A mesélés eredete még azokra az időkre vezethető vissza, amikor még nem ismerték az í­rást az emberek, amikor a mí­toszok, a mondák és a legendák rövid történetekben jelentek meg, melyeket vagy elhittek az emberek vagy nem, de szerették őket, mert közel hozta számukra azt a világot, amit nem ismertek. Vagy amitől féltek, amitől rettegtek vagy amiben hittek, vagy hinni szerettek volna. A „mese” ősi magyar kifejezés, a kutatók szerint még az ugor korszakból származik. Azóta természetesen sok ví­z folyt le a Dunán, a mese idővel a gyerekek napi altatója lett, bár visszagondolva anyám meséire, aki elég nagy fantáziával volt megáldva (ezt biztosan tőle örököltem) és mivel nagyon kevés népmesét ismert, valamint a Grimm vagy Andersen könyvek helyett inkább kenyeret és tejet tett az asztalra, a mesék varázslatos világa dús fantáziájából születtek, melyek ráadásul néha annyira elkalandoztak, hogy mikor látta a szemünkben a rémületet, mosollyal az arcán csak annyit mondott, nyugi fiúk, ez csak a mesében fordul elő. Bár egész életemben hittem neki, de ha a csillagok között tegnap este látta, ahogy égnek emelem a kezem és kitör belőlem „ilyen csak a mesében van!” kiáltás a sokadik kihagyott helyzetünk után, talán ő is átértékeli a több évtizeddel ezelőtti megállapí­tást. Mert néha a mesék is „hazudnak”, és bár a mesékben még egy farkas gyomrából is van kiút, a valóságban azért nem mindig a jobbik kerekedik felül. Tovább olvasom →