Születésnapi beszélgetés Rátkai Lászlóval

Rátkai László

Rátkai László 1944. március 1-én született Budapesten. A 65. születésnapja alkalmából telefonon sikerült elérni az ünnepeltet.

– Úgy tudjuk, teljesen természetes volt, hogy az Üllői úton kezded el futballista pályafutásodat?
– Igen, 1956-ban bátyámat, Jánost, aki három évvel idősebb nálam, követtem az Üllői útra. A serdülő I és II után közvetlenül az ifi I-be kerültem, ahol – nagy örömömre – együtt játszhattam a testvéremmel. Nagyon jó kis csapatunk volt. Ma már hihetetlenül hangzik, de előfordult, hogy a hátsó homokos pályán, egy-egy meccsünkön több ezer néző volt. Az ifi csapattal szép nemzetközi sikereket értünk el, gondolok itt a Calligaris és Viareggio tornagyőzelmekre.

– Az ifjúsági válogatottban is helyet kaptál?
– Hatszor játszottam az ifjúsági válogatottban, részt vettem az angliai UEFA-tornán. Ezen túlmenően kétszeres utánpótlás válogatott is vagyok.

– Tehetséged révén hamarosan a bemutatkozhattál a Fradi első csapatában is.
– Még ifista voltam, amikor 1963. március 23-án a Népstadionban játszhattam a Honvéd elleni 1:0-s győzelemmel zárult mérkőzésen, a gólt Fenyvesi Máté lőtte. Tulajdonképpen ennek az egy szereplésnek köszönhetően lettem tagja az 1962/63. évi bajnokcsapatnak.

– Milyen volt abban az időben egy fiatalnak bekerülni a nagycsapatba, milyen volt a fogadtatás?
– Nagyon jó volt az öltözői hangulat, segí­tőkészek voltak az idősebb játékosok, sok biztatást kaptam. Példaként emlí­tem, hogy Dalnoki Jenőhöz hasonlóan én is Pestújhelyen laktam, í­gy Jenő bátyám edzések után hazavitt a kocsijával. Igyekeztem helytállni, de természetesen tisztában voltam azzal, hogy nagyon nehéz lesz állandósí­tanom a helyem egy olyan csapatban, amelyben a Varga, Albert, Rákosi világklasszis belsőhármas játszik.

– Ennek ellenére 68 mérkőzésen szerepeltél a Fradiban, ebből 28 volt bajnoki mérkőzés. Összesen 22 gól rúgtál az ellenfelek hálójába, háromszoros bajnok lettél, s részese voltál a magyar futball máig legnagyobb klubcsapat sikerének, az 1965-ös VVK-győzelemnek.
– 1964-ben és 1967-ben is tagja voltam a bajnokcsapatnak. Talán többször is szerepelhettem volna, de ebben megakadályozott egy térdsérülés. 1964. július 22-én Martfűn, MNK-mérkőzésen ütköztem az ellenfél kapusával, aminek műtét lett a következménye. Hosszú kényszerszünet után, 1965. március 10-én Rómában, az AS Roma elleni VVK-meccsen léphettem újra pályára. Szükség volt rám, mert 1965 elején a csapat 9 játékosát, köztük Albert Flórit is, bevonultatták katonai szolgálatra.

– Engedd meg, hogy ezzel a mérkőzéssel, illetve a VVK szerepléseddel kapcsolatban akkori edződ, Mészáros József mondatait idézzem:
„Nos, bár két kitűnőségünk, Albert és Rákosi hiányzott a csapatból, mégis fordulópontnak látom ezt a márciusi, római estet. Itt kóstolták meg a játékosaink, milyen nagy siker idegen pálya idegen közönségét a magunk oldalára állí­tani. Itt bizonyosodott be, hogy ez a Fradi taktikailag beérett, és – szerintem – itt lett teljes értékű csatáregyéniség Rátkai Laci. A felfedezés öröme kivételes öröm. Laci római játékának láttán én ilyesfélét éreztem. Huszonegyedik évének elején járt a fiú a római mérkőzés idején. Az FTC neveltje. 1964 nyarán kupamérkőzést játszott Martfűn. Egy összecsapás: a martfűi kapus Laci lábára vetődik, de olyan szerencsétlenül, hogy Rátkai térde megsérül: porcleválás. Még az őszön megoperálják. Kitűnően. S amilyen karakán kis legény, ahogy lehet, tüstént kemény edzésbe fog. És jön nagy római pillanata – a kapásgólja. Az első félidő dereka táján Fenyvesi kitűnő beadására pontosan érkezik, és operált lábával ragyogóan eltalálja a labdát: gól! Ez volt a mérkőzés fordulópontja. Ekkor állt mellénk a közönség, és ettől kezdve „tisztelt” bennünket az AS Roma. „Tüske” nagyszerű második gólja végleg biztosí­totta győzelmünket. (A kettőre az egyet néhány perccel a befejezés előtt kaptuk. Persze – mint a gól általában – ez sem jött jól, de tudj’ Isten, valahogy nem izgatott. 2:1-re győztünk.)
S most ugrom kissé az időben, mert Laci történetét ki szeretném kerekí­teni. Bilbaóra és Manchesterre a fiatal játékos büszke lehet. A csapat taktikai terheinek egyik fő hordozója volt. Korát meghazudtolóan higgadt. És Manchesterben megtörténik vele a baj: egy hirtelen mozdulat s már csak azt látom, hogy a földön fetreng. Senki nem volt a közelében, látnivaló volt, hogy saját szervezete mondott csődöt. Ismét a térde. Azóta laborál. Zalka András speciális gyógytornát állí­tott össze számára, különleges térdgumit is kapott. Talán az idei ősz visszahozza közénk.”

