Szí­vet cseréljen, ki klubot cserél?

MÁTRAI SÁNDOR BÚCSÚJA A FERENCVÁROSTÓL

Végig a beszélgetés folyamán, amí­g hallgatom keserű szavai áradatát, Turay „Suttyó”, a „Császár” esete jár az eszemben. Az tehetett ilyen. Az válthatott ki hasonló indulatokat az emberekből. Amikor játékos pályafutása zenit­jén, a Ferencvárosból a Hungáriához szerződött annak idején. Sértődött­ségből.

Mátrai Sándor nem sértődött. De tele van sebbel, tüskével most már.

HOGYAN LÁTJA MÁTRAI?

Sejtette, hogy nem lesz könnyű. Alkalma volt megismerni a szurko­lók lélektanát.

Tizenöt év a futballpályán nagyon hosszú idő. Mégsem mérte fel iga­zán jól a következményeket. Az em­bernek a saját helyzetéből szilárd el­képzelései vannak. Éppen ezért haj­lamos arra, hogy ezeket a valóság hű kifejezéseinek tekintse. Ezért érik azután szünet nélkül meglepe­tések, csalódások. Ha nem méri be precí­zen azt a távolságot, amely a magáról alkotott kép, s az emberek véleménye között van.

Ez történt Mátrai Sanyival is. És ha nincs is kétségbeesve, nem esik jól, ami történt vele. Méltánytalan­nak érzi.

Töretlennek, nyí­legyenesnek, ön­magához hűnek látja az eddig bejárt pálya í­vét. A kezdettől a máig meg­tett utat.

Beleértve búcsúját a Ferencvárosból.

Tizennyolc-tizenkilenc éves, ami­kor szülőfalujától nem messze, Oros­házán az Orosházi Kinizsiben, már az NB II-ben rúgja a labdát. Köz­ben atletizál is. Helsinki előtt, mint távolugró és vágtázó, olimpiai ke­rettag lesz.

Már közben, 1951-ben hí­vták a Bp. Kinizsibe (í­gy hí­vták akkor a Fradit), de a gimnáziumot nem akar­ta abbahagyni.

1952-ben azután aláí­rta az átigazolási lapot, mint — atléta. Az olimpia előtt, mint a 4×100-as váltó tarta­lékja utazott Bukarestbe, egy ver­senyre. És ha már ott volt, távolug­rásban el is indí­tották. A többszörös rekorder és magyar bajnok Földessy Ödön mögött a második lett

Komerettó Béla. Az Egyetértés labdarúgó csapatának mai edzője volt akkor a Bp. Kinizsi elnöke. És a 20 éves atléta-reménység legna­gyobb meglepetésére azonnal igazol­ta őt a labdarúgó csapatba.

Élete első NB I-es mérkőzésén — 1953. március 15-én az Üllőt úton — középcsatárt játszott a Szombathely ellen.

Négy gólt rúgott, a Bp. Kinizsi 5:2-re győzött.

Ettől kezdve 15 évig egyfolytában lényeges változás nem történt az életében. Legfeljebb annyi, hogy rövidesen a csatársor tengelyéből a hátvédsor tengelyébe került Kispéter Mihály nyugalomba vonulása után, majd hamarosan válogatott lett, ott kellett hagynia a Testneve­lési Főiskolát, mert a futball és a ta­nulás, mindkettő a legmagasabb szinten, nem ment együtt a Bp. Ki­nizsiből újra Fradi lett, közben szün­telen edzés, utazás és meccs, meccs, és újra csak meccs.

Harc a labdával, a labdáért, ma­gyar és a zöld-fehér szí­nek diadalá­ért. És egyszer csak itt is volt az a bizonyos szegedi mérkőzés, amikor Szepesi György bemondta a rádió­ban, hogy Mátrai Sanyi ritka jubi­leumhoz érkezett:

a 350. bajnoki mérkőzést játssza a Ferencvárosban.

HOGYAN LÁTJA AZ ELNÖKSÉG?

Körülbelül úgy, ahogyan a játé­kos. Mátrai Sanyi ezt í­gy fogalmaz­za: „Úgy bántak velem, mintha a fiúk, a gyerekük lettem volna”.

Nyilván lemérték azt a pályát, amelyet játékosuk oly töretlennek érez. És úgy határoztak, hogy mél­tányolniuk kell a kérést. Még akkor is, ha ezzel egyik legjobb futballis­tájuktól, a csapat egyik legjelentő­sebb egyéniségétől kell elbúcsúzniuk.

Számot vetettek a tűnő évek kér­lelhetetlen í­téletével is: Mátrai eb­ben az évben, november 20-án 36 éves lesz.

Persze nem adták egykönnyen. Át­érezték helyzetét hangulatát, gyöt­rődéseit. Ennek megfelelően tárgyal­tak vele.

Maradhat a Ferencvárosban, gon­dolja végig az egészet még egyszer. Mérje fel pontosan az erkölcsi kö­vetkezményeket és vesse össze a várható anyagi lehetőségekkel. Állást ajánlottak fel, becsületes megélhe­tést, mindazt, amiről úgy gondolták, hogy ekkora múlt után feltétlenül meg kell tenniük.

De lehetőségeik végesek — ezt is tudták.

Többszöri tárgyalás után végül is beleegyeztek.

Hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák ví­vódásainak eredménye volt az elhatározás: elengedik Mát­rai Sándort.

Méghozzá nem haraggal.

Ismerték — ki ismerhette volna jobban náluk?! — az oly nagy múltú, világszerte népszerű csapatban oly­kor kipattanó ellentéteket. Amelyeket fogalmazhattak úgy is, hogy „vé­delem kontra csatársor”, de amelye­ket a pletyka csak „Albert kontra Mátrai” ügyként suttogott.

Tudták azt is, hogy a csapat most együtt van, ahogyan az elmúlt évek­ben talán még sohasem volt együtt.

Mindezt mérlegelve, úgy határoz­tak, hogy megszervezik, méltó búcsút rendeznek a távozó Mátrai Sándor­nak,

A klubban találkozik a szurkolók­kal, és egy későbbi időpontban majd búcsújátékára is sor kerül.

HOGYAN LÁTJÁK A SZURKOLÓK?

Többféleképpen. A fodrásznál szerzett tapasztalatok alapján el­mondhatjuk, hogy — főképp az első reagálás pillanataiban — a szurko­lók lélektanának megfelelően. Ezt a lelkiállapotot a legpontosabban í­gy fogalmazhatnánk: a kibicnek semmi sem drága alapon.

Mátrai a Ferencvárosban futbal­lozott, élt az elmúlt 15 évben, ott is kell meghalnia — ez volt az ellesett hallott megnyilvánulások lényege. Viták izzottak a forrpontig ebben az időszakban. Pro és kontra vélemé­nyek villantak, mint a kardpenge a páston.

— Nem volt szép Mátraitól!

— Miért, maga talán eltartja?!

— A Ferencvárostól mindent megkapott.

— A Ferencvárosnak mindenét odaadta: a tudását, tehetségét, szorgalmát, hűségét. Mit akar még?!

— A zászlót nem lehet elhagyni!

— Vonuljon kolostorba?

Hát szóval í­gy. És még különbül is. De — szerencsére — ez a köz­hangulat nem tartott sokáig.

Mint minden csodának, ha nem is három nap múlva, de vége lett. Az emberek józanabbik fele — és hisszük, hogy ők vannak többen! — gondolkozni kezdett.

A legvérmesebb Fradi-szurkolók is megtalálták azokat a mentő körül­ményeket amelyek kedvenc hátvéd­jük elhatározását az igazság és jól megfontolt érdek nevében motivál­ják.

Egy orvos barátja ezt az értő meg­í­télést í­gy foglalta össze:

„Jól nézek ki! Mostantól kezdve, vasárnaponként Soroksárra is kijárhatok.”

Egy öreg tisztelője ezt í­rja:

„Tiszteli Mátrai úr! Minden meccsen elismeréssel gondoltam az ön tévedhetetlen lábára. Mos­tani választásakor ugyancsak elismeréssel gratulálok. .A láb ru­gója a fejben van, az ember cselekedeteit a feje irányí­tja. Kí­vánom, hogy családja körében nyugodt, boldog öregkort, s hosszú életet éljen meg.”

Vagy a másik:

…Kedves Mátrai Sanyii Mély megdöbbenéssel olvastam a vá­ratlan hí­rt, hogy megválik a zöld-fehér szí­nektől. Gyermekko­romtól mind a mai napig FTC-szurkoló voltam, í­gy érthető, ha elhatározása megdöbbenéssel töltött el. Úgy gondolom, hogy megválása a csapatától majd sok találgatásra ad okot. Talán lesz­nek olyanok is, akik e lépésért elí­télik. Nos, én ezt a levelet azért í­rom, hogy növeljem azok­nak a táborát, akik változatlanul és ezután is becsülik azt a Mát­rai Sanyit, akinek a szí­ve mindent kibí­r. Biztos vagyok abban, hogy velem együtt még nagyon sokan vannak, akik elhatározá­sát megértik. Csak a jellemek mernek önmagukkal szembenéz­ni, és én most büszke vagyok ar­ra, hogy ezt Mátrai Sanyi meg merte tenni. Ezeknek a gondola­toknak az előre bocsátásával bú­csúzom el az FTC régi, sok dicső csatát megért játékosától.

Tán nem lesz túlzás, ha ezrek és tí­zezrek nevében köszönöm meg azt a sok örömet, amelyet nekünk, Fradistáknak szerzett. 1953 tavaszától 1967 decemberé­ig a mi Sanyink volt, de bizto­sí­thatom arról, hogy továbbra is az lesz. Fiam mondta találóan: én ezután az Egyetértésnek is szurkolok. Tizenöt év a Fradi­ban. Lehet ezt elfelejteni? Azért szép az élet, mert van benne érdek nélküli  szeretet is. Boldog lehet az az ember, akit ezzel a szeretettel szeretnek.

Én is ezzel a szeretettel kí­vánok nagyon boldog újévet és új egyesületénél jó egészséget, a| pályán pedig sok-sok boldog percet. Majd ha a Fradi és az Egyetértés mérkőzését nézem a televí­zió előtt — remélem közvetí­tik, — nem haragszom, ha Varga Zoli elöl Mátrai felejthetetlen becsúszó szereléseiéi menti meg kapuját a góltól. Őszinte szeretettel: Győrffy Ferenc ref. lelkész. Réde, Komárom megye

AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN

És végül még egyszer mielőtt más mezben ismét pályára lép, Mátrai Sándoré a szó:

— Nagyon szeretek futballozni. Rettenetesen fájna abbahagyni. A barátaim is ezt sugallták: „Öreg. ne hagyd abba! Játssz, amí­g bí­rod.” A Fradiban, í­gy érzem, már nem bí­rtam volna. Két nagyszerű, fiatal hátvéd nőtt fel mellettem: Szűcs Lajos és Páncsics Miklós. Nem hagyok űrt magam után, í­gy éreztem. Komorettó Béla, aki felfedezett, ezt mondta: .,Gyere el hozzánk! Egy évre i összesen, ha nem megy tovább. Kispéter Miskának gyere el!” Tudta, hogy mit mond. Tudta Béla bácsi, hogy ezzel a mondattal a szí­vem közepébe mar­kol. Aztán itt volt előttem az öregség ijedtsége: a jövőm bizonytalan­sága. Annak idején kivettek a főiskoláról és azóta sem, soha többé senki nem vezetett vissza oda. Itt állok szakma nélkül. Most beiratko­zom a vendéglátó üzletvezetői isko­lára. Addig is a Lenin körúti Lucáitus étterem üzletvezető helyettese­ként dolgozhatom. Nem igaz hogy mindenáron kocsmáros akarok len­ni. Ennek a szakmának nagyon sok, szép ágazata van. A hangsúly pedig a szakmán van. Ami nekem nincs; tizenöt évi futballozás után! Viszont van feleségem, aki ugyancsak a ven­déglátóiparban dolgozik és egy tí­z­éves kisfiam, akit fel kell nevelnem.

— Az Egyetértésben történt be­mutatkozásomkor azt a történetet mondtam el, amikor egy földim an­nak idején, a Fradihoz való igazolásomkor, ezt mondta: „No. Magna Sa­nyi, most aztán a legtitkosabb vá­gyad teljesült”.

— Ez arra vonatkozott, hogy amió­ta az eszemet tudom, már ott lent, Békésben is a Ferencvároshoz tartozónak éreztem magam. Ezt megér­tették, egyetértettek vele. Azóta is teljes az egyetértés az Egyetértésben, köztem és a többi fiú kőzött.  Akárcsak abban, hogy a pályán be­csülettel helyt kell állnunk majd.

— Egyet megí­gérhetek: én úgy akarok játszani itt is, akár a Fradi-ellen is, mintha még mindig a Fradi­ban játszanék. Nehogy szégyent hoz­zak rájuk, nehogy szégyent hozzák az eltelt tizenöt évre, nehogy szé­gyent hozzak a zöld-fehér szí­nekre.

Csillag István
Labdarúgás, 1968. február