Labdarúgás A-tól Z-ig

Tisztelt Olvasók!

Mindenkinek meg van a maga fociélménye. Van, aki nagyban játszotta, igazi szerelésben, füves stadionban. Másnak ugyan volt igazolása, ám salakos pályánál életében többre nem vitte. Többségünk tornacipős kiadásban kergette csak a labdát, ki gimnáziumi, ki üzemi meccsekig jutott el, vagy épp haverok között derbizik manapság, tornateremben hetente egyszer, pad-bordásfal-zsámoly adta keretek között. Régebben persze grundon játszották, ahol még ez se volt, csak – mondják – rongylabda, széttaposott csukák, táska vagy ruhadarab alkotta a kapufát, otthon meg szülői pofon a hosszabbí­tást.

Bárhogy is, azért mindenki emlékezik egy gólra, egy meccsre, néhány ritka pillanatra. Többnyire persze nem a sajátjai közül, hanem Albert cseleire, az idősebb korosztály tagjai Puskás ballábas lövéseire, a még idősebbek pedig a háború előtti nemzedék nagyjait emlegetik, azok még tudtak… A Planicka, meg a Sindelar, amikor… És az örök vitatémák: túl volt-e a labda teljes terjedelmében a ’66-os világbajnoki döntő gólvonalán avagy sem? Igaz, hogy Pelé ezer gólnál is többet lőtt tétmérkőzéseken? A televí­zió sokat hozzátett a sportághoz, többet, mint amennyit – mert ezt se tagadjuk – elvett a helyszí­n élményéből. Most karnyújtásnyira tőlünk Maradona cselei, Beckenbauer finom alányesett labdái, Romario fura kis passzolt góljai, a Real Madrid stadionjának meredező lelátói, a Bayern-szurkolók sörgőzös csoportja, Riedle két villanásnyi fejes gólja a Juventus ellen…

A foci – a világ legcsodálatosabb sportága. Ezzel nem kisebbí­tem a többiek érdemeit: sokról í­rtam, sok helyen voltam, tisztelem a body buildingtől kezdve az öttusán át a rallye-világig mindegyiket. Nem tagadom, ha kerékpárversenyt látok – régi betegségem, az érzés, hogy én nem lettem az, aki… -, még ma is beleborzongok. Becsülöm, amikor ketten felállnak egymással szemben a ringben, kesztyű fel, boksz… itt ritkán borí­tékolják a dolgokat, és nincs hátulról… más sem intézi el… Tisztelem a százötven kilónyi vasat maguk fölé emelőket, mert ismerem a súlyt. Ám ha szavaznom kell, mégis a foci az első.

Meg is mondom, miért… Mert a labdarúgás a világ legkiszámí­thatatlanabb játéka!

Volt kollégámnak, Farkas Józsefnek három évtizednyi fotóriporterség közepette, harmincegynéhány válogatott röplabda mérkőzésen való játékos-közreműködés után, EB-ezüst birtokosaként – ezek után senki sem mondhatja rá, ez egy futball-őrült… -, van egy teóriája erre… Szerintem – tökéletes; ezért engedelmével megosztom Önökkel.

A labdarúgás a világ legkiszámí­thatatlanabb, ebből következően: a legizgalmasabb, és í­gy – a legcsodálatosabb sportága. Ha kosárlabdában osztálynyi különbség van két csapat között, harminc pont a különbség a végén; teniszben ilyen esetben játszmát sem nyernek; birkózásban az erőfölény tussal ér véget, tí­zezer méteren körhátrányba kerül a futó… A foci az egyetlen, ahol minden megtörténhet. Itt egy amatőr társaság legyőzheti a legnagyobb profiegyletet is, itt a a labda négyszer jön kifelé a kapufáról és egyetlenegyszer befelé pattan – amikor éppen az előző csapat kapuja a cél… Miért? A hibalehetőségek végtelen száma miatt..! Mert ez a legnagyobb alapterületen játszott csapatjáték, mert ezt játsszák a legnagyobb létszámú csapatok és mert – talán ez a legfontosabb – végülis ez az egyetlen, ahol az ember az ügyetlenebb végtagjával próbálkozik…

Ebből azért nem az következik, hogy ezt sohasem lehet megtanulni… Jó szórakozást!

-Horváth István-

.

*

A Tempó Fradi Alapí­tvány könyvespolcáról

.

Összeállí­totta: Horváth István
Kiadta a SPRINT PRINT GMK – 1998