Kocsis és Czibor

„Kocka”, a kedvenc

Bocsák Miklós réges rég megjelent könyve (Kocsis és Czibor) cí­mlapjának egyik fényképén Kocsis Sándor emelkedik a fellegekig, hogy fejesgóljával ismételten és sokadszor elkápráztassa a nézősereget.

Bennem ugyan egy másik kép él elevenen, amint Kocsis hátrahúzva, ollózva betalál a Wacker hálójába. Olyan gól volt, hogy utána Brikek – ha jól emlékszem nevére – gratulált szerzőjének.

Akkoriban, amikor az Üllői úton töltöttük a vasárnapok egy részét, a „nagyok” előtt az ifik játszottak. A beavatottak sasszemmel figyelték őket. Jóslatok hangzottak el, ki lesz a nagyok méltó folytatója. Egy-két tévedéssel ma is fel tudom sorolni az akkori csapatot: Pamuki – Teket I., Dalnoki – Anda, Földes, Dékány, Guba – Kocsis, Schnitt, Csoknyai, Teket II. Dalnoki, Dékány, Csoknyai… Ők maradtak. Mindenki esküdni mert volna, hogy Schnitt méltó utóda lesz Deáknak. Nem lett.

Abban az egyben a mindentudó ősfradisták is egyetértettek, hogy a vékonydongájú jobbösszektő hamarosan bekerül a nagycsapatba. Elképesztő dolgokat csinált, olyanokat, amilyeneket a legnagyobbak is áldott pillanataikban. Egyetlen alkati sajátossága keltett aggodalmat: vékony volt, mint a nádszál. Bocsák Miklós könyvéből tudtam meg, hogy Nádas Alfonz élelmiszercsomagokat adott apjának, hogy etesse a fiát. Ebben a könyvben a fényképek között rábukkantam egyre: Kocsis Sárosi doktorral látható. A két kedvenc. Sárosi „Gyurka” apám generációjának tisztelt nagysága volt, Kocsis „Sanyika” a miénk lett. Abban is hasonlí­tottak, hogy mindketten úriemberek voltak a pályán. Kocsist sosem láttam szabálytalankodni, pedig rugdalták tisztességesen. Sárosi pedig ugyancsak a sportszerűségéről volt nevezetes. Sárosi „Gyurka” idolja volt a csapatnak, tiszteltük, noha messze túl volt pályája csúcsán. Mégis mindenki „Gyurkája” maradt, s akik fénykorában látták, egy-egy árulkodó könnycseppet töröltek ki a szemükből, midőn a csehek elleni csodáját emlegették. „Kitömte Planickát!”

Kocsis idol lett. Ott voltam azon a Kispest elleni meccsen, amelyet Bocsák Miklós úgy emleget, mint a nagy „belépőt”. Szí­nre lépett a főszereplő, de nem beképzelt, agyonsztárolt, nagyképű krekk, hanem egy szeretnivaló szerény fiatalember. Amikor aztán a Fradit megtűzdelték a legtehetségesebb fiatalokkal, és megérkezett Budai II. a Huttlerből (Budai I.a Kispest „Tunya” néven becézett embere volt), hamarosan félelmetes jobbszárny ostromolta az ellenfelek kapuját. Kocsis az egek felé mutatott, máris jött a labda, fejre, pontosan, s üvöltöttünk diadalmasan.

„Ezt meg kell néznetek! Ilyen még nem volt!” – barátunk hangjában szokatlan izgalom vibrált. A Fradi edzését látta előző nap. Másnap mi is ott voltunk. A mateklecke elmaradt. Lyka Totó bácsi vonalakat húzott, azon kellett Kocsisnak szöktetnie Budait, aki aztán robogott a partvonal mellett és beadta a bőrt. Kocsis már ott volt. Magasabbra ugrott, mint Mindszenti – Henni tartaléka – kinyújtott keze.

Újra. Megint újra. Ismét. Vége volt a tréningnek, néhányan a Rudas-kocsma felé vették az irányt. Ők ketten azonban szürkületig maradtak. Passz – futás – beadás – fejes. Nem csoda, hogy a Fradinak, a Honvédnak és a válogatottnak is lenyűgöző támadásai születtek ezekből a tréningekből.

Gyásznap. Azon a könnyben úszó reggelen olvastuk: Budai és Kocsi a Honvéd játékosa! (Henni és Deák sem húzhatta magára a zöld-fehér mezt.) Most már tudjuk, választhattak: határőrökként vagy jól fizetett labdarúgókként folytatják pályafutásukat. Akkor csak azt tudtuk, hogy őrületes disznóság történt, természetesen újfent a Fradi volt az áldozat. A sportújságban hiába jelentek meg áhí­tatos, könnyben úszó í­rások Gyula bácsiról, a sport nagy barátjáról, Hegyi Gyuláról, számunkra azon túl hegyigyula lett, csupa kisbetűvel.

Kocsis fájt a legjobban, hisz leginkább őt szerettük. Ez a szeretet azonban megmaradt. Senki nem tekintette árulónak, soha egyetlen rossz szót sem ejtettünk „átigazolása” – talán az „elrablás” volna a legpontosabb jellemzője a történetnek – miatt. Megmaradt „Sanyika”, a kedvenc. Piros trikója alá mindig zöld-fehér szí­vet képzeltünk. Az volt? Lehet, hogy számára mindig a játék volt az igazán fontos, az egyetlen fontos.

Csodáltuk a Honvédot. Valóban csodacsapatot kovácsoltak, erőszakoltak egybe. „Tán csodállak, ámde nem szeretlek.” Petőfi í­rta, de mi is í­rhattuk volna. Bozsik, Puskás ide vagy oda, a Honvédot méla ellenszenvvel szemléltük, Lórántot talán még inkább a kí­méletlensége miatt. A remekül induló Kertész Tamást úgy rúgta le, hogy rossz volt nézni. Természetesen nem állí­tották ki. Mit szólt voln Farkas Mihály?

Azt a problémát: Kocsis vagy Puskás – ezerszer megvitattuk. Nem árulok el titkot: számunkra Kocsis volt az első. Senki sem vitatta Puskás zsenialitását, ám Kocsis renoméját meg sem közelí­thette. Napokig emlegettük némelyik fejesgólját, a hátrahúzós találatokról nem is szólva. Valószí­nűleg azért ezeket, mert Puskásról ritkán jegyezték fel, hogy fejelt volna, a hátrahúzás pedig egyedül Kocsis specialitása volt. A svájci vb-n szerzett második hely katasztrófája közben Kocsis, a gólkirály és a brazilok és Uruguay elleni játékával mit sem veszí­tett népszerűségéből, azonban megállás nélkül folyt a vita: vajon Puskás teljesen egészségesen vállalta-e a játékot? (Arról ne is beszéljünk, mit keresett Czibor a jobbszélen, miért süllyesztette el Sebes Sándor Csikart.)

Amikor Czibor, Kocsis és Puskás nem tért haza, fel-felmerült vágyaink között, hátha Sanyika mégis meggondolja magát, visszatér, és zöld-fehér szerelést ölt magára.
Nem í­gy történt. Talán a sorsa nem tragédiával végződött volna, bár az az érzésem, játékospályafutása befejezésével az élete is eltörött.

Annyit lehetett tudni: Cziborral a Barcelonába igazoltak. Kocsis, Kubala, Czibor… Micsoda csatársor! Ráadásul Kubalát is fradistának tekintettük, hiszen volt nekünk ilyen csatársorunk is: Sipos, Kubala, Mike, Sárosi, Gyetvai.

Hogy Barcelonában ért pályára csúcsára, most már tudjuk. A külföldi rádiók magyar adásából lehetett hallani a mesternégyeséről, amellyel porig alázta az otthon játszó Wolverhampton Wandererst, ez akkor világszenzációnak minősült. Arról azonban semmit nem lehetett tudni, hogy súlyos sérülések után félholtan lépett pályára, s majdnem egész halott lett, amikor a kapus letaglózta. El sem hittük volna, hogy az angol bajnokot kiütő Kocsis szünetben elájult, s beinjekciózva játszotta végig a második félidőt, és szerzett újabb gólokat.

Mindene volt a foci. Mint a gyerek, örült a játéknak még harmincadik évén jóval túl is. 39 évesen búcsúztatták. A Barca különkiadást szentelt neki. Akkor és ott senki sem sejtette, hogy néhány év múlva bekövetkezik a tragédia, le kellett vágni az egyik lábfejét és kiderült, hogy gyomorrákja van, azt is műtötték. Hosszú-hosszú ideig a kórtermek fehér négyszögében élt. Csoda, hogy depressziós lett?

Szenvedései elől menekült a halálba. De aki láthatta, csodálatos játékosra emlékezik, aki egy fejjel magasodott a többiek fölé.

-Rónay László-

Szerző: Bocsák Miklós
Kiadta: Sport (1983)

2 Vélemény a cikkhez: Kocsis és Czibor

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories