszettek a mí­vesen kimunkált, esztétikailag szinte művészi kivitelben kibocsátott jegyek. Talán tizenhárom éves koromban tettem el az elsőt. Persze azelőtt még leginkább kerí­tésen átmászva jutottunk be a lelátóra, hiszen nem volt pénzünk meccsjegyre.

– De melyik jegyet tette el először?

– Erre sajnos nem tudok válaszolni, mert eleinte nem í­rtam a hátára, ki kivel és mikor játszott és mennyi lett az eredmény. Egyszerűen csak sajnáltam eldobni. Aztán szép lassan kezdett gyarapodni a gyűjteményem.

– Sokban különböztek az akkori jegyek a maiaktól?

– Hajjaj, de még mennyire! Régebben a válogatott mérkőzésekre gyönyörű ví­znyomásos jegyeket bocsátott ki, ami ha belegondolunk, nem lehetett olcsó mulatság. De akkoriban nem kellett mindenen spórolni.

Legkedvesebb bilétája?

– Több is van. Emlí­thetném akár a 7-1-es magyar-angolt, ami ugye az évszázad mérkőzésének a visszavágójakén vonult be a labdarúgás történelmébe. De inkább nem is emelnék ki mást, hiszen rengeteg mérkőzésre jártam, s jónéhányról elmondhatom, hogy nagyszerűen szórakoztam, csodálatos élményben lehetett részem. Egy-egy hétvégén általában öt-hat meccsen is ott szurkoltam a lelátón, nem is a csapatokért, hanem a jó futballért rajongtam. Akkoriban még az NB II-ben is magas volt a szí­nvonal.

– Melyik klubért dobog a szí­ve?

– Klubsoviniszta soha sem voltam. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a két legkedvesebb csapatom két ősi rivális, a Ferencváros és a Kispest. Egyébként inkább a nagy egyéniségek miatt szurkoltam ennek vagy annak a gárdának. Kocsis Sanyi volt az első kedvencem, aztán Albert Flóri. Azt hiszem, az utolsó igazán nagy egyéniséget Nyilasi Tibornak hí­vták a magyar pályákon.

– Akkor most, ha nem tévedek, a Zöld Sasok hí­ve.

– Be kell vallanom őszintén, manapság nem sűrűn járok meccsre. Sokkal szí­vesebben megyek ki egy Fradi öregfiúkra. Nem tehetek róla, de engem inkább az ottani játék emlékeztet arra a sportágra, amit úgy neveznek, labdarúgás.

– Ez elég szomorú a maiakra nézve.

– Nem szeretnék senkit megbántani a fiúk közül, hisz ők nem tehetnek róla, hogy nem tudnak annyit, mint elődeik. Elképesztően sokat változott maga a futball, s mi nem tartottuk a lépést a nyugattal.

– Vagyis mostanában nem sok jegyet tett el.

– Nem is tagadom. Néha-néha azért kilátogatok a Fradi-pályára. Elvégre itt dolgozom szemben, a Filmgyárban. És a régi barátok is itt rugdosták a labdát. Sőt, amatőr szinten magam is belekóstoltam a futballba. Együtt focizgattunk egykoron Rákosi Gyuszival, vagy Dalnoki Jenővel. Mondhatnám azt is, az Üllői úton nőttem fel.

– Nyilván ez is közrejátszhatott abban, hogy a Fradinak adta a bilétagyűjteményét.

– Igen. De befolyásolt az is, hogy megadják a tiszteletet az ereklyéknek. Tudtam, hogy a Fradi múzeumban kellőképp megbecsülik ezt a gyűjteményt, itt jó kezekbe került.

n-ly
1993. október

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories