Ombódi Imre
A negyvenes évek elején került a Ferencvároshoz. 1948-ig játszott az ifiben, több bajnokcsapat tagja is volt. Ezt egy év követte a tartalékok között, majd 1950 tavaszán a nagycsapatban is bemutatkozott, ahol 1958 nyaráig szerepelt. Dékány dr. és Dalnoki mellett Ombódi volt a harmadik olyan ferencvárosi játékos, aki végigfocizta az ÉDOSZ, majd a Kinizsi korszakot.
A klub történetének egyik híres Jolly Joker játékosa volt.
– Valóban illik rám az elnevezés, hiszen kapus kivételével minden poszton játszottam.
Ötödikes gimnazistaként, egy kis csalafintasággal kerültem a Fradihoz. Akkoriban ugyanis csak külön engedéllyel lehetett átigazolni, és ezért az igazgatót egy állandó pályabelépővel rávették az FTC vezetői, hogy diák létemre az ificsapatban játszhassam. Egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy a Sárosi Gyurka cipőjét nekem kellett a meccsen kitágítani. Csak abban léphettem pályára. Olyan büszke voltam, hogy észre sem vettem, a lábamat teljesen feltörte az új cipő… De megérte, ott ragadtam a Fradinál és sok éven át hűséggel szolgáltam. Igaz, rövid időre a BEAC-ban is kellett játszanom, hiszen beiratkoztam a jogi egyetemre. Édesapám halála után a 200 forintos ösztöndíj kevés volt a család megélhetéséhez, abbahagytam tanulmányaimat és visszatértem álmaim pályájára az Üllői útra.
1950-ben a sérült Kéri helyére hirtelen kerültem be a bajnoki pontokért Dorogon játszó csapatba. Játszottam mindig ott, ahol szükség volt rám. Igazán a hátsó sorokban éreztem jól magam. Ha hátvédet játszottam, előszeretettel szaladtam fel a szélen. Emiatt azzal vádoltak, hogy könnyelmű vagyok. Amit akkor hibának tartottak, évekkel később erénynek számított. A felfutó hátvédek klasszikusaként Fachettit említik. Pedig én évtizednyire előbb már így játszottam. Kiabáltak is eleget: „Csudina” ne fuss annyira előre. Egyébként a Csudina becenevet Csanádi Feritől kaptam.
Egy edzőmeccsen kérte tőlem a labdát, én azonban másik játékosra figyeltem. Többször szólt, végül megunta és elkiáltotta magát:
– Csudina, add ide a labdát!
Annyira meglepődtem a megszólításon, hogy rögtön adtam a labdát…. Egyéb se kellett a közönségnek – elkezdték ők is Csudina! Csudina! Így ragadt rajtam a híres orosz atlétanő, a nem éppen szépségéről híres sportoló neve… Attól kezdve még a postás is Csudinának szólított, sőt később még az unokám is Csudinak nevezett.
Szellemes, könnyed játéka sokszor ragadtatta tapsra a nézőket. A taps 31 éves korára elhalkult, az idősnek kikiáltott futballista kényszerű búcsút vett az Üllői úttól. Bár az Egyetértésben rúgta tovább a labdát, szívében mindörökké fradista maradt. Ami pedig az elmaradt nagyválogatottságot illeti, nos ahhoz is karnyújtásnyira volt, az aranycsapattal készült, de csak a közös edzőtáborozásokig vitte. Az ötvenes években az Üllői útról érkezőknek nem szívesen adtak játéklehetőséget… Az akkori idők fradistáinak a B-válogatott jelentette a B-listát…
(Nagy Béla írásainak felhasználásával)
Milyen jó lenne ma is egy ilyen gyors, technikás védőjátékos! A régi Fehérvári úti piacon volt egy kis bódé, amelyet Csudina üzemeltetett. Kora reggel nyitott, mert a szállítók nála kortyolták fel a „doppingszert”. Mint kisgyermek, itt is sokszor távolról csodáltam a nagy Csudinát, akit szerencsém volt még a gyepen is látni.
Utóirat: edzőmeccsen én a kapuban is láttam. Egész jól védett. Viszont középhátvédként nem.
Szerettük. Bár nemegyszer a szívrohamhoz álltunk közel, ha a sajá kapunk elött cselezgetni kezdett. Hosszú ideig nyomoztuk Nagy Bélával, hogy Lánggal és Gulyással együtt miért kellett mennie 1958 nyarán. A „20. évfrodulóra” tudta meg Béla, hogy politikai nyomásra. De hogy az honnan jött, és miért – azóta sem derült ki.