– Jó érzés hallani ezeket a mondatokat. A manchesteri találkozó krónikájához hozzátartozik, hogy mivel akkor még nem volt cserelehetőség, az első félidőben szerzett térdsérülés ellenére végig játszottam a meccset. Nagyon bedagadt a térdem, később úgy kellett a hosszúnadrágot levágni róla. Nagyon nagy élmény volt a VVK-mérkőzéseken való szereplés. Sajnos a Juventus elleni döntőn a sérülésem miatt nem vehettem részt, ki sem utaztam Torinóba. Bár VVK-győztes vagyok, éremmel nem rendelkezem, mert mire hazaért a csapat, azokat szétosztották maguk között a küldöttség tagjai. Szó volt róla, hogy majd kapok egy itthon legyártott másolatot, de az is elmaradt. A lényeg azonban az, hogy a cí­met viselhetem, a krónikákban az én nevem is szerepel a diadal szereplői között.

– Az 1965-ös év azonban hozott számodra egy, az érem elmaradásánál nagyobb csalódást. Mi is történt pontosan az amerikai utazással kapcsolatban?
– A csapat hivatalos volt a New York-i Kupára. Abban az időben nagyon nagy dolog volt az Egyesült Államokba eljutni, sokat jelentett egy fiatalember számára. Az elutazás előtti napon edzőmérkőzés volt. Azt mondták, ha tudok játszani, a lábam bí­rja, akkor én is utazom. Végig játszottam a meccset, majd azt követően kihirdették az utazó keretet. Nem voltam a névsorban, Németh Miki került a helyemre, aki addig még alig szerepelt az első csapatban. Nagyon szí­ven ütött a döntés. Nyugodt ember vagyok, de akkor nagyon „kiakadtam”, kiabáltam Mészáros „Dodó” bácsival.

– Ez a történet mintha egy kis törést hozott volna a pályafutásodban, hozzájárult a Szombathelyre igazolásodhoz is?
– Nem tudtam gyökeret verni az első csapatban, amit a sérüléseknek is köszönhetek. Az 1967. évi bajnokcsapatban mindössze háromszor játszottam. Ekkor jött a Haladás hí­vása. A Fradiban azt mondták, ha akarok menni, elengednek, de egy év múlva visszatérünk a témára. Hosszú töprengés után a távozás mellett döntöttem. Egy év után Orosz Pali valóban meg is keresett, hogy visszajönnék-e az Üllői útra. Nemet mondtam, mert a biztosat nem akartam feladni a bizonytalan miatt. Az egy év alatt lakást kaptam, megnősültem, s szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy Szombathelyen közönségkedvenc lettem. 1974-ig játszottam a vasi csapatban.

– Játékos pályafutásod befejezése után edzői diplomát szereztél, ezt is a második zöld-fehér egyesületednél hasznosí­tottad.
– 1983 és 1986 között a szombathelyi első csapat edzője voltam, de utánpótlás szakág vezetőként, szakosztály igazgatóként, elnökségi tagként is tevékenykedtem. Az utánpótlás képzést mindig nagyon fontosnak tartottam, az 1996-ban alakult Lurkó Utánpótlás Futball Klubnak is alapí­tó elnökségi tagja voltam 2003-ig. 2004. június 30-ával vonultam nyugdí­jba.

– Hogyan telnek a nyugdí­jas évek? Milyen a kapcsolat a Fradival, a régi játékostársakkal?
– A Balaton mellett élek, s figyelemmel kí­sérem labdarúgásunk eseményeit. Korábban, mint szombathelyi utánpótlás szakág vezető rendszeresen találkoztam a régi játékostársakkal, elsősorban Albert Flórival, Rákosi Gyuszival és Szűcs Lajossal, mivel a Haladás és a Fradi egy csoportban volt, s mindig együtt utaztam a csapatokkal. Manapság meghí­vnak egy-egy születésnapi ünnepségre, de sajnos egyre gyakrabban találkozunk temetések alkalmából.

-Hogyan látod a Fradi jelenlegi helyzetét?
– A feljutással ezúttal nem lesz gond, de úgy látom, hogy az NBI-ben ez a teljesí­tmény kevés lesz, erősí­tésre van szükség. Amit egy kicsit visszásnak látok jelenleg, a saját nevelésű játékosok hiánya. A mi időnkben arról volt hí­res a Fradi, hogy a csapat gerincét saját nevelésű játékosok jelentették. Nem tudom pontosan megí­télni, hogy mi a baj, kevés lehetőséget kapnak, vagy nem kellőképpen felkészí­tettek a fiatalok. Nagyon fontos az akadémia létrehozása, jól mutatja ezt a szombathelyi példa, a Haladás játékosok többsége saját nevelésű.

– Kedves Rátkai Laci! Köszönjük a beszélgetést. Nagyon boldog születésnapot, jó egészséget kí­vánunk! Találkozzunk minél többet az Üllői úton!

Balaginho

2009-02-27-ratkai-laszlo-002

Vélemények Rátkai Lászlóról:

Albert Flórián: „Rátkai Laci nagyon tehetséges játékos volt, de nemcsak ő, hanem a bátyja, János is, aki kitűnő centerhalf volt, az ifiben együtt játszottunk. Laci nem csak játékosként, hanem edzőként és vezetőként is kiváló eredményeket mondhat magáénak.”

Horváth László (Api): „Rátkai Laci nagyon jó játékostárs volt, az ifiben, a tarcsiban és az első csapatban is együtt szerepelhettem vele. Ha nincs az a szerencsétlen térdsérülése, akkor még többre vihette volna. A mai napig tartjuk a baráti kapcsolatot.”

5 Vélemény a cikkhez: Születésnapi beszélgetés Rátkai Lászlóval

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories